Jack Benneth FBI ügynök a fekete Ford Expolerében lassú tempóban haladt South Bronx azon részén, ahol az utcák szélesek, mégis szűknek érződnek, ahol a fény nem melegít, csak megvilágít. A házak magasak, sötét téglából épültek, az ablakon rácsok, mintha nem a külvilágot tartanák kint, hanem a belsőt bent. A tűzlépcsők rozsdás csontvázként kapaszkodnak a homlokzatokba. A falakon régi graffitik rétegei fedik egymást, mintha minden újabb festék egy elfelejtett kiáltás lenne. A környék nappal is hangos, de nem a vidámságtól vagy a nevetéstől. Autók dudálnak türelmetlenül, szirénák szakadnak bele a levegőbe, a metró dübörgése a föld alatt állandó, tompa fenyegetés. Az emberek gyorsan járnak, szemkontaktus nélkül. A sarki bolt előtt férfiak állnak csoportban már délelőtt, üres tekintettel, kezükben papírpohár, lassan égő cigarettavég. Nem kiabálnak, nem fenyegetnek, a jelenlétük önmagában figyelmeztetés. A kirakatok mögött félhomály van, neonfény vibrál, az áruk mögött vastag plexi. Az utcákon szemét gyűlik a járdaszegélyeknél, mintha a város ide hordta volna mindazt, amit nem akart elvinni magával. A szagok keverednek, kipufogó, olcsó étel, kábítószeres cigik, állott víz. A levegő nehéz, nem a párától, hanem a feszültségtől. Benneth nem sietett, volt ideje, hogy a kocsiban ülve is érezze a városrészt, Amerika kevésbé fényes világát, ahol az emberek milliói nem élnek, csak túlélnek.

Korábban nem járt ebben a városrészben, de most kapott egy érdekes üzenetet, amely ide hívta. Fontos dokumentumok átadásával várják és egy jó ügynök egy ilyen lehetőséget nem hagyhat ki, bármennyi ellenérzése is van a helyszínnel szemben. A környék legbarátságtalanabb pontja pont az híd alatt volt, ahová egyébként igyekezett. Egy széles felüljáró húzódott át az utcák fölött, vastag betonpillérekkel, amelyek nappal is elnyelték a fényt. A forgalom sosem állt meg felette, kamionok, buszok, metrópótlók dübörögtek át rajta, a zaj folyamatos volt, mint egy soha el nem halkuló fenyegetés. A beton alatt mindig hűvös volt, még nyáron is. A napfény csak ferdén szűrődött be, szennyes sárga csíkokban, amelyek nem világítottak, csak kijelölték, hol nem érdemes állni. A falakat kosz, korom és egymásra festett jelek borították: nyilak, számok, nevek, amelyek már nem tartoztak senkihez. Egy eldobott bevásárlókocsi rozsdásodott az egyik pillér mellett, benne rongyok és üres üvegek. A földön olajfoltok, törött üveg, régi kartonlapok. Hajléktalanok húzódtak meg a széleken, de amikor idegenek érkeztek, ösztönösen eltűntek a sötétebb részeken. Ki tudja, hogy milyen szándék vezérli az ismeretleneket.

A találkozópontot nem tábla jelezte, hanem a szokás. Mindig ugyanannál a pillérnél, ahol a beton repedése pókhálós mintát rajzolt. Aki késett, az gyanús volt. Aki túl korán jött, az tapasztalatlan. Benneth ügynök volt, vérprofi. Az autójával leparkolt a földes területen, szinte körül néznie sem kellett, tudta hová kell mennie. Egy pocsolya mellett megállt, megnézte az óráját. Öt percet késett, de ennyit illet. A pillér mögül egy hang szólalt meg, szinte azonnal.

• Emlékszik a Brown esetre?
• Olvastam róla a sajtóban.
• Egy hónap múlva kivégeznek egy ártatlan embert.
• Nem tudom. Nem ismerem a részleteket. Nem tudom, hogy valóban ártatlan vagy bűnös.
• Van nálam egy hangfelvétel és néhány fotó. Amikor visszaül a kocsijába, átküldöm önnek. Ha meghallgatja és megnézi, tudni fogja. Egy hónapja van, hogy megmentsen a haláltól egy tévesen elítélt embert. Hozza helyre a rendszer hibáját.
• Miért én?
• Valaki azt mondta nekem, maga a legjobb. Ha valaki képes arra, hogy Jonathan Brownt kihozza a halálsorról, az csak maga lehet.
• Megtisztelő – morogta Benneth.

Nem látta értelmét a további maradásnak. Elindult a kocsija felé, felidézve magában a Brown ügyet. Tavaly egy névtelen bejelentés alapján egy texasi farmon elásva találtak öt női holttestet. A nők luxuskurvák vagy finomabban fogalmazva escort lányok voltak, eltűnésüket az elmúlt hat év során jelentették be, de addig a nyomozás nem járt sikerrel a megtalálásukban. A halottkém megállapítása szerint valamennyiük halálát fulladás okozta, amely vélhetően egy rosszul sikerült szexuális játék következménye volt. A nyakukra tekert sál – egy adott pillanatban - túlságosan szorosra lett húzva. Egyéb sérülés nem lévén a rendőrség inkább a véletlen baleset, mint a perverz szexuális bűncselekmény irányába kezdte meg a nyomozást. Esély sem volt gyors megoldásra, de közeledtek a választások, eredményt kellett felmutatni. És mivel Texas a lecsúszott fehér amerikaiak fellegvára volt, felerősödtek a rasszista, idegenellenes, fekete ellenes hangok a kampányban. Ebből a szempontból jól jött, hogy az áldozatokat egy Jonathan Brown nevű farmer földjén találták meg, aki afro-amerikai volt, szomáliai felmenőkkel. Ráadásul rossz hírű, erőszakos, kötekedő, állandóan lázadó ember hírében állt. Annak ellenére, hogy sem konkrét bizonyíték, sem logikai érv nem szólt amellett, hogy egy fekete farmer, miképpen kerülhetett szexuális kapcsolatba fehér luxusprostikkal, az ügyészség jobb híján és az eredménykényszer miatt megvádolta a negyvenes éveinek végén járó fekete férfit az öt nő megölésével. Az esküdteket sikerült úgy kiválasztani, hogy tizenkét frusztrált fehér férfi és nő döntsön a bűnösségéről. És ők gondolkodás nélkül döntöttek. A bíró, aki szintén fehér volt, halálra ítélte Brownt. Az ítélet júniusban született meg és bár ez, az Államokban sosem volt ennyire sürgős, decemberre tűzték ki az ítélet végrehajtását. A közvélemény egy része háborgott, utcai zavargások is voltak, de ez egyelőre nem változtatott meg semmit. Brownnak egy hónapja volt még hátra a földi lét élvezetéből. Benneth beült a kocsijába. Nem indult el rögtön, előbb megnézte a telefonját, de arra még nem érkezett semmi az ígért bizonyítékok közül. Beindította a motort, lassan elindult vissza a világ által közismert New York felé. Az utcákon egyre több volt a fény, a házak egyre magasabbak lettek. Az utcán cél- és ok nélkül ácsorgókat, felváltották a céltudatosan valahová igyekvő emberek divatos női ruhákban, elegáns öltönyökben. Vezetés közben hallotta ahogy halk csipogások jelzik a megérkező üzenetek sokaságát. Az első adandó alkalomnál félreállt, ami nem volt olyan egyszerű a város ezen részén. A képeken lengén vagy sehogy sem öltözött lányok – feltehetően az áldozatok -, letolt gatyás, de a fehér ingüket magán tartó fehér úriemberek voltak láthatóak, aktív fizikai tevékenységet végezve. Az arcok nem voltak felismerhetőek, de talán nem is ez volt a cél és talán ez nem volt fontos. Ettől persze a vendégek között lehetett fekete is, sőt akár egy egyszerű farmer is. Még akkor is, ha a képek tanúságai szerint az intim együttlétek nem egy szakadt útszéli motelben zajlottak, hanem jóval elegánsabb környezetben. Elindította a hangfelvételt.

• Nem akartam bántani őket. Véletlen volt – mondta siránkozva, egy érezhetően részeg férfihang.
• Nyugodj meg Jimmy. Mindent elrendeztünk. Meg van a vádlott. Meg lesz az ítélet is hamarosan – a másik hang nyugodt volt. Egy olyan férfié, aki magabiztosan kontrollálta a helyzetet.
• A francba. Nem akartam megölni őket, de ahhoz, hogy a csúcsra jussak, szorosra kellett vennem a sálat.
• Nem érdekelnek a részletek. Szedd össze magad – a hang továbbra is nyugodt volt, de a határozottság is érződött benne. – És ne igyál ennyit. Részegen eljárhat a szád. Sem most a választások előtt, sem utána ez nem lenne szerencsés.

A hangfelvétel ennyi volt. "Bravó" – volt Benneth első gondolata. Ahhoz, hogy Brownt felmentsék nem elegendő annak az állítása, hogy feltételezhetően nem ő volt. Ha már tényleges bizonyítékok nélkül halálra ítélték, akkor meg kell találnia ezt a "Jimmyt" és rá kell bizonyítani, hogy ő a gyilkos. De Jimmy névre sok millió ember hallgat. A hangfelvételen nem volt utalás arra vonatkozóan, merre kell keresni ezt a Jimmyt. Hirtelen beugrott egy név, Jim Bolton texasi szenátor neve. "Ez kemény lesz, ha róla van szó" – futott át az agyán a gondolat.

Lassan beért az FBI New-yorki irodájába. Egyenesen főnökéhez Peter Hammersmith-hez sietett. Nem kért időpontot, nem szólt a titkárnőnek, egyszerűen csak bement hozzá. Megtehette, ilyen volt a kapcsolatuk. Röviden beszámolt neki a történtekről. Amikor befejezte mondandóját, a szobát elárasztotta a csend. Olyan sűrű, olyan áthatolhatatlan, amely szinte kiszorította a levegőt, az oxigént.

• Belenyúlsz a szarba keményen, ha ebbe belevágsz – mondta egy idő után Hammersmith.
• Ezt igenként értelmezem.
• De feltételekkel. Három heted van arra, hogy Bolton nevének említése nélkül, sőt a gyanú legkisebb árnyékának rávetítése nélkül, találj egyértelmű bizonyítékot arra, hogy Brown kivégzését felfüggesszék és meginduljon a hivatalos nyomozás Bolton ügyében.

Benneth ismerte a valóságot és a főnökét is. Ennél többre nem számíthatott. A hangfelvétel tűnt a legértékesebbnek a kapott anyagok közül. Ha azon tényleg a szenátor beszél, akkor van mit keresni a témában. Nem beszélve, arról, hogy ez volt a legegyszerűbben ellenőrizhető. A hangtechnikus percek alatt igazolta, az egyik hang Jim Bolton szenátoré, a másik pedig a kabinetfőnökéé. Ez persze kevés Brown felmentéséhez és Bolton meggyanúsításához, de legalább reményt ad. Bekérette a rendőrségi aktákat az austoni FBI-tól. Az első lány 2005-ben, az utolsó 2010-ben tűnt el. Mindannyian az "Enjoy parti és társaságszervező" cég alkalmazottjai voltak. Rendezvényekre, fogadásokra adtak kísérőt magányos férfiaknak, de vállaltak további szolgáltatásokat is az ügyfél lakásán vagy jobb hírű szállodákban. Eltűnésüket minden esetben a cég jelezte. A rendőrség nem túl nagy elánnal állt neki a keresésüknek, pár hónap múlva le is zárta őket, eredménytelenül. Amikor a névtelen bejelentés alapján megtalálták a holttestüket az első időben – addig míg nem terelték a gyanút a farmerre – a nyomozás egy helyben topogott. A holttesteken a sál okozta fulladás nyomain más gyanús külsérelmi okot, vagy más okát a haláluknak nem találták. A lányok a munkaruhájukban voltak eltemetve, ami arra utalt, hogy egyenesen ide hozták őket. DNS mintát vagy bármit, ami valahová vezetett volna, nem találtak. A rendőrségnek fogalma sem volt a lehetséges helyszínekről, ahol a lányokat megfojtották. Benneth elővette az ismeretlentől kapott fotókat. Nem segítettek sokat. A képeken sem a lányok, sem a férfiak nem voltak beazonosíthatóak. Az egyértelmű volt, hogy különböző időpontban, de ugyanabban a szállodai szobában készültek. Pillanatnyilag esély sem volt arra, hogy a szállodát beazonosítsa, - de mivel abban sem volt biztos, hogy a képen látható lányok az áldozatok -, ennek nem is látta értelmét. Azt mindenesetre furcsállotta, hogy a képeken egyetlen egy arc sem volt felimerhető. A képeket átadó ismeretlen direkt szívatta ezzel vagy inkább csak üzent valamit? Az utóbbi tűnt valószínűbbnek. Nem a felvételek voltak fontosak, hanem az, hogy fehér escort lányok nem fekete farmerekkel henteregnek. Egyébként is mennyire lenne életszerű, hogy Texas kormányzója, aki városszerte közismert ember volt, szállodákba járt volna lányokhoz? Nem beszélve arról, hogy egy szállodából a holttesteket nehezen lehetett észrevétlenül eltüntetni. Nem, a gyilkosságok egy lakásban történhettek. Bolton szenátor lakásán? Ezt nehezen tudta elképzelni, a szenátor nős volt, két tinédzserkorú gyerekkel. Hacsak nem utaztak el időnként pár napra a szenátor nélkül, ez a verzió nem reális. De, akkor hol? Sikerült kiderítenie, hogy a szenátornak a Lake Travisnál van egy luxus nyaralója. Ez viszont már szóba jöhet. Elővette a térképet, merre van a farmer tanyája? A nyaralótól körülbelül 50 kilométerre, nyugati irányban volt. Tehát akár ideális helyszín is lehetett az áldozatok eltűntetésére. De miért pont ez a földterület? A lányok a rendőrségi jegyzőkönyvek alapján nem egyszerre lettek eltemetve, hanem feltehetően a gyilkosságokat követően. A farm nem volt nagy, nagyjából három hektár. Nehezen elképzelhető, hogy Brown ne vette volna észre, hogy mi történik a földjén az évek során. Hacsak nem tudott róla, vagy éppen neki lett volna a feladata a holttestek eltüntetése. A nyomozati anyagok szerint Brown nem tett értelmezhető vallomást a rendőrségen. Nem tudott semmiről, nem tűnt fel neki semmi. Állítása szerint a farm azon részén ritkán járt, ott nem végzett semmilyen mezőgazdasági munkát. Ugyanezt ismételgette a bírósági tárgyaláson is. Ami akár elképzelhető is lenne, de Bennethnek feltűnt, hogy Brown nem tiltakozott a meggyanúsítás ellen. Nem harcolt az igazáért, a halálbüntetésbe is csendben beletörődött. Nem ismerte be a bűnösségét sem a gyilkosságokban, sem a holttestek eltüntetésében, de elfogadta az ítéletet. Ez nem normális, itt valami bűzlik. Főleg egy olyan ember esetében, aki a környezete szerint erőszakos, nagypofájú, minden ellen lázadó ember. Ezt az embert megvették. De mivel és mi értelme a megvételnek, ha heteken belül kivégzik? Miért ment bele egy ilyen üzletbe Brown? Benneth úgy döntött, hogy először magától, Browntól próbál erről információt szerezni. Livingstonba utazott, melytől nyolc kilométerre volt az állam legszigorúbb börtöne, ahol a halálraítéltek vártak a sorsuk beteljesedésre. Brown minden volt, csak együttműködő nem. Láthatóan nem érdekelte, mi lesz vele. Benneth kifelé menet rákérdezett az egyik fegyőrnél.

• Látogatja ezt a szerencsétlent valaki?
• Igen, amikor lehet a fia bejön hozzá. Sőt telefonon is szoktak beszélni. Más nem.
• A fia? – Benneth meglepődött. A leiratokban sehol sem volt említve, hogy családja vagy gyerekei lennének.
• Igen. Azt állítja, hogy a fia. Húsz év körüli, olyan úri gyerek típus. Jól öltözött, intelligens kinézetű. Nem hasonlít az apjára.
• Tudja az elérhetőségét?
• Én nem. De mivel Brown halálraítélt, minden látogatóját regisztrálni kell. Gondolom az irodán mindent tudnak róla.

Liam Brown Austinban lakott és az ottani állami egyetem másodéves hallgatója volt a jogi karon. Az egyetem Amerika elitegyetemei közé tartozott, ott volt az első húszban és nem a szegény diákoknak biztosított tanulási lehetőséget. A tandíj, a megélhetés, a tankönyvek, a lakbér éves szinten a százezer dollárhoz közelített. Miből tellett rá? Az apja fizette volna? Egy háromhektáros gazdaság ezt nem termeli ki. A rendszeres látogatásból Benneth arra következtetett, a fiú jó viszonyban van az apjával, talán azért is mert biztosítja az egyetemi tanulmányainak anyagi fedezetét. Irány Austin.

Austin felé közeledve az út eleinte tágas, kényelmes, az autópálya hosszú sávjai között még van levegő, a távolban laposan terül el a város, felhőkarcolók nélkül, mintha nem egy amerikai nagyváros lenne. A hőség vibrál az aszfalton, a lehajtók fölött zöld táblák jelzik a jól ismert neveket: Riverside, Cesar Chavez, Downtown. Letért az autópályáról, úgy érezte a város hirtelen közelebb lépett. A forgalom sűrűbb lett, a sávok leszűkültek, megjelent Austin sajátos ritmusa, pickupok keverednek elektromos autókkal, régi szedánokkal. A Colorado folyó fölött áthaladva feltűnt a belváros sziluettje, nem fenyegető, inkább szétszórt, mintha több külön város próbálna egyszerre látszani. A downtown utcáin végighaladva már minden sűrűbb. Üvegirodák, bárok, kávézók, falfestmények váltják egymást. A járdákon emberek állnak meg beszélgetni, mintha nem lenne fontos, ki hova tart. A forgalom lassú, türelmetlen, de nem agresszív. Austin, Texas fővárosa a kocsiban utazó számára is egyértelműen igazolta, nem olyan, mint amilyennek a legtöbben elképzelik Texast. Zöld, laza, technológia-központú város, ahol a kormányzati épületek mellett startupok, zeneklubok és food truckok sorakoznak. Egyszerre politikai központ és kreatív menedék, ahol természetes, hogy nappal tárgyalnak, este élőzenére mennek, és senki sem lepődik meg a különcségeken.

Ahogy észak felé haladt, a város hangulata újra változott. Egyre kevesebb nagy épület, egyre több természet, fákkal és bokrokkal és egyszer csak megjelent a University of Texas hatalmas területe. A torony már messziről látszott, mintha iránytű lenne. A környező utcákon a forgalom megint más lett, sok a gyalogos, biciklis, hirtelen fékezések, keresztülrohanó diákok. A West Campusba érve az út már nem "városi", hanem zsúfolt és élő. Az utcák szűkek, parkoló autók szegélyezik őket, minden sarkon apartmanház vagy egy-egy régi villa áll. Az ablakokból zene szűrődik ki, a kellemes novemberi időben az emberek az erkélyeken ülnek kávés pohárral vagy jegyzetekkel a kezükben. Benneth lefékezett egy kávézó mellett. Abban maradtak Liam Brown-nal, hogy itt találkoznak.Az űrlap teteje

• Szóval maga az a híres Jack Benneth – mondta a divatosan öltözött fiatalember, amikor az FBI ügynöke az asztalához lépett.
• Híres? Mitől lennék híres?
• Múltkor az egyetemen az egyik professzor az ügynökök, rendőrök, illetve általánosabban az igazságszolgáltatásban dolgozók etikájáról beszélt. Mennyi nyomás, befolyásolási kísérlet, zsarolás éri őket a hatalom oldaláról, a gyanúsítottak oldaláról. Milyen nehéz ennek ellenállni, milyen keveseknek sikerül maradéktalanul, miközben a társadalom részéről ez egy alapelvárás velük szemben. És itt került megemlítésre a maga neve. Jack Benneth FBI ügynök a híresen megvesztegethetetlen, kérlelhetetlen, akit sem zsarolni, sem megvenni nem tud senki.
• Megtisztelő – morogta láthatóan zavartan Benneth. – És ki volt az az áldott jó ember, aki ilyeneket mondott rólam?
• Bruce Harrison professzor.
• Hmm. Nem ismerem, sőt még nem is hallottam róla. Így még inkább megtisztelő, hogy ilyeneket terjeszt rólam. A végén még legendává válok – látva Brown arcát, nem állta meg, hogy ne kérdezze meg. – Vajon ennek most örül, vagy nem?
• Én? – kérdezte meglepetten a fiatalember. – Miért kellene nekem ezzel foglalkoznom?
• Gondolom sejti, hogy miért kerestem meg.
• Feltehetően az apám miatt.
• Pontosan. Jonathan Brown az állam legszigorúbban őrzött börtönében ül a halálsoron. Talán két vagy három hét van hátra az életéből. Hamarosan kivégzik egy olyan bűncselekmény sorozatért, amit nagy valószínűséggel nem ő követett el, és legrosszabb esetben is csak egy pár éves elzárást megérő tettestárs volt ebben az ügyben. Az igazi bűnös röhög a markában és éli a világát. Jonathan Brown fia, egy menő és meglehetősen drága egyetem boldog hallgatója. Évi százezer dollár? Nem tévedtem nagyot? Kérdés, hogy miből? Az apja háromhektáros farmja erre nem ad lehetőséget, ráadásul a farmon jelenleg és a jövőben senki nem dolgozik. Nincs bevétel, akkor mi fedezi a kiadást? Ilyen egyszerű kérdések foglalkoztatnak és remélem, hogy ön válaszokat ad rá.
• Nem hiszem, hogy tudok segíteni – válaszolta a fiú zárkózottan. – Egyébként megkérdezhetem, hogy ez miért érdekli az FBI-t? Apámat elítélték és hamarosan kivégzik. Most már mindegy. Minden mindegy.
• Meglep – Benneth csodálkozása őszinte volt. – Az apjáról van szó. Rendszeresen látogatja, gondolom kötődik hozzá. A mostani reakciója nem erre utal. Nem beszélve arról, hogy ön másodéves joghallgató. Ebben a korban az ember még lelkes, még hisz az igazságszolgáltatás erejében. Abban, hogy a bűnösöket elítélik, az ártatlanokat felmentik. Tévedtem volna?
• Hagyjuk ezt az álszent new-yorki libsi dumát – csattant fel a fiú. – Tudjuk mindketten mi az igazság. A fehéreknek, főleg, ha gazdagok mindent szabad, bármit megtehetnek büntetlenül. A színeseknek, legyenek azok afro-amerikaiak, mexikóiak, portó-ricaiak, vagy bárkik, meg kuss. Ha az utcán sétálva, csúnyán néznek valakire, akkor egy percen belül ott vannak a rend őrei. Minimum egy kis megfektetés, egy-két pofon, de akár le is lövik őket szemrebbenés nélkül.
• Azért ne általánosítsunk, még ha alkalmanként előfordul az, amiről beszél.
• Szóval miért van itt?
• Újranyitottam az apja ügyét. Nincs sok időm, de biztos vagyok benne, hogy nem az apja ölte meg az öt escort lányt. Abban nem vagyok biztos, hogy teljesen ártatlan, de biztosan nem gyilkos. Azt is sejtem, hogy ki a tényleges gyilkos.
• Ki?
• Amíg nincs rá egyértelmű bizonyítékom, addig nem nevezhetem meg. De azt feltételezem, hogy apja közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban állt ezzel az emberrel. Voltam bent az apjánál. Nem segített, mert nem akart segíteni. Gondoltam, hátha maga megteszi. hiszen az apjának köszönheti, hogy egy ilyen drága egyetemre járhat, ahelyett, hogy az isten háta mögött túrná a földet.
• Maga is csak egy rohadt rasszista, aki szerint a néger csak arra jó, hogy a földet túrja, a szart takarítsa, a fehér ember seggét nyalja – csattant fel az ifjú Brown ingerülten.
• Nem gondolnám magam rasszistának – mondta nyugodtan Benneth. Értette a fiú indulatát, nem is akart vele vitatkozni, de tudta, hogy a fiú titkol valamit. Szavait a műbalhé jobban vezérli, mint a valós felindulás. – De tényleg érdekel, hogy miből telik az egyetemre? Ki finanszírozza?
• Bármennyire is meglepő, az apám. Az anyám a születésemkor meghalt. Nem volt szegény, igaz gazdag sem. Valamennyi pénzt hagyott az apámra, aki aztán az egész életében azért dolgozott és nyomorgott, hogy én tanulhassak. Tizenhat éves korom óta bentlakásos iskolában tanultam itt a fővárosban. Volt és van annyi pénze, amennyi a taníttatásomra kell.
• Biztos így van, ha maga mondja – hagyta rá Benneth. – Nekem nem jön ki a matek, de abban sosem voltam jó. Akkor hagyjuk ezt a megható, igaz történetet. Maga másodéves jogászhallgató, talán van már valami fogalma a leendő szakmájáról. Válaszolna pár kérdésemre ebből az aspektusból?
• Nem szívesen, mert tanulnom kellene a holnapi zárthelyire – vonakodott a fiú. – De, ha már a világ közepéről ideutazott a világvégére, nem mondok nemet.
• Kedves. Szóval, mennyire életszerű, hogy egy egyszerű fekete farmer, drága fehér lányokkal szórakozik a texasi éjszakákban? És most ne, mint a fia válaszoljon, hanem mint leendő jogász.
• Nem életszerű – mondta lassan Liam -, de mint a fia hozzátenném, hogy ezt apámról elképzelni sem tudnám.
• Miért?
• Mert olyan ember volt, aki sosem fizetett volna egy nőnek a szexért. Sem fehérnek, sem feketének.
• Értem. Mennyire tartja életszerűnek, hogy egy farmer, aki egész nap a földjein dolgozik, nem veszi észre, hogy időnként elásnak a földjén egy holttestet? Nem bukkan rá a későbbiekben, nem ássa ki egy állat sem őket? Mindezt három hektáron, három futballpálya nagyságon, amely még a legnagyobb ködben is átlátható.
• Nem tudom. Talán kifigyelték, hogy mikor nincs otthon. Sokszor kellett bemennie a városba ügyeket intézni.
• Ne röhögtessen. Ott álltak a hullaszállítók arra várva, hogy mikor húz végre el az apja otthonról? Nem találtak sehol az államban hullaásásra alkalmas területet? Tudja, ha egy holttestről lenne szó, akkor még beleférne a fantáziámba, de ötnél már nem.
• Igen – krákogott zavartan Liam.
• Szóval, lehetségesnek tartja, hogy a gyilkos vagy annak emberei, az apjával végeztették el a takarítást, azaz a lányok testének eltüntetését? Erre se, mint a fia, hanem csupán, mint a fentieket végig gondoló leendő jogász válaszoljon.
• Idegesítő ez a szerepjátéka – mondta ingerülten a fiú, aki választhatott a rossz és a még rosszabb válasz közül. – Elvileg lehetséges, de nekem, mint a fiának nem volt erről tudomásom. Ahogy korábban már mondtam, jó pár éve nem lakom az apámmal.
• De rendszeresen bejár hozzá a börtönbe. Gondolom valamiről beszélgetnek. Feltehetően az ügyet is ismeri. A rendőrségi vizsgálat megállapításait, az ügyészség vádját, indoklását. Csak beszélgetnek erről. Egyáltalán miről beszélgetnek?
• Erről nem. Egyébként meg, csak kettőnkre tartozik a beszélgetéseink témája.
• Bűnösnek tartja az apját? – kérdezte élesen Benneth.
• Nem – a válasz határozottnak tűnt.
• Semmiben? Sem a gyilkosságokban, sem az esetleges közreműködésben?

A válasz most késett. A fiú hosszan bámult maga elég, majd alig hallhatóan mondta ki.

• Semmiben.
• Akkor miért nem fellebbezett az apja az ítélet ellen? Miért nem mondja el az igazságot? Maga jogász lesz, ügyvéd vagy ügyész. Miért nem beszéli rá az apját, hogy küzdjön az igazáért? Mit titkolnak?
• Nem titkolunk semmit. Apám határozott kérése volt, hogy fogadjuk el az ítéletet, bármi is lesz az. Ezt a döntését tiszteletben tartottam és azóta is tartom. Apám döntésének oka van, el kell fogadnom.
• Kizártnak tartja, hogy Jim és az apja kapcsolatban álltak egymással? Sok-sok ezer dollárt adhatott Jim az apjának bizonyos szolgáltatásokért cserébe – miközben ezeket mondta, Benneth meredten figyelte a fiút, arcizmai rángását, bőrének színváltását.
• Nem tudom miről beszél – a hangja rekedt volt. – Milyen Jim? Ki az a Jim?
• Aki megölte a lányokat és aki finanszírozza a maga egyetemi tanulmányait, miközben az apjának már készítik a méreg injekciót.
• Menjen a pokolba – kiáltotta a fiú. Felugrott a székből és kirohant a kávézóból.

Bennethet ritkán szokták faképnél hagyni, de most nem csodálkozott. Szándékosan provokálta a fiút, hiszen csak így juthatott érdemi információhoz. Számára összeállt a kép, kihozta a lehetőségből a maximumot. Ideje megírni a jelentést. A fiú fizetős iskolázásának kezdete egybeesett az első excort lány eltűnésével. Valószínűleg Jonathan Brown akkor tett egy szívességet, amely lehetővé tette a fia beiskolázását. Aztán újabb és újabb gyilkosságok és újabb és újabb szívességek. Ez elegendő volt a középiskolás évekre és talán az egyetem első évére. De aztán mi lesz? És ekkor nagyon jól jött a névtelen bejelentés arról, hogy hol találhatóak a holttestek. Milyen véletlen egybeesés. Vagy talán nem is véletlen? A kérdés, hogy Jonathan vagy Liam állt a háttérben? Erre nem most kell választ adni. Kiment a repülőtérre és visszautazott a "nagy alma" városába.

Szokása szerint csak átrobogott az irodán és belépett főnöke szobájába.

• Elvégeztem a munkát. Itt van minden leírva – tette az asztalra a dossziét. – Az ügy lezárásához szükség van Bolton elleni nyomozás engedélyezésére.
• Rendben – bólintott Hammersmith. – Elolvasom és holnapra választ adok.

Benneth tudta, hogy három oldal elolvasása nem igényel 24 órát. Ennyi idő a felettesekkel való egyeztetéshez szükséges. Másnap, amikor belépett ugyanebbe a szobába, a főnöke arcán már látta, nem nyert.

• Legfelülről, maga az Elnök állította le a nyomozás folytatását – kezdte köszönés nélkül Hammersmith, hangjában érződött, hogy személy szerint ezzel nem ért egyet, de ez ebben az esetben édeskevés volt.
• Nem vagyok meglepve – vágott a szavába Benneth. – Nem igazán tőletek mást, a szar összetartozik.
• Állj le – szólt rá Hammersmith keményen. – Brownt nem végzik ki. Egyelőre elhalasztják a kivégzés időpontját és pár hónap múlva, talán félév múlva felmentik és kiengedik a börtönből.
• De ez a gennyláda szenátor megússza, a neve sosem kerül kapcsolatba a gyilkoságokkal.
• Pontosan.
• Gondolom kasztráltatni sem fogja az Elnök, így aztán nyugodtan folytathatja eddigi mocskos életét és újabb lányok lesznek az áldozatai. Elmentek ti a fenébe – nem titkolta feldúltságát. – Te is, az Elnök is, ez az egész korrupt, kéz kezet mosó bagázs. Én ebből kiszálltam.

Benneth felállt a székből. Szó nélkül kiment, az ajtót jó hangosan bevágta, hogy a távozására az is felfigyeljen, aki nem hallotta feldúlt szavait a külső irodában. Amikor az épület utolsó beléptető kapuján átment a nyakában lógó belépőkártyát levette és visszadobta a döbbenten álló biztonsági szolgálatnak.

Másnap Austinban volt ismét. Este amikor a szenátor hazaért, a kocsibejárónál elállta az útját. A sofőr is és a szenátor is kiszállt az autóból.

• Jack Benneth vagyok. Egész nap nem volt ideje, hogy fogadjon a hivatalában, ezért most itt fogunk beszélgetni – hangja egyértelműen fenyegető volt.
• Sok a dolgom. Nem mindig érek rá, hogy jelentéktelen FBI ügynökökkel csacsogjak értelmetlen dolgokról – látva Benneth fenyegető közeledését és a sofőrje mozdulatát, hozzátette. – John üljön vissza az autóba, álljon be a garázsba. Elbánok egyedül is ezzel a fickóval.

Ketten maradtak a behajtón.

• Nos, mit akar?
• Egy szót, amit vagy kimond magától, vagy kiverem magából.
• Kemény – mosolygott Bolton. – Úgy látom nincsenek komoly karriertervei.
• Ott hagytam az FBI-t. Magánemberként vagyok itt és magánemberként kérdezem. Hogy tudd aludni ennyi bűnnel a háta mögött.
• Jól alszom. Nem tudom milyen bűnökre gondol?
• Halálra ítéltetett egy ártatlan embert.
• Nem volt ártatlan és nem fogják kivégezni.

Benneth egészen közel lépett a szenátorhoz.

• Nem vagyok bedrótozva, ne aggódjon emiatt. Ha válaszol a kérdésemre, már itt sem vagyok. Miért ölte meg a lányokat?

A szenátor hallgatott, nem válaszolt. Hosszan fürkészte a volt FBI ügynök feldúlt arcát, majd, mint akinek megkönnyebbülést jelent a gyónás, halkan annyit mondott.

• Baleset volt. Véletlen baleset – megfordult és bement a házába.

Benneth még jó darabig álldogált a ház előtt. Aztán hívott egy Übert. A repülőtérre ment, ahonnan hamarosan indult a gépe Quitóba, ahol megszűnik ügynöknek és amerikainak lenni.

2026 január

Jack Benneth története a "Visszatérés" című könyvben folytatódik.