Valahol a világ végén, ott, ahol a kurtafarkú malac is csak ritkán túr, ahová a vándormadarak is csak tévedésből látogatnak, volt egy ország, egy kicsi ország. Távol a forrongó világ zajától békében és nyugalomban, de nagy szegénységben éltek itt az emberek. Nem sokat tudtak arról, mi történik az országukat körül ölelő nagy hegyeken túl, mert keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy túljussanak a hatalmas bérceken. Csupán néhány merészebb vállalkozott erre a veszélyes kalandra. Amikor visszatértek, sokat meséltek arról, hogy a kék hegyeken túl az emberek nagyon másképpen élnek, mint ebben a kicsi, világszélén levő országban. Az ottaniak színes ruhákban öltözködnek, vad zenéket hallgatnak, nem félnek hangosan beszélni egymás között, amikor az utcán sétálgatnak, minden nap jut hús az asztalukra, szabadon járnak-kelnek az egyik országból a másikba. Eleinte senki sem hitt a vándoroknak, ilyen biztosan nem létezik, gondolták, de ahogy egyre gyakrabban hallották ezeket a számukra elképzelhetetlennek tűnő történeteket, úgy egyre inkább beszéltek ezekről egymás között is. Egyre többükben vetődött fel a gondolat, nekik is el kellene menniük a nagy hegyeken túli országokba és személyesen meggyőződni az igazságról. Ahogy már lenni szokott, a pusmogásuk előbb-utóbb eljutott a kicsi országot uraló Király fülébe, aki mikor tudomást szerzett arról, hogy miről sutyorognak az alattvalói, éktelen haragra gerjedt. Elrendelte a szolgáinak, hogy álljanak őrt minden hegyi ösvénynél és ne engedjenek senkit se ki az országból, se be az országba. Így aztán többé nem jöttek új hírek a külvilágból, az emberek szép lassan elcsendesedtek, visszatért a béke és nyugalom a királyságban. De az idő telt és múlt, mert azt megállítani még senkinek sem sikerült. A Király megöregedett, döntenie kellett kinek adja át végtelen nagy hatalmát. Volt két fia, egyidőben születtek, ikrek voltak. A jog és az évszázados hagyomány alapján a királyi jogar az idősebbet illette, de a Királyon kívül senki sem tudta, melyik fiú az idősebb. A Királyné belehalt a szülésbe, s a bábaasszonyt is elköltözött sok-sok évvel ezelőtt az élők sorából. Mivel a Király egyformán szerette mindkét gyerekét, nagyon nehezen hozta meg a döntését. A két testvér születésétől kezdve gyűlölte egymást, egész eddigi életük a versengésről, a másik legyőzéséről szólt. Mindketten maguknak akarták a királyi trónt és ebben nem akartak osztozkodni egymással. A Király jól ismerte őket, elképzelhetetlen volt számára, hogy valaha is megbékélnek egymással, de a vég gyorsan közeledett, dönteni kellett. Hívta az egyik fiát, Ábelt.

• Lassan lejár az időm, itt hagylak benneteket. Hosszú vívódás után nehezen, de döntöttem a királyság jövőjéről. A hatalmamat neked adom át, te lesz országunk új királya. Amikor szegény anyád világra hozott benneteket, talán megsejtettük, hogy sosem fogjátok szívlelni egymást. Ezért adtuk nektek a bibliai Ábel és Káin nevet. Sajnos igazunk lett, s tudom, hogy testvéred sosem nyugodna bele a döntésembe, hacsak nem kárpótlom búsásan. Megteszem, hogy uralkodásod senki ne veszélyeztesse. Légy jó királya az országunknak.

Ábel megköszönte atyja döntését, s akkor a Király hívatta másik fiát, Káint.

• Lassan lejár az időm, itt hagylak benneteket. Hosszú vívódás után nehezen, de döntöttem a királyság jövőjéről. A hatalmamat testvérednek, Ábelnek adom át, ő lesz az országunk új királya. Amikor szegény anyád világra hozott benneteket, talán megsejtettük, hogy sosem fogjátok szívlelni egymást. Ezért adtuk nektek a bibliai Ábel és Káin nevet. Sajnos igazunk lett, s tudom, hogy sosem nyugodnál bele a döntésembe, hacsak nem kárpótollak búsásan. Megteszem, hogy Ábel uralkodását senki ne veszélyeztesse. Királyságom hosszú évei alatt, hatalmas vagyont halmoztam fel, melynek nagyobb része külföldön van biztonságban. Ez a vagyon a tied lesz, ha megígéred nekem, hogy holnap elhagyod az országot és sosem térsz ide vissza.

Káin hosszasan hallgatott az atyja szavai után, de amikor megtudta mekkora vagyonról van szó, bólintott és ígéretet tett az apjának. Sohasem sem jön vissza és nem támadja a testvérét a hatalomban, nem veszélyezteti uralkodását.

Másnap ígéretének megfelelően elhagyta az országot, még az apja temetésére sem látogatott haza. A Király pár nappal később halt meg, s Ábel vette a kezébe az ország irányítását. Rövid idő után kiderült, ő mesterebb a mesternél. Apjánál is jobban sanyargatta a népet, szigorúan büntette őket, ha bármi olyat tettek, ami nem tetszett neki. Az emberek nyomora és félelme egyre csak nőtt. Eközben Káin élte a saját világát. Apja ráhagyott vagyonából tellett mindenre, amire csak vágyott, utazásra, luxus életre. Eleinte ugyan furcsállotta, hogy senkit sem érdekel, hogy ő a Király leszármazottja, akinek előjogai vannak. De abban a világban senkit nem érdekelte a másik származása, ott minden ember egyenlőnek született, s az határozta meg az életét, hogy mit tett a boldogulásáért. Lassan azért beletörődött ebbe, s elfogadta, hogy szava ugyanannyit ér, mint a többieké. Okos ember volt, hamar rájött arra, hogy azt, amit megkapott otthon, mert ő a Király fia, azt itt meg tudja venni az apjától kapott vagyonból. Egy dologra kell csupán figyelnie, ez a vagyon sose kopjon el, de ezt is megtanulta gyorsan. Ügyesen forgatta a pénzét, így élhette a gondtalan életét, melyet egy váratlan esemény zavart meg. Küldöttek keresték meg a már-már elfelejtett országból, s kérlelték, hogy térjen haza.

• Nagy a nyomor és nagy a nyugtalanság országunkban – mondták a küldöttek kezüket tördelve. – Ábel kegyetlenebb és pénzéhesebb apádnál is. Nem csak pórnéptől vesz el mindent, de lassan minket is kiforgat a vagyonunkból. Szólni már nem csak a tudatlan köznépnek nem szabad, de már ránk, urakra sem hallgat. Hiába mondjuk neki, hogy veszedelmes eszmék terjengenek az emberek között, s félő, hogy előbb-utóbb fellázadnak ellene. Nem érdekli és nem foglalkozik vele. Ha kitör a lázadás, akkor nemcsak neki, hanem nekünk is végünk lesz. Könyörgünk, gyere haza és vedd át az ország irányítását Ábeltől, amíg nem késő.

• Nem tehetem. Megígértem atyámnak a Királynak, hogy sosem térek haza és nem veszélyeztetem Ábel uralkodását – válaszolta Káin határozottan.

• Atyád már nem él, ezt az ígéreted nem kérheti rajtad számon. Ha hazatérsz, megmentheted az országot a pusztulástól, s nagy betűkkel írhatod be neved népünk dicső történelmébe.

Káin elgondolkozott a hallottakon. Itt meg volt mindene, semmiben nem szenvedett hiányt, de itt csak egy volt a sok között. Senki nem tisztelte csupán a nevéért vagy a származásáért. Lehet, hogy mégis jobb lenne hazatérni? Vagyonát hazaviheti, sőt otthon is gyarapíthatja. Mindenki tisztelni, becsülni fogja. Senki sem fog ellentmondani neki, sőt a történelemkönyvekbe is csupa nagybetűvel fogják a nevét leírni. Nagyon tetsző gondolat. Némi töprengést követően igent mondott a küldöttek kérésére, miután azok biztosították, az egész ország mellé áll a hatalomátvételben.

Szavát tartva hamarosan hazatért. Ábelt megölette, s elfoglalta a királyi trónt. A változást mindenki óriási örömmel és reménnyel fogadta. Végre egy világlátott uralkodó, aki tiszteli az embereket, aki szabadságot és lehetőséget biztosít nekik, aki mellett van értelme az életüknek és van jövője a gyermekeiknek. A csoda azonban nem tartott sokáig. Hamarosan kiderült, ő sem jobb a testvérénél, semmit sem tanult külföldön. A sustorgás, az elégedetlenség ismét felütötte a fejét az országban. S ezek a hangok eljutottak Káinhoz is, aki magához hívatta a hangadókat, a leghangosabbakat.

• Okos, tanult embernek tűnsz – mondta az elsőnek. – Mi a problémád, miért szítod az elégedetlenséget az egyszerű emberek között?

• Azt olvastam egy könyvben, hogy az emberek egyenlőnek születnek. Mindenkinek egyenlő jogot és lehetőséget kell biztosítani az élethez, de ez a mi országunkban nem így van.

• Te nem okos, csak olvasott ember vagy – állapította meg Káin. – Sorsod máglyahalál. Vigyétek! – intett az őröknek. – S minden könyvet égessetek el az országban. Nincs szükségünk téveszmék hirdetésére.

• Te értelmes embernek tűnsz – fordult a második emberhez. – Neked mi a gondod, miért lázítod az embereket?

• Azt mondta a pap a templomban, hogy az Isten minden bárányát egyformán szereti. Ha ez így van, akkor mindenki számára biztosítani kell az emberhez méltó életet. Nem juthat minden a Királynak, csak azért, mert ő Királynak született, és semmi sem a többieknek. Igazságosan kell elosztani a javakat az emberek között.

• Csalódtam benned, te egy mérhetetlenül ostoba ember vagy – mondta Káin. – Sorsod karóba húzás. Vigyétek! – intett az őröknek. – S minden templomot romboljatok le. Nincs szükségünk hamis hírek terjesztésére.

• Remélem, te valóban intelligens ember vagy – sóhajtott reménykedve Káin, a harmadik emberhez fordulva. – Te miért fordítod ellenem az embereket?

• Amikor iskolában jártam, a tanárom azt tanította nekünk, hogy gondolkozzunk és használjuk a fejünket. Tanítását követve arra jutottam, hogy te ugyanolyan földi halandó vagy, mint mi. Nincs jogod elvenni és magad hasznára fordítani mindazt, amiért mi dolgoztunk meg.

• Marhaság – reagált a Király tömören. – Fejed veszem, hogy többé ne használhasd ilyen haszontalan dolgokra. Vigyétek! – szólította fel az őröket. – S romboljatok le minden iskolát. Nincs szükségünk a normális gondolatok megzavarására.

• Bocsáss meg jó Királyom! – szólalt meg váratlanul a negyedik ember. – Én is abban az iskolában jártam. Nekem azt tanították, hogy az a kutya amelyik ugat, az nem harap. És a hosszú élet titka a hallgatás.

• Bölcs szavak – állapította meg Káin elégedetten. – Hagyjátok meg az iskolákat – szólt nagylelkűen az őrök után. – Szükségünk van arra, hogy okos, értelmes utódokat neveljenek bennük, akik tudják hol a helyük, mi a dolguk ebben a világban. S hogy ezt biztosítsuk, kinevezlek oktatási miniszteremmé.