Artúr az öreg király a halálos ágyán feküdt, mellette állt egyetlen öccse, Benjamin és harminc évvel fiatalabb felesége Elizabeth. A király érezte, hogy közel a vég, még utoljára megszorította testvére és hitvese kezét, majd alig hallhatóan azt suttogta "bízom bölcsességetekben", s ezzel távozott az élők sorából.

Benjamin bár szemében könnyek csillogtak, megkönnyebbült szívvel nézett a királynéra, "Istenem bocsáss meg nekünk", mormogta és lassan kihátrált a király hálószobájából.

Benjamin nehéz helyzetben volt, jóval fiatalabb volt a bátyjánál, nem volt se felesége, se utódja. A királynét szerette reménytelenül. Sok évvel ezelőtt egy udvari bálon találkozott a fiatal és gyönyörű hercegnővel, akibe rögtön beleszeretett, de ő figyelemre sem méltatta. Kizárólag a király kegyeit leste, de Artúr akkor még nős volt. Felesége egy beteges és gyermektelen nő volt, aki bár sok örömet nem okozott a királynak, azért a király hűségét és szeretetét megkapta.

Pár év elteltével a királyné meghalt és Artúr végre felfigyelt a szépséges hercegnőre. Hamarosan összeházasodtak és néhány év elteltével megszületett George a trónörökös. Benjamin nem tudta túl tenni magát a szerelmi bánatán, bár szerette és tisztelte bátyját, mégis folyamatosan halálát kívánta, hogy szabad legyen az útja a királyné szívéhez. George születésével Benjamin helyzete még nehezebb lett, hiszen az ősi törvény szerint Artúr halála esetén a trón George-t illeti, így az az álma, hogy valaha ő lehessen a király, az is veszni látszott.

S most itt állt ereje teljében, a királyné iránt érzett szerelemmel szívében, hatalomvággyal, álmokkal és tervekkel, de a trón nem az övé, hanem a gyerek George-é, aki nyolcévesen tán nem is érti, hogy mi történik körülötte. Megölni George-t és erőszakkal feleségül venni a királynét, nem az elvei szerinti megoldás lenne és kockázatot is hordoz magában. Hiszen, ha nem lesz fiú utóduk, a család elveszíti jogát a királyi trónra, a főurak közti hatalmi harc ki tudja mekkora károkat okozna az országnak. Benjamin napok óta a megoldáson tépelődött, miközben az ország eltemette Artúrt és készült George avatási ünnepségére.

Egyik délelőtt, miközben a szobájában éppen a kilovaglásra készült, mely kedvelt szokása volt, ha gondok gyötörték, halk kopogást hallott az ajtaján. Igen – mondta hangosan, meglepetésére a királyné lépett be az ajtón.

– Felségem – kiáltott fel meglepetten. – Minek köszönhetem látogatását?

Meglepődése nem volt tetettet, hiszen bár hosszú évek óta éltek együtt a palotában a királyné még sohasem járt az ő lakrészén, sohasem hívatta magához, csak akkor beszélt vele, ha a közös eseményeken ez elkerülhetetlen volt.

– Beszédem van önnel fontos államügyekben – mondta a királyné szárazon, anélkül, hogy Benjaminra nézett volna.

Benjamin meghajolt és a szobájában levő karosszékre mutatott.

– Felség, foglaljon helyet.

A királyné lassan, rezzenéstelen arccal elfoglalta a helyét a felkínált karosszékben, majd fáradt, kicsit rekedtes hangon megszólalt.

– Tudom, hogy mit érez irántam és tudom, hogy tisztában van azzal, helyzete reménytelen. Tudom, hogy minden vágya, hogy király lehessen és tudom, hogy ennek érdekében nem fog elkövetni semmi tisztességtelent. Ön egy boldogtalan ember, aki sohasem fogja átlépni saját korlátait, és én most azért jöttem, hogy teljesítsem vágyait.

Benjamin a meglepetéstől némán meredt a még mindig gyönyörű, de immáron jócskán a harmincas éveiben járó királyné arcába. Percek teltek el, mire meg tudott szólalni.

– Felség, nem tudom, mire véljem szavait – dadogta zavartan, miközben a királyné arcán egy furcsa árnyék suhant át, mintha valami fenyegetés nyomasztaná.

– Ne érdekelje az indítékom és ne akarja megérteni a döntésemet, de nem akarom, hogy George király legyen. Most nem akarom. George-t elküldjük külföldre tanulni, világot látni. Ön feleségül vesz engem és ön lesz az országunk uralkodója.

Benjamin nem szólt semmit, pár másodperc szünet után, ami neki óráknak tűnt a királyné folytatta.

– De ennek feltételei vannak. Mi sohasem fogunk közös hálószobában aludni. Ön sohasem érhet hozzám, mint férfi. Önnek nem lehet gyereke senkitől, s halála után Georgé a trón. Ha elfogadja feltételeimet, akkor még ma összehívjuk a királyi tanácsot.

Benjamin lassan úrrá lett meglepetésén, ránézett a királyné meggyötört arcára, melyen jól látszott, hogy mennyire megviselték az általa elmondottak.

– Rendben – mondta röviden és határozottan.

A királyné felállt, szótlanul elindult az ajtó felé, de mielőtt kinyitotta volna, megfordult és alig hallhatóan egy köszönömöt rebegett Benjamin felé.

Az elkövetkező napok a nagy esemény előkészületei jegyében teltek. Futárok indultak az ország legkülönbözőbb pontjai irányába, hogy értesítsék a királyi tanács tagjait, várják őket a királyi palotában. Mindeközben George-t felkészítették a hosszú útra, a királyné legbizalmasabb embereit rendelte kísérőként az ifjú mellé. Egy nappal a sorsdöntő ülés előtt George és kísérete elhagyta az országot. Másnap a királyi palota dísztermében gyűlt össze a királyi tanács tizenöt tagja, a királyné és Benjamin. Formálisan a feladatuk volt a király kinevezése, de mivel jog szerint a trón George-t illette, nagy felkészülést ez nem igényelt részükről. Arthúr halála óta várták a királyné bejelentését, hogy mikor kerül sor George felavatásra. A tanácsteremben néhányan ugyan csodálkoztak, hogy a leendő király nincs jelen a ceremónián, de túl nagy jelentőséget ennek nem tulajdonítottak. A királyné szavait azonban annál nagyobb döbbenet követte.

– George elhagyta az országot, Benjamin feleségül vesz engem, így a törvény szerint Benjamin a király.

Halk, majd egyre erősödő moraj árasztotta el a termet, végül Peter a legidősebb tanácstag emelkedett szólásra.

– Felség, szavaid meglepetést keltettek, de döntésed tudomásul vettük. Éljen a Király! – a többiek is felemelkedtek. – Éljen a Király! – kiáltották, letéve esküjüket Benjamin mellett.

Pár nappal később megtartották az esküvőt, majd királlyá avatták Benjamint. Messze országokból jöttek az előkelő vendégek erre az eseményre. Az ünnepség fényes volt, több napig tartott, de senkinek sem tűnt fel a király és a királyné távolságtartó viselkedése.

Az évek teltek-múltak. George Európa leghíresebb iskoláiban tanult. Ez idő alatt egyszer sem jött haza, anyja sem látogatta, csupán leveleken keresztül tartották a kapcsolatot egymással. Benjamin békét és rendet tartott az országban, ünnepséget, fogadást ritkán adott. Ha muszájból, mégis sor került rá, akkor az visszafogott, szerény ünnepség volt. Legtöbb idejét a vadászatnak szentelte, ami az egyetlen dolog volt az életében, amely örömet, boldogságot okozott neki. Korábbi elképzelései a reformokról, a fényes udvartartásról feledésbe merültek. Megkapta, amit szeretett volna, király lett, övé volt a hatalom, de mégsem lelte örömét az uralkodásban. A királyné teljesen visszavonultan élt, egész nap a szobájában ücsörgött különböző szentkönyveket olvasgatva, vagy a királyi udvar rózsái között bolyongott magányosan. Kapcsolatot csak néhány udvarhölggyel tartott. A királyi környezet eleinte furcsállotta a királyi pár viselkedését, de idővel megszokták és mindenki a maga dolgával foglalkozott.

Nevezetes évforduló közelget, Benjamin 60. születésnapja. A tervek szerint szakítottak volna az ősi hagyománnyal és világraszóló ünnepség helyett csak az utóbbi években megszokott szerény megemlékezést tartották meg volna, de váratlanul a királyné ismét meglátogatta a királyt a szobájában. Másodszor az életében.

– Sok év telt el azóta, hogy először és utoljára itt jártam – kezdte a királyné, kinek hajába egyre több ősz hajszál vegyült. – Ön betartotta ígéretét, úgy él, ahogy vállalta. Én ismét kérni jöttem Felségedhez – Benjamin nem szólt, csak némán bólintott. – Közeleg a hatvanadig születésnapja – folytatta a királyné –, azt szeretném kérni, hogy az ősi hagyományoknak megfelelően világraszóló ünnepség keretében ünnepeljük meg. Hívjuk meg Európa összes uralkodóját, függetlenül attól, hogy barát vagy ellenség, és kérem hívja haza fiamat George-t is erre az alkalomra, aki immáron 15 éves – a királyné ezzel befejezte a mondandóját, felállt és szó nélkül távozott.

Benjamin nem sokat tépelődött az okokon, nem akarta megérteni a királyné döntését, hívatta a legmegbízhatóbb embereit és kiadta a parancsot az ünnepség megszervezésére. Azon nyomban nagy sürgés-forgás támadt a királyi udvarban, a palota ismét megtelt élettel. Futárok százai indultak útnak a világ összes égtája felé, hogy a királyi pár meghívóját eljuttassák a vendégekhez. Katonák járták körbe az országot adományokat gyűjtve a főuraktól, hogy legyen elegendő pénz a fényes ünnepségre. Folyamatosan érkeztek a szakácsok, a zenészek, a költők és a színészek, hogy felajánlják szolgálataikat, akár ingyen is, csak, hogy részt vehessenek ezen a nem hétköznapi eseményen.

Eljött a várva várt nagy nap, a király születésnapja. Egymás után érkeztek a szebbnél szebb hintók királyokkal, grófokkal, bárókkal és a családjaikkal. Elfoglalták szállásukat a pompás hálószobákban és készülődtek az esti ünnepségre. Eközben a szolgák előkészítették a vacsora helyszínét, amely csodálatos virágdíszbe öltözött. Este hétkor már mindenki a helyén ült a hatalmas asztalok körül, mikor megszólaltak a fanfárok és egy érces hang bejelentette.

– A Király és a Királyné!

Kinyílt a hatalmas tölgyfa ajtó, melyen keresztül bevonult Benjamin, karján feleségével, a királynéval a még mindig elbűvölő Elizabeth-tel. Mindketten mosolyogva tekintettek körbe, miközben az ünneplő tömeg hatalmas éljenzésbe tört ki, de csak a bennfentesek tudták, hogy ez volt az első alkalom, amikor együtt és egyszerre jelentek meg nyilvános eseményen. Elfoglalták helyüket az asztalfőn, s miközben mindenki izgatottan beszélte meg szomszédjával a királyi pár színpompás öltözetét egy erős hang ismét megszólalt.

– A Királyné szólni kíván! – a bejelentésre mindenki elnémult és a királyné felé fordult, aki lassan felemelkedett a székéből.

– Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek megünnepelni Benjamin király születésnapját. Az utóbbi években nem volt szokás az udvarban, hogy széles vendégkörben köszöntöttük volna Felséges urunkat e jeles napon, de most az én kifejezett kérésem volt, hogy ország-világ előtt fejezhessük ki legjobb kívánságainkat az ország királyának, az én szerető férjemnek – kezdte mondandóját a királyné, miközben mosolyogva tekintett a megjelent több száz vendégre. – Az elmúlt időszakban a királyi udvart a csend vette körül, nem voltak vendégek, nem voltak lakomák, visszahúzódottan éltünk. Kerültük a nyilvánosságot, amely szokatlan a királyság történetében, de ez is az én kérésem volt, melyet a király elfogadott. De most megváltozik minden, mert az a nagy titok, ami hosszú évek óta nyomasztja a lelkem és melyet nem tarthatok tovább magamban, nem lesz titok többé, és ez döntően megváltoztatja a királyság jövőjét.

A királyné szavait döbbent csend követte, s mindenki feszülten várta a folytatást. De a csendet nem a királyné hangja törte meg, hanem egy furcsa surrogás, melyet az az acélvégű nyílvessző okozott, amely a nyitott ablakon berepülve a királyné szívébe csapódott.

2014 - 2015