A forró afrikai szavannában szokatlan látványt nyújtott a fehér nyúl, amint céltalanul ténfergett a füves területen. Szerencsétlen állat valamilyen fertőzés következtében fokozatosan vesztette el látását, mára már a teljes sötétség vette körül. Nem tudta merre jár, így aztán nem volt tisztában azzal, hogy már rég elhagyta a számára biztonságosabb cserjés területet. Nem sejtette milyen veszélyek fenyegetik itt, ahol nagytestű ragadozók sora vár a zsákmányára. A sánta sivatagi róka már messziről kiszúrta leendő áldozatát és lassan közeledett feléje. Néhány héttel ezelőtt egy orvvadász csapdájába lépett, s bár sikerült valahogy kihúznia a lábát a vasból, de azt azóta nem tudta használni. Három lábbal nehezen ment a vadászat. Rettenetes lefogyott, a lélek már csak hálni járt bele. De most, amikor meglátta az összevissza ténfergő nyulat, visszajött az életkedve. "Valami baja lehet, biztosan rothadt gyümölcsöt evett és az alkohol megzavarta az agyát" – gondolta magában. - "Könnyű zsákmánynak ígérkezik, végre valami élelemhez jutok". Amint közelebb ért a nyúlhoz, látta a vacsorája nem részeg, hanem vak. "Ilyen az én szerencsém. Nem bánthatom, hiszen esélye sincs a menekülésre" – sóhajtott a róka és irányt változtatva sántikált tovább az éhhalál felé. Meglátta őt az öreg, fogatlan oroszlán. Leélte már az élete nagy részét, mozdulni is alig tudott. Élelemhez csak akkor jutott, ha a fiatalabb oroszlánok a vadászzsákmányukból hagytak valamit, s a dögkeselyűk előtt oda tudott érni a maradékhoz. "Talán ezt a sánta rókát még el tudom kapni" – reménykedett. De, ahogy az agyán végig futott ez a gondolat, rögtön el is szégyellte magát. "Micsoda dolog lenne egy szerencsétlen nyomorultat levadászni? Öregkoromra teljesen elment az eszem" – morogta magában és visszadőlt a majomkenyérfa árnyékába. Valahol a távolban egy gépkocsi motorjának a hangja hallatszott. A zaj egyre erősödött. Ahogy az afrikai szafari vadászatokon megszokott, a Land Rovert egy fekete fickó vezette, s háta mögött két fehér úriember feszített a frissen vásárolt Holland & Holland vadászruhájukban, miközben feszülten szorongatták a milliókat érő Mauser fegyverüket.

- Te, Bélám nem gondolod, hogy ez a fekete csóka átver minket? Már vagy félórája zötykölődünk ebben a forróságban és sehol egy oroszlán.

- Nyugi már! Minden meg van beszélve. Lesz oroszlán, elefánt, orrszarvú, sőt még antilop is – válaszolta a társa.

- Az jó, mert a Tóninak úgyis megígértem, hogy egyszer lelövöm, ha még sokáig szórakozik velem.

- Ez tetszik, nem hiába Józsikám, te mindig nagyon vicces fiú voltál – mosolygott Béla, majd váratlanul a távolba mutatott. - Nézd! Ott mintha valamilyen állat feküdne, annak a fának az árnyékában. Hé, sofőr! Forduljon jobbra, a magányos fa irányába.

- Nem érdemes, az csak egy öreg oroszlán – válaszolt a gépkocsit vezető ember. – Mozdulni sem tud már.

- Nem érdekes. Senkit nem érdekel, hogy milyen öreg az az állat. A társam úgysem egy gyakorlott vadász. Legalább van esélye arra, hogy eltalálja – röhögött a fehér fickó.

- Ez nem lenne sportszerű. Ő is csak egy élőlény. A vadászat sport, ahol esélyt kell adni a vadnak a megmenekülésére.

- Mit beszélsz itt hülyeségeket nekünk? Te csak egy fekete sofőr vagy, akinek az a dolga, hogy az utasításainkat kövesse. Menj a fához, azonnal – mondta határozottan Béla, miközben a vadászfegyverét jól láthatóan a sofőrre irányította.

Két héttel később a belvárosi elitklubban a barnára sült Józsikám, nagy hangon mesélte az őt imádva bámuló szőke szépségeknek, milyen is volt az, amikor élete kockáztatásával lelőtte a rátámadó félelmetes berber oroszlánt.