Hetvenkettő hetvenkedő katona története

Felvezető

A világ ismét a békétlenebb arcát mutatja, ráadásul itt Európában is növekszik a feszültség, az emberek, a nemzetek közti gyűlölet. Az ilyen történelmi helyzetekben megszokott jelenség, hogy a politika eszköztárában a katonaság fontosságának hangsúlyozása megerősödik. Ez a mai modern világunkban egyrészt a hadi kiadások növelését, másrészt az általános hadkötelezettség bevezetésének fontolgatását jelenti. Természetesen nagyon bízom abban, hogy az erőszak hívei mielőbb háttérbe szorulnak és a világ politikusainak megjön az eszük (az a kevés, ami egyáltalán van nekik). A hadi kiadások növelése helyett az oktatás és az egészségügy finanszírozása kerül az előtérbe. Mondanám, hogy ismét, de sajnos az oktatás és az egészségügy sosem volt pénzügyileg a fókuszban. Legalábbis Magyarországon nem volt. De most, nem erről szeretnék okoskodni, hanem az általános hadkötelezettség esetleges bevezetésére reflektálva írnék meg hetvenkettő történetet (remélve, hogy összejön annyi). Ezen történetek alapjai valósak, de egy kicsit ki vannak színezve, fel vannak turbózva. Megtörténtek velem, vagy ismerőseimmel, részesei voltunk, mivel egy olyan korszakban éltünk, amikor még volt úgynevezett kötelező sorkatonai szolgálat. Akkor is ezt gondoltam, ma is ezt gondolom. Az a másfél év, amit a hadsereg szolgálatában éltem le, az mindenfajta értelem nélkül telt el. Sem jobb, sem okosabb nem lettem tőle, csak öregebb. Ezek a történetek ezt a véleményemet próbálják igazolni és egyúttal cáfolni azt a ma egyre népszerűbb közvélekedést, miszerint a sorkatonai szolgálat rövidített változata jót tesz a felnövekedő generációknak. Szerintem nem tesz jót, sem a kétéves, sem a másfél éves, sem a féléves változata. Akinek tetszik az legyen hivatásos katona, akinek meg nem tetszik azt hagyják békén. Egyébként, meg amúgy legyen béke mindenütt és akkor nem kell ezen a témán rágódni.

6# Őrtoronyban támad az ellenség

A szocializmusban, főleg a katonaságnál az éberség a legfontosabb feladat, mert mint tudjuk az ellenség sohasem alszik, s mindenhonnan támadhat. Abban az időben a nyugati országokban élő emberek ilyen fantasztikus tulajdonságokkal voltak felruházva. Napi 24 órában azon mesterkedtek, hogyan rohanhatják le a békés országunkat. Rendelkeztek a teleportálás képességével, bármikor bárhol megjelenhettek váratlanul. Ezzel volt magyarázva, hogy miért kell az ország kellős közepén levő katonai létesítményt folyamatosan minden irányból védeni. Amikor a szakaszra ráesett az őrség sora, akkor kétórás váltással mentünk fel a toronyba, védeni a szocializmust. Két óra őrség, két óra készenlét, két óra pihenés. Remek szórakozás. Az ember talpig katonának öltözve, kezében a gépfegyverével felvonul a toronyba. Természetesen parancsnoki kísérettel, hiszen nem ismeri utat a pihenőszoba és az őrtorony között. A végén még eltéved. Az előtte őrséget adó bajtárs lemászik a falétrán, ő meg felmászik rajta és készenlétbe helyezi magát. Néz jobbra, néz balra, de sehol senki, sehol egy ellenséges katona. Se nappal, se éjszaka. Esetleg hajnali 6 óra után néhány sorstárs, aki lekéste a vonatot vagy túl sokáig üldögélt a kocsmában és az eltáv lejártát követően szeretne visszajutni a körletébe. Ilyenkor az ember, valahogy mindig éppen másfelé néz és nem lát semmit. De egyszer csak motoszkálás hallatszik lentről a falétra aljáról. Mintha valaki fel akarna jönni. Ellenség nem lehet itt a laktanyán belül, de azért a lelkiismeretes őrkatona lenéz a mélybe. Ni csak a parancsnok elvtárs mászik felfelé nagy szuszogás közepette.

- Jó reggelt parancsnok elvtárs! – köszönti a katona az elöljáróját, amint az megjelenik a toronyban.

- Mit csinál itt, maga szerencsétlen? – kezdi emelt hangon az őrmester, köszönés helyett.

- Jelentem, őrzőm a békét, védem a hazát.

- Idióta! Miért van itt a toronyban?

- Mert iderendeltek – szemtelenkedik a katona, de aztán korrigál -, hogy megakadályozzam az ellenséges erők behatolását a laktanya területére.

- És megakadályozta?

- Nem, mert egyet sem láttam.

- Maga balfácán, engem simán felengedett ide a toronyba, ahol magán kívül senki sem tartózkodhat.

- Fel – ismerte el a katona. – Az őrmester elvtársat csak nem fogom lelőni, hiszen olyan jó ember.

5# Mindenre van megoldás

Jó pap holtáig tanul, tartja a bölcs magyar mondás. S ez különösen igaz volt azokra a fiatalokra, akiket az egyetem vagy a főiskola elvégzése után hívtak be a tizennyolc hónapos sorkatonai szolgálatra. Kiképzési időszak alatt, hogy a felsőoktatásban élesített penge agyuk ne tompuljon, hetente három alkalommal a délelőtti órákban a derék sorkatonák visszaültek az iskolapadban. A tantárgyak is nagyon hasznosak, az előadók is magasan képzettek voltak. Élmény volt.

Alezredes elvtárs a második világháborút követően némi nehézségek árán, de eredményesen elvégezte a nyolc osztályt. A bizonyítvány megszerzése nagyjából egybeesett a felnőtté válása hivatalos dátumával, így joggal érezte, hogy a kocsmában a helye. Mielőtt azonban oda ért volna, megállította őt a Párt éppen arra járó agitátora.

- Hová, hová Elvtárs? – kérdezte nagy komolysággal.

- Elvégeztem a nyolc általánost, ma holnap betöltöm a tizennyolcat. Minden okom meg van rá, hogy a pohár fenekére nézzek – válaszolta az ifjú legény büszkén.

- Komoly dolgok ezek – bólintott az agitátor. – Szép szál legény vagy, látom az eszed is meg van hozzá. A néphadseregben a helyed. Sok az ellenség mostanában. Ilyen emberekre, mint te komoly szüksége van a Pártnak.

Nem kellett kétszer mondania, hősünk hamarosan a Magyar Néphadsereg hivatásos tisztje lett. Néhány gyorstalpaló tanfolyam elvégzése annyi papírt adott neki, hogy egészen az alezredesi rangig vitte. Amikor alkalmatlanságát már minden szinten bizonyította, felettesei úgy érezték, eljött az idő, hogy elméleti tudását szélesebb körbe is megoszthassa. Kiképző tiszt lett belőle, s a sok puhány egyetemistának tartott előadásokat az atomháborúról. Ismertette a bonyolult politikai összefüggéseket, melyek a kirobbanásához vezethetnek, tájékoztatott annak lehetséges egészségügyi következményeiről, majd hasznos tanácsokkal látta el a nagy érdeklődést tanúsító hallgatóságot.

- Elvtársak! Egy ilyen kiélezett helyzetben a legfontosabb a felkészültség és a higgadtság, mert mindenre van megoldás. Takarják be magukat egy fehér lepedővel és feküdjenek egy ház fala mellé a robbanással ellenkező oldalon. De mielőtt ezt megteszik ne feledjék fél órával korábban bevenni a jódtablettát. Sőt, mivel maguk tisztek lesznek, ne felejtsék a készletet szétosztani a katonáik között.

Mit mondhat erre az ember? Legjobban teszi, ha bölcsen hallgat, de mindig van a társaságban egy okoska, aki nem bír magával.

- Alezredes elvtárs, honnan fogjuk tudni, hogy félóra múlva jön az atomtámadás.

- Tudni fogják – válaszolta bölcsen és elégedetten az alezredes elvtárs.

4# Mire jó a zöldfesték?

A laktanya szépítése folyamatos pótcselekvés a sorkatonák életében. Értelme lenne ugyan, hiszen nagyon nem mindegy, hogy milyen környezetben élik az életük egy meghatározott részét. És az igényes környezet hozzájárul a jellemfejlődéshez, melyre sokuknak szükségük lenne. Szomorú de igaz, a nyolcvanan években sok bevonuló katonának újdonság volt az angol WC vagy a zuhanyzó. Talán ma már ezen túl vagyunk. Túl vagyunk? Az igényes, vagy csak nevezzük emberhez méltó környezet biztosításhoz azonban eszközökre és pénzre van szükség, ami általában nem szokott lenni. Az még rendben van, hogy a katonák folyamatosan seprik a lehullott faleveleket, de ettől még az épületek falai málladoznak, a fürdőben a csempék lehullanak, a WC-k eldugulnak. Az előbbi nem kerül pénzbe, az utóbbi problémák megoldására viszont nincs elegendő pénz. Munkaerő pedig lenne. A katonák egyik része ért hozzá, másik része nem ért hozzá, de segédmunkásnak jó lenne. Idejük is lenne rá, de nincs pénz építési anyagra, így marad a sepregetés, - gyakran még olyankor is, amikor nincs falevél az udvaron -, mert le kell foglalni őket. Nem lehet unatkozni hagyni őket, mert akkor egymást szívatják és abból nagy baj lehet. Ergo csináljanak valamit, bármit, akár olyat, ami értelmetlen, de lefoglalja őket. Sepregessenek az udvaron. Egy darabig értelmes, aztán értelmetlen. Nem baj, az idő telik. De jő a hír, hamarosan fontos vendégek érkeznek a laktanyába. Megfelelően kell fogadni őket, megmutatva a világnak, a katonák képzése megfelelően zajlik, a laktanyában rend van, a körülmények megfelelőek. A képzés igazolása a legegyszerűbb. Éjjel-nappal gyakorolni kell a díszmenetet. A vendégek úgyis csak ennyit látnak a kiképzésből. De mi lesz a megfelelő körülmények bemutatásával? Az épületek ütött-kopott falazatával, a leharcolt mosdókkal, az elhanyagolt sportpályákkal? A legénységi mosdóval nem kell foglalkozni, a vendégek oda úgysem mennek be. Az épületek falát gyorsan lemeszeljük vagy betakarjuk hatalmas plakátokkal. Ez a kérdés megoldva. De mi legyen a sportpályákkal? Ennyi idő alatt nem lehet újra füvesíteni őket. De azt nem is kell. Elég néhány vödör zöld festék. S a katonák másnap már szorgosan festik a sportpálya ütött-kopott földjét, hiszen messziről ki látja, hogy az mitől zöldell? Jöhetnek a magas rangú vendégek a minisztériumból.

3# Amikor még nem volt mobil (gyakran vezetékes telefon sem)

A sorkatonák a laktanyában élnek, a hivatásos katonák a katonai lakótelepen. Legtöbbször a katonai lakótelep a laktanya közelében van, ahol a tisztek családjukkal laknak együtt. Mivel számukra a katonaság egy munka és a laktanya egy munkahely, ha nincsenek szolgálatban, akkor a munkaidejük lejártakor szépen hazamennek. Ami teljesen normális, de sajnos a háború és az ellenség logikája nem igazodik a munkaidőhöz. Az ellenség éjszaka támad a legváratlanabb pillanatban. S erre egy komoly hadsereg felkészül. A magyar néphadsereg ilyen volt. Felkészült mindenre, az ellenség éjszakai támadására is. A felkészülés egyik formája volt a riadólánc alkalmazása. Azaz, ha jő az ellenség, akkor a laktanyából elszaladnak a sorkatonák a katonai lakótelepre, hogy a tisztek is megtudják, nagy a baj, nekik is fel kell kelni, sőt soron kívül bejönni a szolgálati helyükre. Annak érdekében, hogy a riadólánc éles helyzetben is működjön, a rendszert tesztelni kell. Hajnali három óra. Mindenki húzza a lóbőrt, mikor hirtelen üvöltöző altisztekkel lesz tele a körlet. "Ébresztő! Riadó! Az olaszok megtámadtak minket!" Miért pont az olaszok, azt nem lehetett tudni, de ők ilyen támadós népek voltak akkortájt. No, mindegy. Szóval a katonának van tíz vagy tizenöt perce (ki emlékszik már erre pontosan?), hogy harci díszbe vágja magát és elhagyja a laktanya területét. Semmi más dolga nincs, mint a számára kijelölt tisztet berendelje a laktanyába. A feladat nem tűnik túl bonyolultnak hiszen van térképe, a címet tudja, a lakótelep sincsen nagyon messze. Egyébként is ez egy kisváros. Viszont éjszaka van, sötét van és a katona még sosem járt a tiszt lakásánál, sőt még a lakótelepen sem. Mindegy, megoldja. Megtalálja a megfelelő kapucsengőt, megnyomja. Percekkel később egy álmos hang dörmög a telefonban.

- Ki a f@sz az?

- Kovács tizedes jelentkezem. Százados elvtárs, az olaszok megtámadtak bennünket. Riadó van, be kell jönnie.

- Nem megyek én sehová. Hagyjon engem békén.

- De..

- Semmi de. A feleségem elköltözött pár napja, egyedül vagyok a gyerekkel. Nem megyek sehová.

- De, százados elvtárs kitört a háború!

- Nem érdekel, oldják meg nélkülem.

Dolga végezetlenül ballag a katona az éjszakában. Vissza a laktanyába. Fejében kósza gondolatok. Mi lesz most? Hány nap fogda jár a sikertelen küldetésért? Semennyi, senkit nem érdekel az eredmény. Aki bejött a tisztek közül, az bent van. Nyűgösen, kialvatlanul ugráltatja a szintén kialvatlan sorállományt. Aki meg nem jött, az legalább nem cseszeget senkit. Az olaszok amúgy is békésen alszanak a saját laktanyájukban. Kivéve, ha nem pont ezen a napon gyakorolják ők is ezt. Mert a hülyeség nem ismer határokat.

2# Éjszakai támadás

A hadseregben az állandó harckészültség a legfontosabb. Az ellenség bármikor támadhat, de leginkább akkor teheti ezt, amikor a katonák békésen alszanak a körletükben. Ezért szükség van az éjszakai riadóra, illetve annak gyakorlására, hogy képesek vagyunk-e az ágyból kipattanva tizenöt percen belül harckészültségbe helyezni magunkat. Mit jelent ez pontosan? Alszol a vaságyon a katonai egyen pizsamádban, s miközben a barátnődről vagy feleségedről álmodsz, vagy csak egy ehető kaja nyújtotta élvezetről, amiben hetek, hónapok óta nem volt részed, egyszer csak éktelen üvöltésre riadsz fel. "Katonák! Ébresztő! Riadó!". Van tizenöt perced, hogy menet- és harckésszé varázsold magad és a teherautó, melynek a platóján gubbasztasz, elhagyja a laktanyát. Egy pillanatra sem lankadhatsz a nagy igyekezetedben, mert figyelmes altisztek üvöltöznek folyamatosan melletted. "Katona mit csinál? Ne tökölődjön, hanem igyekezzen!". S most nem idézzük fel azokat a nemi szerveket és rokonokat, amik és akik emlegetése ennek a tizenöt perces drámának a velejárói. 14 perc 59 másodperc telt el az első üvöltés óta, a zöld katonai teherautó kigördül a laktanya kapuján. Hurrá! A feladat első része teljesítve. A rozoga Csepel maximális sebességgel, - ami egyenesebb útszakaszokon eléri a 30 km per órát - vonszolja magát a pilisi dombok között. Hogy került oda az ellenség észrevétlenül? Azt senki sem tudja, de senkit nem érdekel. A katonák a platón nem ezt tárgyalják izgatottan, hanem próbálnak valamennyit visszanyerni az elvesztett éjszakából, egymásnak dőlve szunyókálnak a kényelmetlen fapadokon. Egy óra múlva megérkeznek a 25 kilométerre levő célállomásra, a teherautó megkönnyebbülve megáll. Persze leginkább a sofőr könnyebbül meg, egy árva petákkal nem fogadott volna arra, hogy ezzel az ócska tragaccsal ennyi embert el tud hozni ide. A katonák az üvöltő dervis, bocsánat a zászlós parancsait követve leugrálnak a gépkocsiról és felsorakoznak az utasításnak megfelelően, szépen egyenes sorban. S ekkor elhangzik a varázsige "Fegyvert vállhoz!" Döbbent csend és teljes riadalom. Azt nem hoztunk magunkkal, az a laktanyában maradt. A bokrok mögött az ellenség hangosan felröhög.

1# Krumpliszedés

A mezőgazdaság a nyolcvanas években is két állandó problémával küzdött az időjárással és a munkaerő hiánnyal. Az időjárásra akkor sem volt megoldás, de a munkaerő hiányra volt. A szocializmusban sem a vendégmunkások, sem az idénymunkások igénybevétele nem volt gyakorlat és a gépesítés is messze volt még a mai szinttől, de volt egy kézenfekvő megoldás, a diákok és a katonák bevonása a legnagyobb szükség idején. Ők ugyanis ráértek. Ráadásul ideológiai szempontból is jól eladható történet volt. A fiatal, leendő értelmiség vagy a hazánkat védő hős katonák, valamint a dolgozó parasztság meghitt találkozása az ország élelmiszer ellátásának biztosítása érdekében. Az esti TV híradó vagy a Népszabadság főcíméért kiáltott minden évben. A termelőszövetkezetek is boldogok voltak, hiszen az ingyen munkaerő pénzbe alig került. A diákok és a katonák számára meg egy jó buli volt az a pár nap. Főleg a katonák számára jelentett nagy örömöt, ki lehetett szabadulni a kaszárnyák szürkeségéből, alkoholhoz lehetett jutni, esetleg még a lányok is belekeveredhettek a történetbe. A szüretelés vagy terménybetakarítás minősége meg nem számított. A minőség addig sem számított, miért pont a végén? A mezőgazdasági munka fontosságát mi sem jellemezte jobban, hogy ha eljött a krumpliszedés, vagy szőlőszüretelés ideje, akkor a laktanya teljesen kiürült, az állandó készültség megszűnt. Ilyenkor nem támad az ellenség, egy pár fős őrség is elegendő a laktanya védelmére. Szóval a teljes állomány kint a terepen. A sorkatonák a krumpliföldön szorgoskodnak, a tisztek az árnyékban, kocsmákban, autókban felügyelik a rendet. Kinek, hol jutott kényelmes hely. A tűzőnapon nem egy lélekemelő tevékenység a krumpli szedése. Unalmas. S ha a katona unatkozik, akkor szórakoztatja magát. Mivel szórakoztathatjuk magunkat egy krumpliföldön? Hát krumplidobálással. Remek móka. mely a tisztek hírhedten alacsony ingerküszöbét sem érte el. Viszont a szomszéd vetésben szüretelő és ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonák érdeklődését annál inkább. A termés betakarítása annyira fontos volt, hogy az internacionalizmus jegyében, ilyenkor ők sem a szocializmust védték, hanem azt a magyar katonákkal közösen építették. S ha az otthoniaknak lehet ezt a fontos alap élelmiszert játékszernek tekinteni, akkor talán nekik is szabad. Elkezdődött a közös hadgyakorlat egy sajátos formája, a nagy krumplicsata. De a szovjet tiszt éberebb a magyarnál, tolerancia szintje is alacsonyabb. Puskatussal a kezükben rontottak a katonáik közé, ütötték-verték őket ott, ahol csak érték. Magyar oldalon döbbent csend és meghökkenés. A katonák nyakukat behúzva, a krumpli szedésre és a kosárba helyezésükre koncentrálnak. A tisztek a tekintélyük védelme érdekében kidugják a fejüket a fák árnyékából vagy a gépkocsik ablakából. "Emberek dolgozzanak!" – kiáltják el magukat hangosan párszor, mielőtt visszatérnének nyugalmi állapotukba.