I

János egyszerű ember volt, nem volt okos, nem volt tanult, nem akart sokat az élettől, csak annyit, hogy legyen munkája és annyi pénze, hogy eltarthassa belőle szerető családját. Nem akart mást, csak nyugalomban és békében élni. Eleinte nem is hallotta azt a zajt, amit egy "chaplini" bajuszú kisember okozott, de előbb-utóbb a csizmák trappolása, az ütemes üvöltés hangja eljutott hozzá is. Tetszettek neki a jelszavak, amit skandáltak. Legyen béke! Legyen munka! Legyen nyugalom! Le az ingyenélőkkel! Le a másokkal. A háború után alig talált munkát magának, nehezen élt a családjával. Persze, hogy egyetértett ezekkel a jelszavakkal. Azt, hogy kik az ingyenélők, meg kik a mások azt nem tudta, mert körülötte mindenki dolgozott, akinek erre volt lehetősége és mindenki más volt, mint ő. Hiszen őt Jánosnak hívták, a szomszédját meg Bélának. Hajuk színe is más volt. Az övé szőke és egyenes, a szomszédé fekete és göndör. De, ettől még elvoltak egymással, minden nap köszöntek és még a kalapjukat is megemelték, amikor a körfolyosón találkoztak. Aztán egyik napról a másikra Béla eltűnt, ami egy idő múlva feltűnt neki, még a házmesternél rá is kérdezett.

• Hát Bélával mi van, rég nem láttam?
• Mocskos zsidó, tán még buzi is – válaszolta a házmester határozottan.
• S, az baj? – kérdezte naivan János.
• Jó lesz, ha te is vigyázol, összehúzod magad, s aztán ha látsz valami gyanúst, csak szólj nekem – mondta a házmester, akinek szintén "chaplini" bajusza volt és utóbbi időben csak barna ingben volt hajlandó söprögetni a bérház udvarán.

János értett a szóból és figyelt. Megtanulta, hogy sokkal egészségesebb, ha karját előre nyújtva köszön, hiszen így nem üvöltenek rá úgy, hogy a hideg futkározzon a hátán. Néha-néha szólt a házmesternek, hogy kit lenne érdemes elvitetni a feketeinges fiúkkal, mert így több kenyér jut neki és egy picit nagyobb lakásba költözhet. János hamar hozzászokott ehhez az élethez, boldognak és elégedettnek érezte magát. Egyszer azonban meglepődve tapasztalta, hogy bár a zajok körülötte hasonlóak, de a fiúk egy kicsit máskép öltözködnek. Megint vonulgatnak az utcán, kiabálva a régről ismert jelszavakat. Legyen béke! Legyen munka! Legyen nyugalom! De megjelentek új jelszavak is, melyek új ellenségről szóltak. Le a kizsákmányolókkal! Le a gazdagokkal! Le az urakkal! A fiúk ruhája is megváltozott, a fekete vagy barna ing helyett, mindenki vörös ingben járt. Jánosnak tetszettek a régi jelszavak (béke, munka, nyugalom), az újakat viszont nem értette. Nem ismert ő egy gazdag embert sem, egy kizsákmányolót sem, egy urat sem. Béla is visszatért, kicsit soványan, kicsit sápadtan, de visszatért. Újra köszöntek egymásnak mindennap a kalapjukat megemelve. A házmester is a régi volt, csak most a folyosó söprögetése közben piros ingben feszített. A régi szép idők azonban csak rövid időre tértek vissza. Béla ismét eltűnt, így aztán János ismét a házmesterhez fordult.

• Hát Bélával mi van, rég nem láttam?
• Mocskos kizsákmányoló, tán még buzi is – válaszolta a szokott határozottságával a házmester.
• S, az baj? – kérdezte naivan János.
• Jó lesz, ha te is vigyázol, összehúzod magad, s aztán ha látsz valami gyanúst, csak szólj nekem – mondta a házmester, aki nem csak a "chaplini" bajuszát borotválta le, hanem a haját is. Vörös ingben, kopaszon végezte a rendkívül fontos házmesteri teendőit.

János ismét értett a szóból. A kocsmában a kocsmárost nem úrnak, hanem elvtársnak nevezte, esténként eljárt a továbbképzésre, ahol megtanulta, hogy minden sarokban ott rejtőzködik egy ellenség. S mivel a hazafelé vezető úton sok-sok sarok volt, sok mindenről tudott a házmesternek jelenteni. János élete visszazökkent a megszokott kerékvágásba, boldog és elégedett volt. Hamarosan neki is lett ugyanolyan barna NDK-s szekrénysora, mint a szomszédnak, ugyanolyan fekete-fehér Tv-je, mint a szomszédnak, ugyanolyan kék Trabantja, mint a szomszédnak és ugyanolyan szürke élete, mint a szomszédnak, aki nem volt más, mint Béla, aki pár év elteltével ismét visszatért a mellette levő lakásba. Teltek, múltak az évek, az élet a békéről, a nyugalomról, a munkáról szólt. Az utóbbi, persze nem azt jelentette, hogy dolgozni kell, csak azt jelentette, hogy van papír róla. De, aztán váratlanul ismét jöttek azok az ismerős utcai zajok. Egy fiatal, nagy hangú vidéki srác ment elől és a tömeg lelkesen követte. Legyen béke! Legyen munka! Legyen nyugalom! Milyen ismerős jelszavak. De, ahogy korábban, most is megjelentek új lelkesítő üzenetek. Ruszkik haza! Szabadságot! Demokráciát! Jánosnak a régi jelszavak mindig is tetszettek, az újakkal sem volt baja, bár először ezeket sem értette, de elfogadta őket. Tulajdonképpen, miért ne menjenek haza a ruszkik? Igaz még eggyel sem találkozott az életében, ahogy a szabadsággal és a demokráciával sem. Gondolta, ha ennyien kiabálják, akkor az biztosan jó lesz neki is. Az élet körülötte ismét megváltozott. Béla elköltözött (most nem vitték, magától ment el). Rózsadombon vett egy 250 négyzetméteres házat magának és azt mondta, hogy ő egy nagyvállalkozó. Jánosnak már nem köszönt és nem emelte meg a kalapját, igaz a Mercedesben ez úgysem látszott volna. A házmester levette a piros inget, eldobta a söprűt is. Szép lassan elkezdte felvásárolni a bérház lakásait. János eleinte úgy érezte, hogy a ruszkikat kicserélni a szabadságra és a demokráciára tényleg jó üzlet volt. Hiszen Bélának is a házmesternek is sokkal jobb lett a sorsa. A kocsmában a kocsmáros ismét úr, lehet szidni mindenkit, lehet üvölteni, lehet sírni, lehet énekelni még a Székely himnuszt is. Mindent lehet, ami jól esik. Azonban az egyik este, ahogy ült a szokott helyén a sarki krimóban a harmadik kőbányai felett elmélkedve az élet nagy kérdésein, furcsa érzés lepte meg és kezdte el egyre jobban zavarni. Az rendben van, hogy a ruszkik hazamentek, az rendben van, hogy szabadság és demokrácia van, az is rendben van, hogy Béla is és a házmester is meggazdagodtak, de az nincs rendben, hogy ő meg nem. Ugyanabban a lakásban lakik évek óta, ugyanott dolgozik utolsó senkiként. Ezek valamit tudhatnak, amit ő nem vett észre? Rögvest el is határozta, hogy meglátogatja Bélát és tanácsot kér tőle, hiszen régen mindig köszöntek egymásnak még a kalapjukat is megemelték. De hiába buszozott fel a Rózsadombra, Bélát már nem találta meg. A hatalmas kertet felverte a gaz, a ház lepukkadt állapotban volt, a kerítésen hatalmas tábla hirdette: Ez a ház eladó. János megszerette volna tudni, hogy mi történt, ezért megkereste a házmestert.

• Hát Bélával mi van, rég nem láttam, már nem lakik a Rózsadombon?
• Mocskos liberális, kommunista vállalkozó, tán még buzi is – válaszolta a volt házmester.
• S, az baj? – kérdezte naivan János.
• Neki igen, mert nem a mi kutyánk kölyke, de te még lehetsz az, ha okosan viselkedsz – mondta a házmester, aki szőkére festette őszülő haját, egyik kezében Armany táskáját tartotta, másik kezében az Audi A8-asnak a kulcsát pörgette.
• Hogyan? – kapott a lehetőségen János.
• Ha szólunk, akkor ott írd alá, ahol mutatjuk – válaszolta a házmester, aki ekkor már nem csak több bérház tulajdonosa volt, de ő felügyelte az országos lakásfejlesztési alapot, az országos energetikai rendszert, az országos igazságszolgáltatást és mellesleg tagja volt a Tudományos Akadémia Elnökségének (ez utóbbi esetén senki sem tudta megmondani, hogy kivel keverhették össze a nevét).

János mégiscsak okos ember volt (nem annak született, de az lett), tudta mi a teendője. Eleinte havonta, aztán hetente, később már naponta hívták és ő ment és kérdés nélkül aláírt. Először vett egy kisüzemet, aztán egy kicsit nagyobbat, aztán még jó néhányat. Hamarosan rá jött, hogy többlábon kell állni a biztos megélhetés érdekében, ezért vett egy szállodát, aztán többet is. Később megvette az ország föld területeinek egyrészét, később az egészet. Lassan az egész ország tulajdonosa lett. S eközben nem vesztette el szerénységét, egyszerűségét. Ha kérdezték az újságírók, hogy miből telik neki ezekre a felvásárlásokra, csak rejtélyesen mosolygott és szerényen hozzátette ez a szorgos munkája gyümölcse, ami mostanra beérett. Ha kérdezték, hogy miért pont most vette meg a magyar villamos műveket, szerényen mosolygott, majd hozzátette, egyszerű megérzés. Ha megkérdezték, hogy holnap mit fog venni, szellemesen azt válaszolta, levegőt biztosan, de egyébként isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha megkérdezték, hogy minek köszönheti, hogy rövid idő alatt az ország leggazdagabb és legsikeresebb üzletembere lett, szerényen a fejére mutatott és hozzátette a két kezemnek, illetve csak a jobbnak, mert azzal tudok aláírni. S amikor egyszer egy újságíró nevén szólítva, János úrnak nevezte, összehúzta szemöldökét és korrigált, Lőrincz úr a pontos megszólítás.

2018