- Jó utat! – sóhajtotta a falevél, amikor a társa levált az ágról.

Tavasszal egyszerre bújtak ki a fa ágának rügyeiből, együtt fejlődtek, együtt élték túl a nyári viharokat, mely időnként alaposan megtépázta a fa lombozatát és az ősz beköszöntével együtt váltottak színt, zöldből aranyló sárgába. Igazi társak voltak. S most a társa az erős szél hatására elengedte az ágat és hagyta magát sodorni a föld irányába. "Rám is vár napokon belül" – gondolta különösebb szomorkodás nélkül. S valóban, néhány nappal később ő is elengedte az ágat, vagy az ág őt. Ki tudja? Lassan, méltóságteljesen kavarogva a levegőben elindult a föld felé. Ott már sokan voltak társai közül, többségük rosszabb állapotban, mint ő. A nedvesség elhagyta testüket, hiába esett az eső, ez már nem segített rajtuk. A vég egyre közelebb volt. Néha a szél arrébb sodorta őket, néha hangokat hallott, de nem értette a szavakat.

- Józsi, mikor söpröd már össze a faleveleket? Nem kellene egész nap a pincében tölteni a napod, valami hasznosat is csinálhatnál – zsörtölődött egy nagy darab nő.

- Nyughass már asszony. Mindennek eljön az ideje. Ha már minden falevél a földön lesz, összeszedem őket – morgott vissza a férje.

Teltek-múltak a napok. Hol a hó, hol az eső esett, időnként a szél sodorta őket arrébb, időnként újabb társak érkeztek fentről. Egyre többen voltak és egyre rosszabb állapotban. Egyszer csak hallotta, ahogy vasfogak kaparják a földet és érezte, ahogy őket egy nagy kupacba halmozzák fel. Már nem sok élet volt benne, így teljes közönnyel viselte, hogy alatta, felette, körülötte haldokló falevelek veszik körül. Érezte, hogy valaki összefogja és egy nagy zsákba gyömöszöli testüket. Hamarosan ő is sorra került, már ott volt a kézben, amikor hirtelen feltámadt a szél és néhány társával együtt kifújta őt a gazda kezéből majd néhány méterrel odébb a földre hajította. A gazda hangosan káromkodott egyet, de nem ment utánuk összeszedni őket.

2024.12.09