Hetvenkettő hetvenkedő katona története

Felvezető

A világ ismét a békétlenebb arcát mutatja, ráadásul itt Európában is növekszik a feszültség, az emberek, a nemzetek közti gyűlölet. Az ilyen történelmi helyzetekben megszokott jelenség, hogy a politika eszköztárában a katonaság fontosságának hangsúlyozása megerősödik. Ez a mai modern világunkban egyrészt a hadi kiadások növelését, másrészt az általános hadkötelezettség bevezetésének fontolgatását jelenti. Természetesen nagyon bízom abban, hogy az erőszak hívei mielőbb háttérbe szorulnak és a világ politikusainak megjön az eszük (az a kevés, ami egyáltalán van nekik). A hadi kiadások növelése helyett az oktatás és az egészségügy finanszírozása kerül az előtérbe. Mondanám, hogy ismét, de sajnos az oktatás és az egészségügy sosem volt pénzügyileg a fókuszban. Legalábbis Magyarországon nem volt. De most, nem erről szeretnék okoskodni, hanem az általános hadkötelezettség esetleges bevezetésére reflektálva írnék meg hetvenkettő történetet (remélve, hogy összejön annyi). Ezen történetek egy részének alapjai valósak, de egy kicsit ki vannak színezve, fel vannak turbózva. Megtörténtek velem, vagy ismerőseimmel, részesei voltunk, mivel egy olyan korszakban éltünk, amikor még volt úgynevezett kötelező sorkatonai szolgálat. Akkor is ezt gondoltam, ma is ezt gondolom. Az a másfél év, amit a hadsereg szolgálatában éltem le, az mindenfajta értelem nélkül telt el. Sem jobb, sem okosabb nem lettem tőle, csak öregebb. Ezek a történetek ezt a véleményemet próbálják igazolni és egyúttal cáfolni azt a ma egyre népszerűbb közvélekedést, miszerint a sorkatonai szolgálat rövidített változata jót tesz a felnövekedő generációknak. Szerintem nem tesz jót, sem a kétéves, sem a másfél éves, sem a féléves változata. Akinek tetszik az legyen hivatásos katona, akinek meg nem tetszik azt hagyják békén. Egyébként, meg amúgy legyen béke mindenütt és akkor nem kell ezen a témán rágódni.

#16 az első őrség

Letelt az első hat hét, a kopaszok letették az esküt és ezzel teljes jogú katonává váltak. Kaphattak eltávot, mehettek szabadságra, hadgyakorlatra, őrségbe. A laktanya egy erdő szélén állt, emiatt az öreg katonák előszeretettel cukkolták az első őrségre készülőket a lehetséges veszélyekkel. Az erdő felől jövő zajokról sosem lehet tudni, hogy csak ártatlan állatok mászkálnak a rekettyésben, vagy az osztrák stüszi vadászok készülnek mindent elsöprő támadásra, avagy a szocialista rendszer belső ellensége szeretne fegyverhez jutni. Az senkit sem érdekelt ezekben a történetekben, hogy az osztrák határ több száz kilométerre volt onnan, érdemi belső ellenség meg csak a Népszabadság politikai rovatában létezett a nyolcvanas évek Magyarországában. Legalábbis szabadlábon, biztosan nem. De egymás szórakoztatására kiválóak voltak ezek a történetek. Az értelmes többség nyilván nem is vette komolyan, de mindig voltak olyanok, akik hiába múltak el tizennyolc évesek, az agyuk még mindig egy jól fejlett óvodáséval volt egyenlő. Ennek ellenére katonai szolgálatra alkalmasnak találták őket, sőt élesre töltött fegyvert is kaphattak. Ilyen katona volt Pisti honvéd, aki komolyan vette, amit az öreg katonák összehordtak neki. Amikor megtudta, hogy két nap múlva sor került első huszonnégy órás szolgálatára, teljesen transzba esett. Sűrűn látogatta a mellékhelyiséget, folyamatosan ismételgette magában az őrszolgálati teendőket, szabályokat és természetesen rendületlenül imádkozott, hogy az osztrák stüszi vadászok és a rendszer belső ellenségei ne most járjanak errefelé. Eljött a nagy nap, jó darabig minden rendben alakult, nem volt rendkívüli esemény, mígnem az őrszolgálati rend körforgásának megfelelően Pisti honvédnak éjjel tizenkettőkor fel nem kellett menni az őrtoronyba. Egyedül. És pont abba, amelyik legközelebb volt az erdőhöz. Szegény Pisti minden zajra megrezzent, fegyveréhez kapott, de aztán megnyugodott, hogy csupán valamilyen állat neszel a sötétben. Hajnali egykor azonban a laktanya hírhedt macskája vadászatra indult az erdő felé és nagy zajt csapva átugrott a kerítésen. Na, ez már sok volt a mi Pistinknek. Hangosan kiáltozni kezdett, hogy "Állj! Ki vagy? Állj vagy lövök!". De választ nem kapott, így egy egészséges sorozatot beleeresztett a sötétbe. Lett nagy riadalom a laktanyában, mindenki pattant ki az ágyából, kapkodta magára a katonaruhát. Az őrparancsnok futva érkezett az őrtoronyhoz, ahol csak hosszú percek után tudta megnyugtatni a reszkető katonáját, hogy nincs itt semmilyen ellenség. Szerencsétlen katona annyira meg volt ijedve, hogy az őrmesternek üvölteni, letolnia sem volt kedve. Az élet lassan visszatért a normális kerékvágásába, de a rendkívüli esemény megtörtént, azt dokumentálni kellett. Az őrmester humoros gyerek volt ezért a reggeli jelentésébe azt írta. "Hajnali egykor az erdő felől egy fekete felderítő egység behatolással próbálkozott. Bercsényi István őrkatona észlelte az ellenséges szándékot. A tanultak és az előírás szerint felszólította a behatolni szándékozókat, hogy fedjék fel kilétüket, de azok a felszólításra nem reagáltak. Ezért Bercsényi István őrkatona egy sorozatlövéssel megfutamította az ellenséget. Az incidensnek sérültje nem volt." A laktanyaparancsnok reggel amikor beérkezett és kezébe került az őrszolgálati jelentés, hívatta az őrmester.

- Mi van a macskával? – kérdezte röhögve.

- Jelentem, nem találjuk – kapta magát vigyázzba az őrmester. – Szerintem annyira megijedt a lövésektől, hogy menedékjogot kért az egérparancsnokságnál.

#15 Katona

Volt egy Katona János nevű katona a században. Igazi fenegyerekként viselkedett, aki nemcsak, hogy minden balhéban benne volt, de azok kitalálója, főszereplője volt. Mentségére szolgáljon ezek a balhék sosem voltak durvák, inkább szellemesek, mulatságosak. A laktanyában mindenki ismerte és mindenki kedvelte őt. A tisztek is sokszor elnézték a dolgait, nem kapott büntetést a tréfáiért, de minden váratlan, meglepő esemény mögött őt látták, őt vélték. Egyik este a laktanyában járőröző őrmester gyanús mozgást észlelt a kerítés melletti bokorban. Egy darabig figyelte, hogy ember vagy állat mocorog ott, de aztán csak megszólalt.

- Katona! Már megint mit csinál a bozótosban? – kérdezte hangosan.

- Jelentem Kovács vagyok – ugrott ki a bokorból egy újonc a sliccét gombolva, miután sikeresen túl volt a kis dolgán.

#14 zugpálinka

A laktanyától jó két kilométerre volt egy tanya, ahol Józsi bácsi élt. Az öreg két dologról volt híres. Egyrészt nagyon félt az oroszoktól. Ennek a valódi okát senki sem ismerte, talán a második világháborúban érte egy komoly atrocitás, de ha oroszt szót hallott, vagy csak ezt a szót, hogy "orosz" kimondták előtte magyarul, már rohant le a maga ásta bunkerébe és onnan addig ki nem jött, amíg nem érezte magát újra biztonságban. Másrészt mindig volt maga főzte pálinkája. Abban az időben tiltott tevékenység volt a magán pálinkafőzés, de az öreggel sosem foglalkoztak a fináncok. A legközelebbi tanya sok kilométerre volt, nem volt szomszéd, aki feljelentette volna őt a hatóságoknál. A katonák meg ilyet sosem tennének. Így aztán a kertjében és a háza körül megtermő gyümölcsöket, almát, körtét, szilvát szépen összegyűjtötte. Egész nyáron egy műanyag hordóban rohasztotta őket, majd ősszel mindenféle maga által eszkábált edénybe lefőzte. Versenyt sosem nyert volna ezzel az alkoholos párlattal, mert csípős és büdös szaga volt, és úgy marta a gyomrot, mint a sósav, de mégiscsak pálinka. Ami nagy kincs volt abban az időben, főleg a katonák számára. A laktanyában szolgált egyszer egy hírhedten bunkó katona. Nagy darab, igazi tirpák gyerek, aki mindenkin átgázolt, mindenkit megalázott, mindenkivel szemben agresszíven viselkedett. Nem csak a társai, de a tisztek is tartottak tőle. Jónás közlegény, ha éppen nem a fogdában ücsörgött és kimenőt kapott, egyenesen a tanyára ment. "Davaj öreg, itt vannak az oroszok" – üvöltötte már jó messziről. Mire az ajtóhoz ért Józsi bácsi már a bunkerében reszketett, az asztalon ott volt az előre kikészített üveg pálinka. Jónás közlegény felkapta és távozott, mire visszatért a laktanyába az üveg már üres volt. Az üveget hozzávágta az őrbódéhoz, mihez tartás végett, felrúgott néhány útjába eső katonát, majd bevonult a hálóba aludni. De amennyire rettegték, annyira utálták is. Különösen egy Ferenczi nevű tizedes, akivel gyakran összetűzésbe keveredett. Egyszer a tizedes kisírta a szakaszparancsnoknál, hogy a többiek előtt egy órával, hadd kapjon ő eltávot. Egyenesen a tanyára sietett. "Davaj öreg, itt vannak az oroszok" – kiáltotta. Öreg a bunkerben, üveg pálinka az asztalon. A tizedes kiöntötte az üveg tartalmának a felét a földre, majd a hiányzó részt a vizeletével pótolta. Majd, mint aki jól végezte a dolgát, távozott. Egy óra múlva megjelent a helyszínen Jónás közlegény és üvöltötte a jól ismert jelszót. Az öreg nem értette. Most voltak itt, de nem vitték el a szokásos üveget. Éppen el akarta rakni a következő alkalomra, erre most visszajöttek. Nem volt mit tenni, rohant le a bunkerbe az üveget az asztalon hagyva. A közlegény amikor belépett a házba elégedetten vette tudomásul, minden a megszokottak szerint alakul.

Józsi bácsi pálinka készletét többet nem dézsmálta meg senki és mintha Jónás közlegény is kissé elviselhetőbbé vált volna a társai számára.

#13 orosz tolmács

Ebben a dunántúli városban volt magyar és szovjet laktanya is. A két hadsereg között a hétköznapokban, - bár szoros szövetségesek voltak - érdemi kapcsolat nem volt. A szovjet kiskatonák eleve minimális eséllyel hagyhatták el a laktanyájukat, kivéve amikor katonai feladatot teljesítettek. A tisztek ugyan rendszeresen kijártak a városba, de nem keresték nagyon a kapcsolatot a helyiekkel, érezték a csendes utálatot, amely körül vette őket. Értelemszerűen a magyar katonák sem álltak sorba azért, hogy a szovjet bajtársaikkal találkozhassanak. Természetesen a nagy ünnepek alkalmából. mint Április 4.-e vagy November 7.-e közösen koszorúztak, majd ittak áldomást a megbonthatatlan és örök szovjet-magyar barátságra. Ennyi azonban bőven kimerítette a kapcsolatukat. Valamikor a nyolcvanas évek elején új laktanyaparancsnok érkezett a szovjet csapatokhoz, Hanko ezredes személyében. Pár héttel később üzent a magyar laktanyaparancsnoknak Kovács ezredesnek, hogy hamarosan tiszteletét tenné nála, bemutatkozás és kapcsolatfelvétel céljából. Lett is rögtön nagy pánik a magyaroknál. Jönnek a szovjet elvtársak, Jézusom mi lesz? Elindult az ilyenkor szokásos őrület, a falakat újrafestették, az összes falevelet összegyűjtötték, a csizmák ragyogtak, a katonák egész nap vigyázz menetben trappoltak az udvaron. Beszereztek egy csomó szovjet zászlót, amivel feldíszítettek a körleteket, még a mozdulni képtelen tankokat is kitolták az udvarra, hagy lássák a szovjet elvtársak, mennyire jól ellátott hadieszközökkel a magyar hadsereg. Mindenre gondoltak, csak a legfontosabbra nem. A szovjet delegáció érkezése előtt egy órával jutott Kovács ezredes eszébe, hogy ő bizony nem beszél oroszul. Pillanatokon belül az is kiderült, hogy a többi tiszt sem. A szakaszvezetők körberohanták a laktanyát, hátha valamelyik kiskatona beszéli az oroszt. Öt nap szabadság a jutalom. Tóth tizedes jelentkezett. Kiválóra érettségizett orosz nyelvből két évvel ezelőtt. Kovács ezredesben egy pillanatra felmerült a kérdés, elég lesz ez ide? De vészhelyzet volt, azzal kellett főzni, ami van. Megérkezett a szovjet delegáció, ünnepélyes fogadás, örömködés után elindultak végignézni a magyar helyőrséget. Kovács ezredes már rögtön az elején megérezte, nagy a baj. A tolmács nem tud oroszul. Amikor egy jó ötperces monológban fejtegette a vendégeinek a laktanya szerepét és súlyát a Varsói Szerződésen belül, Tóth tizedes nagyjából öt szóban elintézte az orosz változatot. Amikor Hanko ezredes kérdezett valamit, azok nem tűntek túlzottan szakmainak. "Milyen motor van a tankban?", "Milyen gyakran támadja meg az ellenség a laktanyát?" és hasonló furcsa kérdéseket kapott. Egyszer rá is kérdezett a tizedesnél, hogy biztosan jól értette a szovjet ezredes kérdését, de Tóth határozottan bólintott. Nyugtalanságát némileg enyhítette, hogy Hanko ezredes elégedettnek tűnt. Joviálisan mosolygott, időnként barátságosan megveregette a tizedes vállát és ilyenkor valamilyen malacokat emlegetett. Ennek ellenére úgy érezte itt az idő a körtárlat befejezésére és meginvitálta a vendégeket a tiszti klubba. Ez némi zavart okozott a szovjet tisztek között – Hanko ezredes kivételével, aki továbbra is derűs arccal szemlélte az eseményeket -, mert Tóth tizedes fordítását nehezen értették meg. De, amikor már ötödször ismételte el a tizedes oroszul, hogy "vodka, gyerünk, énekelni" – lassan felfogták miről lehet szó. A tiszti klub pazar módon felkészült a vendégek fogadására. Az asztalon egyszerű sorkatonák által sosem látott ínycsiklandozó falatok és természetesen töméntelen mennyiségű vodka. Orosz szokás szerint az ilyen alkalmak elengedhetetlen műsorszáma a tószt, amit minden kör előtt valakinek el kell mondani. Az első néhány tósztot Tóth tizedes meglehetősen rövidítve fordította, de ez annyira nem izgatott senkit. A vodkára koncentráltak, nem a beszédekre. A későbbiekben a fordítás teljesen lényegtelenné vált, sőt el is maradt, mivel Tóth tizedes úgy gondolta, hogy munka közben neki is szabad inni. Rövid időn belül teljesen kiütötte magát. Lassan elfogytak az ételek és a vodka is vékonyabban csordogált, ideje volt a vendégek távozásának. Hanko ezredes egy utolsó beszédre emelkedett.

- Kedves Elvtársak. Köszönjük a szíveslátást, nagyon kellemesen éreztük magunkat. Rendkívül sokat megtudtunk a felkészültségükről, harci szellemükről. Megértettük, hogy mennyire komolyan veszik a szocializmus védelmét és az imperialisták elleni küzdelmet. De azért remélem, hogy a katonáik valódi tudása és harci morálja magasabb szinten áll, mint Tóth tizedes orosz tudása – mondta a szovjet ezredes némi akcentussal, de tökéletes magyarsággal.

Tóth tizedest napokig nem látta senki a laktanyában. Mindenki azt hitte, hogy megérdemelt szabadságát tölti valahol otthon. Pedig a szerencsétlen a sötét zárkában kuksolt Lenin híres művével az "egy lépés előre, két lépés hátra" című korszakalkotó írással. A szovjet vendégek távozása után Kovács ezredes azt mondta neki "Maga innen addig ki nem jön, amíg szóról-szóra oroszul fel nem mondja, mi van ebben a könyvben írva."    

#12 a fűszál hadművelet

A laktanyában sok volt a balhé, a katonák közti súrlódás, verekedés mindennapos esemény volt, mert a katonák unatkoztak. Értelmes gyakorlatokra nem volt pénz, mert nem volt elég lőszer, a harckocsik beindíthatatlanok voltak. Egész nap menetgyakorlatot tartani a laktanyában a tiszteknek sem volt kedve. Meg egyébként is, nemcsak a sorkatonák, de a tisztek is unták az egészet. Bár volt abban különbség, hogy az egyiknek kötelező volt, a másik meg maga választotta, de azt, hogy ebben a formában értelmetlen a sorkötelezettség, abban mindenki egyetértett. Ennek a helyzetnek egyenes következménye lett, hogy az unatkozó katonák egymást szívatták. Az öregek a kopaszokat, a fizikailag erősebbek a gyengébbeket. Annyira rossz volt a közhangulat, hogy már a vezetés is érezte, hogy valamit ki kell találniuk, mert előbb-utóbb rájuk ég ez a helyzet. Összeült a vezérkar, hogy megoldást találjon a katonák foglalkoztatására és felesleges energiájuk lekötésére, hiszen már a brómos tea sem segített. Több órás ötletelés után megszületett a zseniális megoldás. A századparancsnok felsorakoztatta a katonákat és közölte, hogy két nap múlva laktanyaszemle lesz, amire fel kell készülni rendesen.

- Elvtársak a harckészültségünket és a harci morálunkat mi sem bizonyítaná jobban, ha meg tudnánk mutatni az elöljáróinknak, hogy mi bármilyen feladat megoldására képesek vagyunk. Itt van ez a gyönyörű sportpálya. Múltkor megmutattuk a vendégeinknek, hogy mienk az ország legzöldebb sportlétesítménye. Most mutassuk meg, hogy nálunk nő legegyenletesebben a fű. Mindenki fogjon egy ollót és egy vonalzót. Estére minden fűszál pontosan öt centiméter magas legyen.

A katonák gondoltak, amit gondoltak, de a parancs az parancs. Egész nap kúsztak-másztak a fűben ollóval és egy centiméterrel a kezükben. Estére a feladat teljesítve lett. A századparancsnok elégedetten szemlélte meg a tökéletes munkát. Aznap éjjel váratlanul óriási eső zúdult a laktanyára és természetesen a sportpályára is. Másnap a parancsnok elvtárs feltűnően jókedvűen járkált az udvaron és a parancsnoki épületben vonalzóval a kezében. Végül késő délután nem bírta tovább, kiment lemérni a fűvet. A reménye beigazolódott a fű magassága megközelítette a hat centimétert. Azonnal sorakozót rendelt el.

- Elvtársak sem az ellenség, sem a természet nem győzhet le minket. A cél holnapra az öt centiméteres magasság volt, de ez most hat centiméter. Ma éjszakára rendkívüli harckészültséget rendelek el, mert senki ne mondja, hogy a hadseregben nem tudunk értelmes munkát adni az embereknek. Elő az ollóval és a vonalzóval. Irány a sportpálya.

#11 konyak

Napok óta nagy volt az izgalom a laktanyában, nagyon fontos elvtárs érkezik a minisztériumból. Minden katona a körlet csinosításával volt elfoglalva. A fehér fal még fehérebb lett, a zöld fű még zöldebb lett, a katona csizmák úgy ragyogtak, mint Salamonnak az a bizonyos szerve. Megérkezett a nagyon fontos elvtárs, aki egyébként régi barátja volt a laktanyaparancsnoknak. Végig járta a körleteket, megszemlélte a vigyázz menetben trappoló katonákat, megdicsérte barátját, a laktanyaparancsnokot, hogy milyen jó munkát végez, majd némi szakmai diskurzusra hivatkozva elvonultak a parancsnok irodájába. Hamarosan kiderült, hogy a sok beszédtől kiszárad az ember torka. De a parancsnok erről elfelejtkezett és nem pótolta a nemrégiben elkopott repipiát. Bolt nem volt a közelben, a legközelebbi is már bezárt. Mit lehet ilyenkor tenni? "A zárolt készlet, a megoldás" – csapott a fejére a parancsnok, aki a blamát nem vállalhatta be egy ilyen fontos elvtárs előtt. A hadtápos őrmester azonban aznap nem volt szolgálatban, ezért kelletlen-kénytelen az egyik szolgálatba levő kiskatonát küldték el, hogy csapolja meg a zárolt állományt. A nem várt hadi helyzetre tekintettel egy jókora helyiség volt telepakolva örök életű élelmiszerekkel, liszttel, cukorral, de főleg konzervekkel és természetesen némi itókával is, hiszen a csatában szükség lehet a katonák harci vágyának fokozására. Ez volt a zárolt készlet, melyről legendák keringtek a katonák között. A feladattal megbízott kiskatona életében először járt ebben a titokzatos helyiségben és természetesen nem ismerte az őrmester titkát, aki hivatalból rendszeresen ellenőrizte a zárolt készletet. Mondjuk sűrűbben az előírtnál, de ennek is meg volt az oka. Ilyenkor az ellenőrzés során egy-egy üveg konyak metamorfózison ment keresztül. Az üveg konyakból üveg tea lett. Az őrmester okos ember volt, annak érdekében, hogy csökkentse a lebukása veszélyét, az igazi örmény konyakot tartalmazó üvegek elől voltak a sorban, a teát tartalmazók hátul. Ha kitör a háború, az első-két kör után, a katonák már úgysem veszik észre, hogy teát isznak konyak helyett. Amikor a kiskatona bement a raktárba elvett két üveg konyakot, amit a parancsnok kért, de aztán kísértésbe esett. "Van itt bőven" – gondolta magában - "Kinek tűnne fel, ha elvesz még egyet?". De, hogy esetleg ne legyen feltűnő a turpisság, a harmadik üveget – magának – a hátsó sorból vette el. Hajnali kettőkor, amikor lejárt a huszonnégy órás szolgálata, felkeltette a legjobb cimboráit "gyertek a mosdóba nagy buli lesz, poharat hozzatok". Pár perc múlva öt üres pohár várta, hogy az édes nedű belé kerüljön. Szegény Józsi, másnap nem győzte elmagyarázni a többieknek, hogy az éjszaka folyamán milyen szerencsétlenül esett el a zuhanyzóban, amitől azok a kék-zöld foltok az arcára kerültek.

#10 a rejtőzés

Reggel a százados ünnepélyesen felsorakoztatta a századot.

- Emberek! Ma a rejtőzködés művészetét tanuljuk meg. Éles harci helyzetben nagyon fontos lehet, hogy az ellenség ne találjon ránk. A csapat egyik fele lesz a kereső, másik fele a keresett. Érthető vagyok?

- Igen százados elvtárs! – üvöltötte a század egy emberként.

- Rendben. Hadnagy! Számoljon le ötven embert balról. Ők lesznek a keresők. Menjenek a körletbe és csukják be a szemüket. A többieknek adok fél órát, hogy elrejtőzzenek a laktanya területén.

Fél óra múlva a kereső csapat megkezdte a feladata teljesítését. Az első órában az épületek környékén kerestek, a következő órában a gyakorlótéren. Aztán ismét felsorakoztak a százados előtt.

- Hadnagy! Meg van mindenki? – kérdezte a százados.

- Nincs százados elvtárs. Egy ember hiányzik. Sehol sem találjuk.

- Hát akkor keressék tovább! A gyengélkedőben, a mosdóban, a tiszti klubban. Kérdezzenek meg minden őrt. Meg kell lenni annak az embernek. El nem veszhetett.

Mindent megnéztek, minden apró rejtekhelyet leellenőriztek, de az embert nem találták. Este kénytelen volt a százados takarodót fújni, de alig bírt aludni a nyugtalanságtól. Hogyan járhatott egy katona ennyire túl az eszén? Hová a fenébe bújhatott?

Másnap reggel a század ismét felsorakozott a százados előtt.

- Százados elvtárs jelentem a század teljes létszámban felsorakozott – kiabálta torkaszakadtából a fiatal hadnagy.

- És a tegnap eltűnt ember?

- Jelentem, ő is itt van.

- Hol volt eddig?

- Jelentem nem tudom, de most itt van.

A százados értetlenkedve ráncolta a homlokát.

- Katona! Egy lépést előre.

A magas szőke közlegény kilépett a sorból.

- Hová bújt el katona? Most már elárulhatja és mivel a feladatot egyedül maga teljesítette hibátlanul, kap két nap szabadságot.

Józsi nagy bajban volt. Ha elárulja, hogy tegnapelőtt az eltávon annyira leitta magát, hogy csak délután tért magához a kocsma mellékhelyiségében, akkor nemhogy két nap szabadságot nem kap, de egy hét fogda minimum vár rá. Ha nem mond semmit, akkor fegyelemsértést követ el, amiért szintúgy büntetés jár. Mit tegyen? Kihúzta magát és harsány hangon válaszolt.

- Százados elvtárs jelentem, egész idő alatt a háta mögött rejtőztem.

#9 Ünnepi ebéd

A 70-es, 80-as években az étkezés nem volt olyan kifinomult tevékenység, mint manapság. A fine-dining szót az éttermekben sem ismerték, nemhogy a közétkeztetésben, beleértve a katonaságot is. Voltak a levesek, mint a krumplileves, paradicsomleves, tojásleves, tarhonyaleves, zöldborsóleves, esetleg gulyásleves. Főételként leggyakrabban voltak a főzelékek, mint például a finomfőzelék, sárgarépa-főzelék, babfőzelék, tökfőzelék. Jobb napokon esetleg tészták (krumplis tészta, grízes tészta, tojásos nokedli, túrós csusza) vagy valamilyen pörkölt, lecsó, rakott krumpli vagy fasírt került a terítékre. A minőségét ezeknek az étkeknek erősen meghatározta a személyzet. A szakács is sorkatona volt, jó esetben szakirányú végzettséggel, a kisegítő személyzetet az éppen aktuális büntetését töltő kiskatonák alkották, ennek megfelelő hozzáállással. Ünnepi napokon, mint Április 4 (Hazánk felszabadulásának ünnepe) vagy November 7 (a Nagy Októberi Szocialista Forradalom) azért kerültek jobb falatok is asztalra. Rántott hús olyan laposra klopfolva, ami már a papírlap vastagságával vetekedett, de mégis valamikor egy élő disznó része volt. Valóságos gasztronómiai csodák voltak ezek a jeles napok. Történt egyszer, egy szürke hétköznapon, mikor mindenki azt találgatta, hogy krumplis tészta vagy rakott krumpli lesz aznap ebédre, a katonák meglepetésre rántott húst kaptak ebédre. Senki sem értette ennek az okát. Mit ünneplünk? Ki halt meg? Kinek van a születésnapja? Kit támadtunk meg? Másnap elterjedt a hír, a környék összes macskájának nyoma veszett.

8# atomtámadás (2)

Sajnos az atomtámadással való riogatás nem napjaink propaganda találmánya, erősen része volt már a szocialista politikai kultúrának és a hadseregbe kényszerített fiatalok hülyítésének. Az üzenet hihetetlenül egyszerű volt. Az ellenség, - amely akkortájt a NATO volt – bármilyen aljasságra képes, így az atomfegyverek bevetésére is, csak, hogy megakadályozza a szocializmus diadalmas előretörését. De, mi felkészültünk a legrosszabbra és megvédjük népünket az ellenségtől.

Ebben a védekezésben kulcsszerepe volt az őrtoronyba kiküldött kiskatonának.

- Itt van a szögmérő, fokmérő és távcső. Katona! A fegyverével együtt vigye őket az őrtoronyba – adta ki az utasítást az őrkatonákat eligazító tizedes.

- És mit csináljak vele Tizedes elvtárs?

- Használja őket Katona! Ha atomvillanást észlel, azonnal vegye elő ezeket az eszközöket. Határozza meg az atomrobbanás pontos helyét és távolságát, ezt követően haladéktalanul hívja az Ügyeletes Tisztet.

- Értettem Tizedes elvtárs – vágta össze bokáját a nyolcelemit is csak nagy nehézségekkel elvégző sorkatona. – De, hogyan kell ezeket a micsodákat használni?

- Járt maga iskolába Katona?

- Igen jártam.

- Akkor tudja maga, azt jól. Kérdés van még?

- Nincs Tizedes elvtárs.

- Akkor irány a torony.

Az ország biztonságban volt. A sikeres védekezés minden feltétele adott volt. A kiképzett és felkészült emberállomány és a megfelelő technikai eszközök (fokmérő, szögmérő, távcső és a kurblis telefon).

7# Politikai tiszt a szocializmus terjedéséről

A történet már agyoncsépelt. Sokszor és sok helyen lehetett hallani. És mégsem. Mégsem egy humorista találta ki, hanem az élet szülte. És a szülésnél ott voltam. A politikai tiszt abban az időben nagy úr (bocsánat elvtárs) volt a laktanyában. Nálunk őrnagyi rangban volt, de egyértelműen ő volt a második ember. Egyébként aranyos egy lélek volt. Nem nőtt nagyra, volt vagy 160 cm magas. Figyelt arra, hogy ne legyen túliskolázott vagy túlművelt. A nyolc általánosa azért meg volt és talán valamilyen politikai iskolája is lehetett. Marxista-leninista egyetem vagy valami ilyesmi. "Suk"-"sükkölni" csak kicsit szokott. Mondjuk úgy, a nap 24 órájában. Inni szeretett. Lehet, hogy vizet is, de alkoholt azt biztosan. S miközben az élet-halál ura volt a laktanyában, tanított is. Minket, az egyetemet végzetteket. Politikai ismereteket terjesztett.

- Elvtársak! A kommunizmus, vagyis a szocializmus győzni fog az egész világon. Ma még csak a Föld 1/7-én uralkodik, de hamarosan eljön az az idő, amikor az 1/8-án, sőt hamarosan az 1/9-én is kommunizmus lesz.

Nem matematika tanárnak készült. Az biztos. 

6# Őrtoronyban támad az ellenség

A szocializmusban, főleg a katonaságnál az éberség a legfontosabb feladat, mert mint tudjuk az ellenség sohasem alszik, s mindenhonnan támadhat. Abban az időben a nyugati országokban élő emberek ilyen fantasztikus tulajdonságokkal voltak felruházva. Napi 24 órában azon mesterkedtek, hogyan rohanhatják le a békés országunkat. Rendelkeztek a teleportálás képességével, bármikor bárhol megjelenhettek váratlanul. Ezzel volt magyarázva, hogy miért kell az ország kellős közepén levő katonai létesítményt folyamatosan minden irányból védeni. Amikor a szakaszra ráesett az őrség sora, akkor kétórás váltással mentünk fel a toronyba, védeni a szocializmust. Két óra őrség, két óra készenlét, két óra pihenés. Remek szórakozás. Az ember talpig katonának öltözve, kezében a gépfegyverével felvonul a toronyba. Természetesen parancsnoki kísérettel, hiszen nem ismeri utat a pihenőszoba és az őrtorony között. A végén még eltéved. Az előtte őrséget adó bajtárs lemászik a falétrán, ő meg felmászik rajta és készenlétbe helyezi magát. Néz jobbra, néz balra, de sehol senki, sehol egy ellenséges katona. Se nappal, se éjszaka. Esetleg hajnali 6 óra után néhány sorstárs, aki lekéste a vonatot vagy túl sokáig üldögélt a kocsmában és az eltáv lejártát követően szeretne visszajutni a körletébe. Ilyenkor az ember, valahogy mindig éppen másfelé néz és nem lát semmit. De egyszer csak motoszkálás hallatszik lentről a falétra aljáról. Mintha valaki fel akarna jönni. Ellenség nem lehet itt a laktanyán belül, de azért a lelkiismeretes őrkatona lenéz a mélybe. Ni csak a parancsnok elvtárs mászik felfelé nagy szuszogás közepette.

- Jó reggelt parancsnok elvtárs! – köszönti a katona az elöljáróját, amint az megjelenik a toronyban.

- Mit csinál itt, maga szerencsétlen? – kezdi emelt hangon az őrmester, köszönés helyett.

- Jelentem, őrzőm a békét, védem a hazát.

- Idióta! Miért van itt a toronyban?

- Mert iderendeltek – szemtelenkedik a katona, de aztán korrigál -, hogy megakadályozzam az ellenséges erők behatolását a laktanya területére.

- És megakadályozta?

- Nem, mert egyet sem láttam.

- Maga balfácán, engem simán felengedett ide a toronyba, ahol magán kívül senki sem tartózkodhat.

- Fel – ismerte el a katona. – Az őrmester elvtársat csak nem fogom lelőni, hiszen olyan jó ember.

5# Mindenre van megoldás

Jó pap holtáig tanul, tartja a bölcs magyar mondás. S ez különösen igaz volt azokra a fiatalokra, akiket az egyetem vagy a főiskola elvégzése után hívtak be a tizennyolc hónapos sorkatonai szolgálatra. Kiképzési időszak alatt, hogy a felsőoktatásban élesített penge agyuk ne tompuljon, hetente három alkalommal a délelőtti órákban a derék sorkatonák visszaültek az iskolapadban. A tantárgyak is nagyon hasznosak, az előadók is magasan képzettek voltak. Élmény volt.

Alezredes elvtárs a második világháborút követően némi nehézségek árán, de eredményesen elvégezte a nyolc osztályt. A bizonyítvány megszerzése nagyjából egybeesett a felnőtté válása hivatalos dátumával, így joggal érezte, hogy a kocsmában a helye. Mielőtt azonban oda ért volna, megállította őt a Párt éppen arra járó agitátora.

- Hová, hová Elvtárs? – kérdezte nagy komolysággal.

- Elvégeztem a nyolc általánost, ma holnap betöltöm a tizennyolcat. Minden okom meg van rá, hogy a pohár fenekére nézzek – válaszolta az ifjú legény büszkén.

- Komoly dolgok ezek – bólintott az agitátor. – Szép szál legény vagy, látom az eszed is meg van hozzá. A néphadseregben a helyed. Sok az ellenség mostanában. Ilyen emberekre, mint te komoly szüksége van a Pártnak.

Nem kellett kétszer mondania, hősünk hamarosan a Magyar Néphadsereg hivatásos tisztje lett. Néhány gyorstalpaló tanfolyam elvégzése annyi papírt adott neki, hogy egészen az alezredesi rangig vitte. Amikor alkalmatlanságát már minden szinten bizonyította, felettesei úgy érezték, eljött az idő, hogy elméleti tudását szélesebb körbe is megoszthassa. Kiképző tiszt lett belőle, s a sok puhány egyetemistának tartott előadásokat az atomháborúról. Ismertette a bonyolult politikai összefüggéseket, melyek a kirobbanásához vezethetnek, tájékoztatott annak lehetséges egészségügyi következményeiről, majd hasznos tanácsokkal látta el a nagy érdeklődést tanúsító hallgatóságot.

- Elvtársak! Egy ilyen kiélezett helyzetben a legfontosabb a felkészültség és a higgadtság, mert mindenre van megoldás. Takarják be magukat egy fehér lepedővel és feküdjenek egy ház fala mellé a robbanással ellenkező oldalon. De mielőtt ezt megteszik ne feledjék fél órával korábban bevenni a jódtablettát. Sőt, mivel maguk tisztek lesznek, ne felejtsék a készletet szétosztani a katonáik között.

Mit mondhat erre az ember? Legjobban teszi, ha bölcsen hallgat, de mindig van a társaságban egy okoska, aki nem bír magával.

- Alezredes elvtárs, honnan fogjuk tudni, hogy félóra múlva jön az atomtámadás.

- Tudni fogják – válaszolta bölcsen és elégedetten az alezredes elvtárs.

4# Mire jó a zöldfesték?

A laktanya szépítése folyamatos pótcselekvés a sorkatonák életében. Értelme lenne ugyan, hiszen nagyon nem mindegy, hogy milyen környezetben élik az életük egy meghatározott részét. És az igényes környezet hozzájárul a jellemfejlődéshez, melyre sokuknak szükségük lenne. Szomorú de igaz, a nyolcvanan években sok bevonuló katonának újdonság volt az angol WC vagy a zuhanyzó. Talán ma már ezen túl vagyunk. Túl vagyunk? Az igényes, vagy csak nevezzük emberhez méltó környezet biztosításhoz azonban eszközökre és pénzre van szükség, ami általában nem szokott lenni. Az még rendben van, hogy a katonák folyamatosan seprik a lehullott faleveleket, de ettől még az épületek falai málladoznak, a fürdőben a csempék lehullanak, a WC-k eldugulnak. Az előbbi nem kerül pénzbe, az utóbbi problémák megoldására viszont nincs elegendő pénz. Munkaerő pedig lenne. A katonák egyik része ért hozzá, másik része nem ért hozzá, de segédmunkásnak jó lenne. Idejük is lenne rá, de nincs pénz építési anyagra, így marad a sepregetés, - gyakran még olyankor is, amikor nincs falevél az udvaron -, mert le kell foglalni őket. Nem lehet unatkozni hagyni őket, mert akkor egymást szívatják és abból nagy baj lehet. Ergo csináljanak valamit, bármit, akár olyat, ami értelmetlen, de lefoglalja őket. Sepregessenek az udvaron. Egy darabig értelmes, aztán értelmetlen. Nem baj, az idő telik. De jő a hír, hamarosan fontos vendégek érkeznek a laktanyába. Megfelelően kell fogadni őket, megmutatva a világnak, a katonák képzése megfelelően zajlik, a laktanyában rend van, a körülmények megfelelőek. A képzés igazolása a legegyszerűbb. Éjjel-nappal gyakorolni kell a díszmenetet. A vendégek úgyis csak ennyit látnak a kiképzésből. De mi lesz a megfelelő körülmények bemutatásával? Az épületek ütött-kopott falazatával, a leharcolt mosdókkal, az elhanyagolt sportpályákkal? A legénységi mosdóval nem kell foglalkozni, a vendégek oda úgysem mennek be. Az épületek falát gyorsan lemeszeljük vagy betakarjuk hatalmas plakátokkal. Ez a kérdés megoldva. De mi legyen a sportpályákkal? Ennyi idő alatt nem lehet újra füvesíteni őket. De azt nem is kell. Elég néhány vödör zöld festék. S a katonák másnap már szorgosan festik a sportpálya ütött-kopott földjét, hiszen messziről ki látja, hogy az mitől zöldell? Jöhetnek a magas rangú vendégek a minisztériumból.

3# Amikor még nem volt mobil (gyakran vezetékes telefon sem)

A sorkatonák a laktanyában élnek, a hivatásos katonák a katonai lakótelepen. Legtöbbször a katonai lakótelep a laktanya közelében van, ahol a tisztek családjukkal laknak együtt. Mivel számukra a katonaság egy munka és a laktanya egy munkahely, ha nincsenek szolgálatban, akkor a munkaidejük lejártakor szépen hazamennek. Ami teljesen normális, de sajnos a háború és az ellenség logikája nem igazodik a munkaidőhöz. Az ellenség éjszaka támad a legváratlanabb pillanatban. S erre egy komoly hadsereg felkészül. A magyar néphadsereg ilyen volt. Felkészült mindenre, az ellenség éjszakai támadására is. A felkészülés egyik formája volt a riadólánc alkalmazása. Azaz, ha jő az ellenség, akkor a laktanyából elszaladnak a sorkatonák a katonai lakótelepre, hogy a tisztek is megtudják, nagy a baj, nekik is fel kell kelni, sőt soron kívül bejönni a szolgálati helyükre. Annak érdekében, hogy a riadólánc éles helyzetben is működjön, a rendszert tesztelni kell. Hajnali három óra. Mindenki húzza a lóbőrt, mikor hirtelen üvöltöző altisztekkel lesz tele a körlet. "Ébresztő! Riadó! Az olaszok megtámadtak minket!" Miért pont az olaszok, azt nem lehetett tudni, de ők ilyen támadós népek voltak akkortájt. No, mindegy. Szóval a katonának van tíz vagy tizenöt perce (ki emlékszik már erre pontosan?), hogy harci díszbe vágja magát és elhagyja a laktanya területét. Semmi más dolga nincs, mint a számára kijelölt tisztet berendelje a laktanyába. A feladat nem tűnik túl bonyolultnak hiszen van térképe, a címet tudja, a lakótelep sincsen nagyon messze. Egyébként is ez egy kisváros. Viszont éjszaka van, sötét van és a katona még sosem járt a tiszt lakásánál, sőt még a lakótelepen sem. Mindegy, megoldja. Megtalálja a megfelelő kapucsengőt, megnyomja. Percekkel később egy álmos hang dörmög a telefonban.

- Ki a f@sz az?

- Kovács tizedes jelentkezem. Százados elvtárs, az olaszok megtámadtak bennünket. Riadó van, be kell jönnie.

- Nem megyek én sehová. Hagyjon engem békén.

- De..

- Semmi de. A feleségem elköltözött pár napja, egyedül vagyok a gyerekkel. Nem megyek sehová.

- De, százados elvtárs kitört a háború!

- Nem érdekel, oldják meg nélkülem.

Dolga végezetlenül ballag a katona az éjszakában. Vissza a laktanyába. Fejében kósza gondolatok. Mi lesz most? Hány nap fogda jár a sikertelen küldetésért? Semennyi, senkit nem érdekel az eredmény. Aki bejött a tisztek közül, az bent van. Nyűgösen, kialvatlanul ugráltatja a szintén kialvatlan sorállományt. Aki meg nem jött, az legalább nem cseszeget senkit. Az olaszok amúgy is békésen alszanak a saját laktanyájukban. Kivéve, ha nem pont ezen a napon gyakorolják ők is ezt. Mert a hülyeség nem ismer határokat.

2# Éjszakai támadás

A hadseregben az állandó harckészültség a legfontosabb. Az ellenség bármikor támadhat, de leginkább akkor teheti ezt, amikor a katonák békésen alszanak a körletükben. Ezért szükség van az éjszakai riadóra, illetve annak gyakorlására, hogy képesek vagyunk-e az ágyból kipattanva tizenöt percen belül harckészültségbe helyezni magunkat. Mit jelent ez pontosan? Alszol a vaságyon a katonai egyen pizsamádban, s miközben a barátnődről vagy feleségedről álmodsz, vagy csak egy ehető kaja nyújtotta élvezetről, amiben hetek, hónapok óta nem volt részed, egyszer csak éktelen üvöltésre riadsz fel. "Katonák! Ébresztő! Riadó!". Van tizenöt perced, hogy menet- és harckésszé varázsold magad és a teherautó, melynek a platóján gubbasztasz, elhagyja a laktanyát. Egy pillanatra sem lankadhatsz a nagy igyekezetedben, mert figyelmes altisztek üvöltöznek folyamatosan melletted. "Katona mit csinál? Ne tökölődjön, hanem igyekezzen!". S most nem idézzük fel azokat a nemi szerveket és rokonokat, amik és akik emlegetése ennek a tizenöt perces drámának a velejárói. 14 perc 59 másodperc telt el az első üvöltés óta, a zöld katonai teherautó kigördül a laktanya kapuján. Hurrá! A feladat első része teljesítve. A rozoga Csepel maximális sebességgel, - ami egyenesebb útszakaszokon eléri a 30 km per órát - vonszolja magát a pilisi dombok között. Hogy került oda az ellenség észrevétlenül? Azt senki sem tudja, de senkit nem érdekel. A katonák a platón nem ezt tárgyalják izgatottan, hanem próbálnak valamennyit visszanyerni az elvesztett éjszakából, egymásnak dőlve szunyókálnak a kényelmetlen fapadokon. Egy óra múlva megérkeznek a 25 kilométerre levő célállomásra, a teherautó megkönnyebbülve megáll. Persze leginkább a sofőr könnyebbül meg, egy árva petákkal nem fogadott volna arra, hogy ezzel az ócska tragaccsal ennyi embert el tud hozni ide. A katonák az üvöltő dervis, bocsánat a zászlós parancsait követve leugrálnak a gépkocsiról és felsorakoznak az utasításnak megfelelően, szépen egyenes sorban. S ekkor elhangzik a varázsige "Fegyvert vállhoz!" Döbbent csend és teljes riadalom. Azt nem hoztunk magunkkal, az a laktanyában maradt. A bokrok mögött az ellenség hangosan felröhög.

1# Krumpliszedés

A mezőgazdaság a nyolcvanas években is két állandó problémával küzdött az időjárással és a munkaerő hiánnyal. Az időjárásra akkor sem volt megoldás, de a munkaerő hiányra volt. A szocializmusban sem a vendégmunkások, sem az idénymunkások igénybevétele nem volt gyakorlat és a gépesítés is messze volt még a mai szinttől, de volt egy kézenfekvő megoldás, a diákok és a katonák bevonása a legnagyobb szükség idején. Ők ugyanis ráértek. Ráadásul ideológiai szempontból is jól eladható történet volt. A fiatal, leendő értelmiség vagy a hazánkat védő hős katonák, valamint a dolgozó parasztság meghitt találkozása az ország élelmiszer ellátásának biztosítása érdekében. Az esti TV híradó vagy a Népszabadság főcíméért kiáltott minden évben. A termelőszövetkezetek is boldogok voltak, hiszen az ingyen munkaerő pénzbe alig került. A diákok és a katonák számára meg egy jó buli volt az a pár nap. Főleg a katonák számára jelentett nagy örömöt, ki lehetett szabadulni a kaszárnyák szürkeségéből, alkoholhoz lehetett jutni, esetleg még a lányok is belekeveredhettek a történetbe. A szüretelés vagy terménybetakarítás minősége meg nem számított. A minőség addig sem számított, miért pont a végén? A mezőgazdasági munka fontosságát mi sem jellemezte jobban, hogy ha eljött a krumpliszedés, vagy szőlőszüretelés ideje, akkor a laktanya teljesen kiürült, az állandó készültség megszűnt. Ilyenkor nem támad az ellenség, egy pár fős őrség is elegendő a laktanya védelmére. Szóval a teljes állomány kint a terepen. A sorkatonák a krumpliföldön szorgoskodnak, a tisztek az árnyékban, kocsmákban, autókban felügyelik a rendet. Kinek, hol jutott kényelmes hely. A tűzőnapon nem egy lélekemelő tevékenység a krumpli szedése. Unalmas. S ha a katona unatkozik, akkor szórakoztatja magát. Mivel szórakoztathatjuk magunkat egy krumpliföldön? Hát krumplidobálással. Remek móka. mely a tisztek hírhedten alacsony ingerküszöbét sem érte el. Viszont a szomszéd vetésben szüretelő és ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonák érdeklődését annál inkább. A termés betakarítása annyira fontos volt, hogy az internacionalizmus jegyében, ilyenkor ők sem a szocializmust védték, hanem azt a magyar katonákkal közösen építették. S ha az otthoniaknak lehet ezt a fontos alap élelmiszert játékszernek tekinteni, akkor talán nekik is szabad. Elkezdődött a közös hadgyakorlat egy sajátos formája, a nagy krumplicsata. De a szovjet tiszt éberebb a magyarnál, tolerancia szintje is alacsonyabb. Puskatussal a kezükben rontottak a katonáik közé, ütötték-verték őket ott, ahol csak érték. Magyar oldalon döbbent csend és meghökkenés. A katonák nyakukat behúzva, a krumpli szedésre és a kosárba helyezésükre koncentrálnak. A tisztek a tekintélyük védelme érdekében kidugják a fejüket a fák árnyékából vagy a gépkocsik ablakából. "Emberek dolgozzanak!" – kiáltják el magukat hangosan párszor, mielőtt visszatérnének nyugalmi állapotukba.