Arthur az öreg király a halálos ágyán feküdt, mellette állt egyetlen öccse, Benjamin és harminc évvel fiatalabb felesége Elizabeth. A király érezte, hogy közel a vég, még utoljára megszorította testvére és hitvese kezét, majd alig hallhatóan azt suttogta "bízom bölcsességetekben", s ezzel távozott az élők sorából.

Benjamin bár szemében könnyek csillogtak, megkönnyebbült szívvel nézett a királynéra, "Istenem bocsáss meg nekünk", mormogta és lassan kihátrált a király hálószobájából.

Benjamin nehéz helyzetben volt, jóval fiatalabb volt a bátyjánál, nem volt se felesége, se utódja. A királynét szerette reménytelenül. Sok évvel ezelőtt egy udvari bálon találkozott a fiatal és gyönyörű hercegnővel, akibe rögtön beleszeretett, de ő figyelemre sem méltatta. Kizárólag a király kegyeit leste, de Arthur akkor még nős volt. Felesége egy beteges és gyermektelen nő volt, aki bár sok örömet nem okozott a királynak, azért a király hűségét és szeretetét megkapta.

Pár év elteltével a királyné meghalt és Arthur végre felfigyelt a szépséges hercegnőre. Hamarosan összeházasodtak és néhány év elteltével megszületett George a trónörökös. Benjamin nem tudta túl tenni magát a szerelmi bánatán, bár szerette és tisztelte bátyját, mégis folyamatosan halálát kívánta, hogy szabad legyen az útja a királyné szívéhez. George születésével Benjamin helyzete még nehezebb lett, hiszen az ősi törvény szerint Arthur halála esetén a trón George-t illeti, így az az álma, hogy valaha ő lehessen a király, az is veszni látszott.

S most itt állt ereje teljében, a királyné iránt érzett szerelemmel szívében, hatalomvággyal, álmokkal és tervekkel, de a trón nem az övé, hanem a gyerek George-é, aki nyolcévesen tán nem is érti, hogy mi történik körülötte. Megölni George-t és erőszakkal feleségül venni a királynét, nem az elvei szerinti megoldás lenne és kockázatot is hordoz magában. Hiszen, ha nem lesz fiú utóduk, a család elveszíti jogát a királyi trónra, a főurak közti hatalmi harc ki tudja mekkora károkat okozna az országnak. Benjamin napok óta a megoldáson tépelődött, miközben az ország eltemette Arthurt és készült George avatási ünnepségére.

Egyik délelőtt, miközben a szobájában éppen a kilovaglásra készült, mely kedvelt szokása volt, ha gondok gyötörték, halk kopogást hallott az ajtaján. Igen – mondta hangosan, meglepetésére a királyné lépett be az ajtón.

• Felségem – kiáltott fel meglepetten. – Minek köszönhetem látogatását?

Meglepődése nem volt tetettet, hiszen bár hosszú évek óta éltek együtt a palotában a királyné még sohasem járt az ő lakrészén, sohasem hívatta magához, csak akkor beszélt vele, ha a közös eseményeken ez elkerülhetetlen volt.

• Beszédem van önnel fontos államügyekben – mondta a királyné szárazon, anélkül, hogy Benjaminra nézett volna.

Benjamin meghajolt és a szobájában levő karosszékre mutatott.

• Felség, foglaljon helyet.

A királyné lassan, rezzenéstelen arccal elfoglalta a helyét a felkínált karosszékben, majd fáradt, kicsit rekedtes hangon megszólalt.

• Tudom, hogy mit érez irántam és tudom, hogy tisztában van azzal, helyzete reménytelen. Tudom, hogy minden vágya, hogy király lehessen és tudom, hogy ennek érdekében nem fog elkövetni semmi tisztességtelent. Ön egy boldogtalan ember, aki sohasem fogja átlépni saját korlátait, és én most azért jöttem, hogy teljesítsem vágyait.

Benjamin a meglepetéstől némán meredt a még mindig gyönyörű, de immáron jócskán a harmincas éveiben járó királyné arcába. Percek teltek el, mire meg tudott szólalni.

• Felség, nem tudom, mire véljem szavait – dadogta zavartan, miközben a királyné arcán egy furcsa árnyék suhant át, mintha valami fenyegetés nyomasztaná.
• Ne érdekelje az indítékom és ne akarja megérteni a döntésemet, de nem akarom, hogy George király legyen. Most nem akarom. George-t elküldjük külföldre tanulni, világot látni. Ön feleségül vesz engem és ön lesz az országunk uralkodója.

Benjamin nem szólt semmit, pár másodperc szünet után, ami neki óráknak tűnt a királyné folytatta.

• De ennek feltételei vannak. Mi sohasem fogunk közös hálószobában aludni. Ön sohasem érhet hozzám, mint férfi. Önnek nem lehet gyereke senkitől, s halála után Georgé a trón. Ha elfogadja feltételeimet, akkor még ma összehívjuk a királyi tanácsot.

Benjamin lassan úrrá lett meglepetésén, ránézett a királyné meggyötört arcára, melyen jól látszott, hogy mennyire megviselték az általa elmondottak.

• Rendben – mondta röviden és határozottan.

A királyné felállt, szótlanul elindult az ajtó felé, de mielőtt kinyitotta volna, megfordult és alig hallhatóan egy köszönömöt rebegett Benjamin felé.

*

Az elkövetkező napok a nagy esemény előkészületei jegyében teltek. Futárok indultak az ország legkülönbözőbb pontjai irányába, hogy értesítsék a királyi tanács tagjait, várják őket a királyi palotában. Mindeközben George-t felkészítették a hosszú útra, a királyné legbizalmasabb embereit rendelte kísérőként az ifjú mellé. Egy nappal a sorsdöntő ülés előtt George és kísérete elhagyta az országot. Másnap a királyi palota dísztermében gyűlt össze a királyi tanács tizenöt tagja, a királyné és Benjamin. Formálisan a feladatuk volt a király kinevezése, de mivel jog szerint a trón George-t illette, nagy felkészülést ez nem igényelt részükről. Arthur halála óta várták a királyné bejelentését, hogy mikor kerül sor George felavatásra. A tanácsteremben néhányan ugyan csodálkoztak, hogy a leendő király nincs jelen a ceremónián, de túl nagy jelentőséget ennek nem tulajdonítottak. A királyné szavait azonban annál nagyobb döbbenet követte.

• George elhagyta az országot, Benjamin feleségül vesz engem, így a törvény szerint Benjamin a király.

Halk, majd egyre erősödő moraj árasztotta el a termet, végül Peter a legidősebb tanácstag emelkedett szólásra.

• Felség, szavaid meglepetést keltettek, de döntésed tudomásul vettük. Éljen a Király! – a többiek is felemelkedtek. – Éljen a Király! – kiáltották, letéve esküjüket Benjamin mellett.

Pár nappal később megtartották az esküvőt, majd királlyá avatták Benjamint. Messze országokból jöttek az előkelő vendégek erre az eseményre. Az ünnepség fényes volt, több napig tartott, de senkinek sem tűnt fel a király és a királyné távolságtartó viselkedése.

*

Az évek teltek-múltak. George Európa leghíresebb iskoláiban tanult. Ez idő alatt egyszer sem jött haza, anyja sem látogatta, csupán leveleken keresztül tartották a kapcsolatot egymással. Benjamin békét és rendet tartott az országban, ünnepséget, fogadást ritkán adott. Ha muszájból, mégis sor került rá, akkor az visszafogott, szerény ünnepség volt. Legtöbb idejét a vadászatnak szentelte, ami az egyetlen dolog volt az életében, amely örömet, boldogságot okozott neki. Korábbi elképzelései a reformokról, a fényes udvartartásról feledésbe merültek. Megkapta, amit szeretett volna, király lett, övé volt a hatalom, de mégsem lelte örömét az uralkodásban. A királyné teljesen visszavonultan élt, egész nap a szobájában ücsörgött különböző szentkönyveket olvasgatva, vagy a királyi udvar rózsái között bolyongott magányosan. Kapcsolatot csak néhány udvarhölggyel tartott. A királyi környezet eleinte furcsállotta a királyi pár viselkedését, de idővel megszokták és mindenki a maga dolgával foglalkozott.

Nevezetes évforduló közelget, Benjamin 60. születésnapja. A tervek szerint szakítottak volna az ősi hagyománnyal és világraszóló ünnepség helyett csak az utóbbi években megszokott szerény megemlékezést tartották meg volna, de váratlanul a királyné ismét meglátogatta a királyt a szobájában. Másodszor az életében.

• Sok év telt el azóta, hogy először és utoljára itt jártam – kezdte a királyné, kinek hajába egyre több ősz hajszál vegyült. – Ön betartotta ígéretét, úgy él, ahogy vállalta. Én ismét kérni jöttem Felségedhez – Benjamin nem szólt, csak némán bólintott. – Közeleg a hatvanadig születésnapja – folytatta a királyné –, azt szeretném kérni, hogy az ősi hagyományoknak megfelelően világraszóló ünnepség keretében ünnepeljük meg. Hívjuk meg Európa összes uralkodóját, függetlenül attól, hogy barát vagy ellenség, és kérem hívja haza fiamat George-t is erre az alkalomra, aki immáron 15 éves – a királyné ezzel befejezte a mondandóját, felállt és szó nélkül távozott.

Benjamin nem sokat tépelődött az okokon, nem akarta megérteni a királyné döntését, hívatta a legmegbízhatóbb embereit és kiadta a parancsot az ünnepség megszervezésére. Azon nyomban nagy sürgés-forgás támadt a királyi udvarban, a palota ismét megtelt élettel. Futárok százai indultak útnak a világ összes égtája felé, hogy a királyi pár meghívóját eljuttassák a vendégekhez. Katonák járták körbe az országot adományokat gyűjtve a főuraktól, hogy legyen elegendő pénz a fényes ünnepségre. Folyamatosan érkeztek a szakácsok, a zenészek, a költők és a színészek, hogy felajánlják szolgálataikat, akár ingyen is, csak, hogy részt vehessenek ezen a nem hétköznapi eseményen.

Eljött a várva várt nagy nap, a király születésnapja. Egymás után érkeztek a szebbnél szebb hintók királyokkal, grófokkal, bárókkal és a családjaikkal. Elfoglalták szállásukat a pompás hálószobákban és készülődtek az esti ünnepségre. Eközben a szolgák előkészítették a vacsora helyszínét, amely csodálatos virágdíszbe öltözött. Este hétkor már mindenki a helyén ült a hatalmas asztalok körül, mikor megszólaltak a fanfárok és egy érces hang bejelentette.

• A Király és a Királyné!

Kinyílt a hatalmas tölgyfa ajtó, melyen keresztül bevonult Benjamin, karján feleségével, a királynéval a még mindig elbűvölő Elizabeth-tel. Mindketten mosolyogva tekintettek körbe, miközben az ünneplő tömeg hatalmas éljenzésbe tört ki, de csak a bennfentesek tudták, hogy ez volt az első alkalom, amikor együtt és egyszerre jelentek meg nyilvános eseményen. Elfoglalták helyüket az asztalfőn, s miközben mindenki izgatottan beszélte meg szomszédjával a királyi pár színpompás öltözetét egy erős hang ismét megszólalt.

• A Királyné szólni kíván! – a bejelentésre mindenki elnémult és a királyné felé fordult, aki lassan felemelkedett a székéből.
• Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek megünnepelni Benjamin Király születésnapját. Az utóbbi években nem volt szokás az udvarban, hogy széles vendégkörben köszöntöttük volna Felséges urunkat e jeles napon, de most az én kifejezett kérésem volt, hogy ország-világ előtt fejezhessük ki legjobb kívánságainkat az ország királyának, az én szerető férjemnek – kezdte mondandóját a királyné, miközben mosolyogva tekintett a megjelent több száz vendégre. – Az elmúlt időszakban a királyi udvart a csend vette körül, nem voltak vendégek, nem voltak lakomák, visszahúzódottan éltünk. Kerültük a nyilvánosságot, amely szokatlan a királyság történetében, de ez is az én kérésem volt, melyet a Király elfogadott. De most megváltozik minden, mert az a nagy titok, ami hosszú évek óta nyomasztja a lelkem és melyet nem tarthatok tovább magamban, nem lesz titok többé, és ez döntően megváltoztatja a királyság jövőjét.

A királyné szavait döbbent csend követte, s mindenki feszülten várta a folytatást. De a csendet nem a királyné hangja törte meg, hanem egy furcsa surrogás, melyet az az acélvégű nyílvessző okozott, amely a nyitott ablakon berepülve a királyné szívébe csapódott.

*

A hatalmas teremben másodpercek, talán percek teltek el csendben, mozdulatlanul. Még a nyitott ablakokon berepülő madarak rikoltozása is abba maradt. Benjamin mozdult elsőként és ezzel egyidőben kitört a káosz. A vendégek sikoltozva ugrottak fel, a katonák kardot rántottak, mintha közvetlen támadás érte volna őket. Benjamin a földön fekvő királynéhoz rohant, karjaiba kapta, de feleségének a tekintete már üvegesen meredt a semmibe. A nyílvessző mélyen a szívébe fúródott, s mire az orvosok odaértek, Elizabeth már nem élt. A palota vezető orvosa tükröt tartott a királyné szája elé, megfogta a csuklóját, majd a fejét rázva a királyra nézett.

A király arcán először hitetlenkedés, majd valami sötét, ősi düh tükröződött.

• Zárjátok le a palotát! Senki sem mehet se ki, se be! – ordította rekedt hangon a földön fekvő test mellett térdelve.

A katonák azonnal indultak a parancsot teljesíteni. Benjamin lassan felállt és intett az orvosoknak. A vendégek dermedten figyelték, ahogy a testet kiviszik a teremből. Néhányan suttogni kezdtek, mások az ég felé emelték kezüket, mintha isteni jelet várnának. De a palota falain belül már valami megváltozott, a múlt titkai többé nem rejthetők el, a szörnyű igazságnak ki kell derülnie.

Aznap éjjel Benjamin bezárkózott a dolgozószobájába. Az asztalán ott feküdt a királyné véres fátyla és egy boríték, melyet a királyné asztalán találtak. Benjamin keze remegett, mikor kivette a borítékból a papírlapot. A levél rövid volt, megszólítás és aláírás nélkül:

"Tudom a titkodat, George nem a királyi vérből származik."

Benjamin szíve kihagyott egy ütemet. A gyertyák lángja megremegett, mintha a falak is hallották volna a szavakat, ahogy a király félhangosan elmormogta a levél tartalmát. Nem értette — vagy inkább nem akarta érteni — mit jelentenek a leírtak. "Ha George nem Arthur fia, akkor... kinek a gyermeke?"

A hajnal lassan csorgott végig a palota falain, mint a vér, amelyet az éjszaka ontott ki. A kert rózsái, amelyeket Elizabeth annyira szeretett, dérrel borítva hajoltak meg a föld felé, mintha gyászoltak volna. A madarak is hallgattak. Csak a szél mozdította meg néha a selyemfüggönyöket a nagyterem ablakában, ahol az előző este a királyné összeesett.

Benjamin egész éjjel nem aludt. Ült a dolgozószobájában, egyetlen gyertya fényében. A keze még mindig reszketett, ujjai között a királyné asztalán talált levél. Az üzenet ép ésszel felfoghatatlan "George... nem Arthur vére." A királyné, számára mindig az erény és hűség mintaképe volt. "Mi történhetett? Hogyan történhetett?" Most vált érthetővé Elizabeth korábbi döntése, ezért ment hozzá feleségül, hogy megakadályozza nehogy egy trónbitorló kerüljön a hatalomra. Átmenetileg, hiszen a halála után úgyis George lenne a király. Nem értette. "Vajon ezt akarta most mégis megakadályozni?" A kérdések csak úgy kavarogtak a fejében. "De miért éppen most? Talán, mert most kapta ezt a levelet és úgy gondolta, hogy a titka nem tartható tovább?" Egyértelművé vált számára, ki kell deríteni az igazságot, bármennyire is fájdalmas lesz az.

Az ajtó felől halk kopogás hallatszott. A király felnézett.

• Bejöhet - kiáltotta.

A szolgák közül a leghűségesebb, idős Godfrey lépett be. Ő volt az, aki már Arthur idején is az udvarnál szolgált. Tekintete most komor és mély részvéttel teli volt.

• Felség… a testet előkészítették a ravatalozásra. A nép már az udvaron gyülekezik, hogy lerója tiszteletét a Királyné előtt.

Benjamin meglepődött. "Ilyen gyorsan?" – futott át az agyán, de aztán érthetővé vált számára a sietség. A születésnapjára érkezett vendégek még itt vannak, ezért csak egyetértően bólintott.

• A tanács tagjai? – kérdezte aztán.
• Már itt vannak, Felségem. Peter tanácsos vezeti őket. Azt mondták, sürgős ügyben kérik kihallgatásukat.

A király lassan felállt.

• Küldje be őket.

Percek múlva a királyi tanács tagjai sorban léptek be. Arcukon a gyász álarca, de tekintetükben más bujkált – kíváncsiság, félelem, számítás. Peter, a legidősebb, a király elé járult.

• Felség, rettenetes veszteség érte birodalmunkat. A királyné halála…
• Gyilkosság volt – vágott közbe Benjamin. – És amíg én élek, a gyilkosa nem marad büntetlen.

Peter meghajolt.

• Megkezdtük a vizsgálatot, Felség. A palota őrség átkutatta a környéket, de az orgyilkosnak nyoma veszett. A nyílvesszőt, amely a királynét eltalálta, a fegyverkovács megvizsgálta. Különös darab: fekete acélból készült, idegen mestermunka.
• Idegen? – kérdezte a király.
• Igen, Felség. Ilyen nyilat csak a nyugati határ túloldalán használnak, a Veroni Hercegségben

Benjamin szeme összeszűkült.

• Veroni… – suttogta. – Ott tanul George.

A tanácsban halk moraj támadt, mintha ez új információ lett volna a számukra, de a király felemelte a kezét, és csend lett.

• George-nak tegnap meg kellett volna érkeznie – árulta el nekik. – A Királyné kifejezett kérése volt, hogy hívjuk haza a születésnapomra. De, George helyett csak egy rejtélyes és meglepően szokatlan üzenet jött "Sajnálja, de nem tud eleget tenni a kérésnek".

Peter hangja remegett, mikor megszólalt.

• Felség, engedje meg, hogy őszinte legyek. Ha valóban Veroniból származik a fegyver… akkor talán nem pusztán egy merénylet volt ez, hanem… egyben egy üzenet is.

Benjamin arca sápadt lett.

• Üzenet? Kinek?

A tanácsos nem válaszolt, csak lesütötte a szemét. A király az ablakhoz lépett, hogy zavarát leplezze "Mit tudhat Peter, amiről nem beszél?" A kertben a gyászolók között mozdulatlanul állt a fekete koporsó, tetején a királyné koronájával. A szél belekapott a fátyolba, mintha a halott nő utolsó mozdulatát utánozná.

Benjamin lehunyta a szemét, és halkan, alig hallhatóan suttogta.

• Elizabeth… mit tettél?

Délután titkos és szűkkörű megbeszélést hívott össze. Csak három embernek engedett belépést: Peternek, Godfrey-nek és az udvari orvosnak, aki a királyné testét megvizsgálta. Az orvos kezében egy kis ezüsttálca volt, rajta a nyílvessző hegyével.

• Felség, engedelmével… ez a nyíl nemcsak megölte Őfelségét a királynét, de… valamit tartalmazott. Mérget. Egy különösen ritka anyagot, amely csak a veroni fegyverkészítők arzenáljában ismert. A gyilkosa biztosra ment.

Peter ekkor felemelte a fejét.

• Felségem, meg kell kérdeznem: lehetséges, hogy a Királyné kapcsolatban állt valakivel a Hercegségben?

A király lassan ráemelte tekintetét, és olyan hidegen felelt, hogy Peter szinte hátra hőkölt.

• Nem tudom, de ki fogom deríteni.

Benjamin megfordult, és az ablakon át a távolba nézett, ahol az ország útjai kígyóként vezettek a nyugati határ felé.

• Küldjetek futárt Veroniba. George-ot haza kell hozni. Bármi áron.

De parancsa már felesleges volt. A délutáni napfényben, messze a hegyek lábánál, egy ifjú lovas vágtatott a határ felé. Arca fiatal, de szemeiben ott ült valami felnőtt, komor bölcsesség. A nyakában egy amulett függött — egy veroni címer, aranyba foglalt, amit anyja adott neki útravalóul sok-sok évvel ezelőtt.

A határ másik oldalán, a fák árnyékából, egy férfi szemlélte az utat, mint aki vár valakit. Arcát egy csuklya takarta, a tekintetében sötét fények égtek.

*

George egy héttel korábban kapta meg az anyja, a királyné üzenetét. Sok év telt el azóta, hogy gyerekként elhagyta az országát, azóta nem járt otthon és anyjával sem tartotta a kapcsolatot személyesen. Csupán évente egy-két levélváltás, formális, érzelemmentes. Nevelőnője, aki vele tartott ebben a furcsa száműzetésben, eleinte gyakran mesélt neki a szüleiről, de idővel elhalványultak az emlékek és már ő sem érdeklődött a múltja iránt. Ezért lepte meg anyja kérése, hogy Benjamin Király hatvanadik születésnapjára látogasson haza, de még jobban meglepte az a titkos üzenet, amely a levélben rejtőzött. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a királyné elbúcsúzott tőle egy amulettet adott neki ajándékba, azzal a kéréssel, hogy az amulettben a fénykép alatt rejlő írást csak akkor olvassa el, ha kap tőle egy titkos kódot. Ez a kód egy egyszerű szó volt "rózsa" és most a levélben az anyja aláírása mellett ott volt egy rajzolt rózsa. Izgatottan nyitotta fel az amulettet. A benne rejlő papírlapon az anyja kézírása volt látható. "Eljött az idő, hogy minden titokra fény derüljön - menj az északi toronyba. Ott megtalálod az igazságot."

A Veroni Herceg vendégeként jól ismerte a palotát, gyakran járt az északi toronyban is. Hirtelen az eszébe villant, hogy a toronyban az egyik kövön látott egy rózsát, de sohasem kapcsolta össze azzal a titkos kóddal, melyet az anyja mondott neki. Most minden értelmet nyert, felszaladt a toronyba és kimozgatta azt a követ, melyen egy rózsa rajzolata látszódott. A kő alatti üreg egy pergament papírt rejtett. Döbbenten olvasta el a tartalmát. Úgy érezte rögtön, megfullad. A düh és harag elborította elméjét, hirtelen felindulásában elküldte a válaszra váró futárt, nem megy haza Benjamin születésnapi ünnepségére. Azóta eltelt néhány nap, volt ideje átgondolni és átértékelni a dolgokat. A határnál George megállította lovát. A levegő sós volt, a szél a tenger felől fújt. A fiú nem tudta, miért, de valami nyugtalanság szorította a mellkasát. A Veroni Herceg, akinek udvarában tanult, az elmúlt napokban hűvösen viselkedett vele, mint aki tudja, valami megváltozott George életében. A táskájából elővette a toronyban talált gyűrött levelet, még egyszer elolvasta az elmúlt napokban százszor átnézett sorokat. Határozottan megrázta a fejét, elszántsága töretlen volt, mindent tisztázni kell az anyjával. Nem tudhatta, erre már nem lesz személyesen lehetősége.

A férfi a fák között mozdulatlanul állt. A kezében egy fekete íj pihent, a húr még enyhén rezgett. Amíg George a papírt olvasta, megfeszítette a húrt, célzott, de nem engedte útjára a nyílvesszőt. "Legyen Isten akarata szerint" - mormolta, majd lassan a vállára vette az íjat, és eltűnt az erdő sűrűjében.

*

A palotában a levegő nehéz volt, mint maga a gyász elviselése. Elizabeth teste a nagyterem ravatalán feküdt, körülötte ezernyi gyertya égett, a viaszból füstcsíkok kúsztak felfelé, mintha lelkek próbálnának menekülni a kőfalak közül. Benjamin a ravatal mellett állt, mereven, mozdulatlanul. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, ujjai között még mindig a levél sarka gyűrődött, amely minden békés gondolatát szétzúzta.

Peter csendben lépett mellé.

• Felség…
• Ne nevezzen annak – morrant rá Benjamin fáradtan. – Egy király, aki nem ismeri a saját vérét, nem méltó a trónra.

Peter nem válaszolt azonnal. Csak néhány másodperc múlva szólalt meg, óvatosan.

• Nem értem Felséged – értetlenkedett.

Benjamin meredten nézett a tanácsosra. "Az öreg ravasz róka, biztosan mindent tud, mi értelme titkolózni?".

• George nem Arthur fia. Nincs rá bizonyítékom, de jó okom van ezt feltételezni. A Királyné erről a titokról, akarta a fátylat lerántani. Ezért kellett meghalnia. De gondolom ezt már maga is tudja.

Peter nem akart reagálni a király utolsó mondatára, de nagyon meglepettnek sem akart látszani.

• Ha George valóban nem királyi vér, akkor az azt jelenti, hogy valaki… valaki másnak a gyermeke.
• Tudom, mit jelent – a király szemei összeszűkültek, mintha minden haragját, elkeseredettségét Peterre akarná borítani, de a végén nem mondott semmit.
• Elnézést Felségem – morogta kényelmetlenül Peter.

*

A palota alatti katakombákban Godfrey lámpással a kezében haladt előre. A király parancsára a régi levéltárat kutatta át. Pókhálók, por és penészes pergamenek között egy különös dobozra bukkant, amelyen a királyné címere, egy mesterien megrajzolt "E" betű és egy veroni pecsét díszelgett. Óvatosan kinyitotta. Odabent néhány megsárgult irat és egy medál feküdt — ugyanazzal a címerrel, amely a George által viselt amuletten volt látható. Godfrey teste összerándult, emlékezett arra a pillanatra amikor George útnak indult és a királyné a nyakába akasztotta azt az amulettet és tudta Elizabeth a Veroni Hercegség udvarában élt mielőtt Arthur király felesége lett volna.

Mire az éj leszállt, a palota udvarát fáklyák sűrű sora világította meg. Benjamin a trónterembe hívatta Peter tanácsost és Godfrey-t. A szobában az asztalon a medál feküdt.

• Hol találta? – kérdezte a király halkan.
• A katakombákban, Felség – felelte Godfrey. – A királyné személyes ládájában.

Benjamin tekintete a tárgyra szegeződött.

• Ez nem csak egy egyszerű dísz. Ez a Veroni hercegi ház jelképe – felnézett. – George a herceg fia.

Peter előrehajolt.

• Ez háborút jelent, Felség.
• Nem – rázta meg a fejét Benjamin. – Nyomós ok nélkül nem akarom a népem szenvedését. Előbb tudnunk kell az igazságot, aztán megbüntetjük azt, aki arra rászolgált.

*

Az egész napos erőltetett lovaglás után a ló és a lovasa is pihenésre vágyott. Benjamin király palotája már nem volt messze, holnap estére odaérnek. George épp egy útszéli fogadóban fogyasztotta a vacsoráját, amikor a kapu kinyílt és három páncélos alak lépett be. Azonnal tudta, hogy érte jöttek. A kezét a kardjára tette, de egy határozott hang megállította:

• Ne harcolj, fiam. Még nem tudod, ki vagy.

A hang a sarokból jött. Egy idős férfi lépett elő, hosszú, sötét köpenyben.

• Ki maga? – kérdezte George meglepetten.

Az öreg mosolygott.

• Aki figyelemmel kiséri sorsod, amióta megszülettél. És tudja, ki az apád.

A fogadóban a tűz lassan ropogott. A lángok narancsos fénye megvilágította az ismeretlen férfi arcát. A haja őszbe csavarodott, de a szeme – mélyzöld, akár a sötét víz – ismerős volt. George egy pillanatig nem tudta hová tenni ezt az érzést.

• Ki maga? – kérdezte újra, ezúttal keményebben.
• Nevemet talán már régen elfelejtették, de egykor… – az öreg elmosolyodott - …Enguerrand voltam, a Veroni Herceg testvére.

George homloka ráncolódott.

• A Herceg, … a gondviselőm testvére?
• Az – Az öreg bólintott. – Egykor én is az udvar része voltam. A Herceg testvére, és… Elizabeth, az édesanyád szerelme

A fiú hátratántorodott, mintha arcul csapták volna.

• Hazudik!
• Bárcsak hazudnék – felelte a férfi csendesen. – Anyád fiatalon jött Veroniba, rögtön beleszerettem, de kapcsolatunk nem lehetett tartós. Elizabeth egy batániai herceg lánya volt és Batánia harcban állt Arthur király birodalmával, Tanniával. A sok évig tartó ellenségeskedés, mindkét országban komoly politikai feszültséggel járt, a népek lázadoztak ezért a Hercegség és a Királyság kénytelen volt békét kötni egymással. Ennek a békealkunak volt az egyik különös pontja, hogy Elizabeth Arthur Király udvarába költözött, a béke biztosítékaként. Arthur feleségének halála után a felesége lett, de a szíve sosem lett a királyé. Amíg Arthur beteges felesége élt addig, néha titokban találkoztunk – a férfi elhallgatott, majd némi töprengés után folytatta. – Sőt utána is, amíg az anyád teherbe nem esett veled.
• Azt akarja mondani, hogy én…- George hangja elcsuklott, nem tudta folytatni.
• A fiam vagy – mondta ki Enguerrand halkan. – Nem Arthuré, és nem Benjaminé. Az enyém.

Csend telepedett a szobára. Csak a tűz pattogása hallatszott, és a fiú lélegzete, amely egyre gyorsult.

• Anyád a titkot rejtegette, amíg csak lehetett. A házassága Arthurral politikai alku volt, és mikor megszülettél, az egyetlen módja, hogy megmentsen téged, az volt, ha a király fiának vall. Nem tudom, most mi változott meg, amiért hazahívott és felfedte, hogy nem Arthur Király gyermeke vagy.
• Ezt honnan tudja?
• Nekem is üzent, hogy hazahív téged, hogy meg tudd az igazságot. Tudom, hogy mindent nem hozott a tudomásodra, … még. Rólam nem írt.

George értetlenül nézett a vele szemben ülő emberre.

• És emiatt van itt, hogy magától tudjam meg ki az apám? Megakarta előzni az anyámat?
• Nem, …nem ezért vagyok itt – sóhajtott a lelke legmélyéről és kezét a fiú kezére tette. - Sajnálom, rossz hírt kell közölnöm. Az édesanyádat, …szörnyű tragédia érte. Benjamin Király születésnapi ünnepségén meggyilkolták.

George ökölbe szorította a kezét. Hallotta, de nem értette a szavakat. Másodpercek, talán percek teltek el némán, szótlanul, miközben a háttérben, a kocsmában zajlott az élet. Kiabálások, nevetgélések. De George mind ebből semmit sem vett észre. A hír, a szörnyű hír teljesen lebénította, annak ellenére, hogy az utóbbi években nem volt kapcsolata az anyjával.

• Benjamin? Ő tudta azt, hogy nem Arthur az apám? És akkor az anyám halála…

Nem fejezte be a mondatot, mert nem volt ereje kimondani a vádat. Enguerrand elengedte George kezét.

• Korábban nem tudta, ebben biztos vagyok. Hogy most mit tudd, azt nem tudom. Talán tudomására jutott valami, ….nem tudom. Elizabethet elhallgattatták, mielőtt a nyilvánosság előtt beszélhetett volna és felfedte volna a titkát.
• Ki tette? – kérdezte a fiú, hangjában egyszerre düh és fájdalom.

Az öreg a tűzbe nézett.

• A nyíl, ami megölte őt, veroni acélból készült. De a parancsot… nem Veroniban adták ki.

George elfehéredett.

• Akkor mégis Benjamin?
• Nem hiszem, de talán lehet valaki az udvarában, aki nem akarja, hogy kiderüljön, nem Arthur fia vagy.

George kezébe hajtotta a fejét, érezte a tehetetlenséget és a reménytelenséget. 15 éves volt, tanult, képezte magát a Veroni Herceg udvarában, s bár szüleivel nem tartotta a kapcsolatot, azzal azért tisztában volt, egyszer eljön az ő ideje. Benjamin halála után Tannia trónja rá vár, hiszen Benjaminnak nem volt gyereke. És akkor most, váratlanul feldolgozhatatlan helyzetbe került. Anyját megölték, az apjáról kiderült nem az apja. Ő nem lehet Tannia királya, mert csak egy fattyú.

• Most már tudod ki vagy – szólalt meg váratlanul Enguerrand. – Most már harcolhatsz, de nem velük – mutatott arra a három fegyveresre, akik jöttére George kardot rántott és akik most békésen iszogatták a frissen csapolt sört pár asztallal arrébb. – És harcolnod is kell az igazadért és magadért. Holnap elviszlek valahová, de most itt az ideje, térjünk nyugovóra.

Az öreg felállt. George ránézett, egy darabig mozdulatlanul bámult rá, majd lassan ő is felállt és követte.

Másnap korán keltek és pár órával később a hegyek között George Enguerrand vezetésével egy elhagyott kolostorba érkezett. Az épület omladozó falai mögött egy régi, kőből faragott láda pihent. Az öreg letérdelt, és lassan kinyitotta.

• Itt őrzöm anyád leveleit, és egy tárgyat, amit sosem mert átadni neked – Egy kardot emelt elő, melynek markolatán ugyanaz a veroni címer csillogott, mint George medálján. – A Vérkard. A családunk jelképe.

George átvette a fegyvert. A pengén halvány, vöröses fény derengett.

• Ezzel harcolt a nagyapád, amikor Veronit megtámadták – mondta Enguerrand. – Most már a tiéd. De figyelmeztetlek, fiam: a kard nem szolgál senkit, csak az igazságot. Ha bosszút keresel, elnyel. Ha igazságot, megvált.

A fiú a nap sugarába tartotta a pengét.

• Az igazságot akarom. Meg kell találnom anyám gyilkosát – A hangja halkan, de határozottan csengett. – És ha az igazság vért kíván… hát vért kap.

*

Benjamin összetörten ült a szobája sötétjében. Csupán egy gyertya fénye pislákolt és hajlongott, ahogy az ablakrésein be-befújt az esti szél. A George-ért küldött futárok nem rég tértek vissza. George-t nem találták a Veroni Herceg palotájában, ahol úgy tudták, hogy hazaindult. Állítólag tegnap este látták őt egy egyjárásnyira levő fogadóban, ahol egy ismeretlen öregemberrel töltötte az időt, de onnan kora reggel elment és ide még nem érkezett meg. Benjamin nagyon komoly dilemmák előtt állt, mit tegyen? Mi a helyes megoldás? Egy kicsit deja vu érzése volt. Arthur halálát követően nagyon vágyott a trónra, de George az útjában volt az örökösödési törvény alapján. Megölhette volna, de nem tette. És most újra felvetődött ez a lehetőség, igaz más okok miatt. Akkor Elizabeth váratlan döntése megoldást szolgált. George-t külföldre küldték, gyakorlatilag száműzték. Elizabeth nőül ment hozzá, így Benjamin álma teljesülhetett. Tannia királya lett. De, most? Nem ez a kérdés, nem ez a probléma. Az örökösödési törvény szerint Benjamin halálát követően, ha neki nincs gyermeke, akkor a trón és az ország vezetése George birtokába kerül. Már pedig neki nem született gyermeke, hiszen Elizabeth-tel még a nászéjszakát sem hálták el. De, George fattyú, nem ebből a családból származik. Hatalomra kerülése esetén a királyi család 500 éves uralma szűnne meg. Ez nem engedhető meg. George nem lehet Tannia következő királya. "De, akkor ki lesz az?" – tette fel a kérdést magának félhangosan. Ha Benjamin meghal törvényes örökös nélkül, kitör a káosz, a hatalmi harc a Királyságban a főúri családok között. Az még rosszabb lenne az országnak, ráadásul ugyanúgy a királyi ág kihalásához vezet. Ő, most 60 éves. Ha sikerülne egy fiúgyermeket nemzeni, akkor minden probléma megoldódna. "De vajon sikerülhet?" A biológia törvényei kegyetlenek, emberi akarattal át nem írhatók. Mindenesetre meg kell próbálnia. "És ha nem sikerül?" Akkor inkább George, mint egy évekig dúló, az országot tönkre tevő hatalmi viszály. Titokban kell tartani George származását. Mindenkit hallgatásra kell bírni, aki tudja a titkot. Ehhez persze meg kell találni a levélíróját, az orgyilkost, George igazi apját és még ki tudja kit. "Vajon George tudja-e, hogy nem Arthur fia?" A gondolatok és kérdések csak úgy kavarodtak a fejében, amely egyre jobban hasogatott. Lassan pirkadni kezdett, amikor végre az álom utolérte. A kopogás az ajtaján másnap délelőtt ágyúdörgésként érte az agyát. Godfrey volt az.

• Jó reggelt, Felség. 11 óra van, már többször próbálkoztam, de most az engedélye nélkül bejöttem. Attól tartottam, hogy valami baj történt Felségeddel.
• Nincs semmi baj Godfrey – válaszolta Benjamin fáradtan. – Nem aludtam az éjszaka. Mi az az ügy, ami nem tűr halasztást?
• George megérkezett.
• Adjon enni és inni neki, éreztesse vele, hogy hazaérkezett. Szóljon a szolgáknak, fürdessenek meg és az ünnepi ruhámat adják rám.

Godfrey szeme nem rebbent, csak bólintott és kihátrált a szobából. Két órával később Benjamin a királyi trónon ülve fogadta George-t.

• Elkéstél – mondta szemrehányóan az előtte térdelő ifjúnak. – Édesanyádat, a Királynét tegnap temettük el.
• Sajnálom – válaszolta könnyes szemmel az ifjú. – Amikor elindultam Veroniból, még nem tudtam a szörnyű hírről, csak útközben értesültem arról, hogy mi történt az anyámmal.

Benjaminnak hirtelen eszébe villant, mit hallott a George-ért küldött futároktól, akik a fiút egy öregemberrel látták egy fogadóban.

• Kitől tudtad meg?

George nem válaszolt azonnal. Lehajtott fejjel gondolkozott, majd váratlanul felkapta a fejét. Benjaminra nézett és határozottan kimondta.

• Az apámtól.

A meglepetés sora most Benjaminon volt. Sem erre a válaszra, sem annak a kimondási módjára nem számított.

• Az apádtól? – meg sem próbálta leplezni, hogy ne lenne tisztában azzal, hogy George nem Arthur fia. – Tudod ki az apád?
• Enguerrand, Veroni Hercegének száműzött testvére.
• Ah…., szóval nem a Herceg – árulta el feltételezését Benjamin, majd rövid csend után hozzátette. – Ugye tudod, mit jelent ez?
• Tudom. Fattyú vagyok. Nem lehetek Tannia királya – George hangja közömbös volt, de fiatal kora ellenére mély élettapasztalatról tanúskodott.
• Igen, ez a törvény – helyeselt Benjamin.

*

A tél korán érkezett Tanniába. A palota udvarán, a szobrok vállán hópihék ültek meg, mintha a természet is takarni akarná a múlt bűneit. A gyászlobogók lassan lengtek a hideg szélben. A drámai események óta három hónap telt el, de Elizabeth nélkül a palota még mindig kongott az ürességtől.

Benjamin a trónterem ablakánál állt, kezében egy pergamennel. A királyné kézírása volt rajta, az utolsó levél, amit soha nem adott át neki. Napokkal ezelőtt találták a királyné szobájában egy véletlennek köszönhetően. Három hónappal Elizabeth halálát követően Benjamin úgy döntött, hogy örökre lezáratja a királyné szobáját, de még azelőtt kitakaríttatta és a bútorokat felújíttatta, hogy örökre megmaradjanak olyannak, amilyenek Elizabeth életében voltak. Az egyik fiók aljába rejtve találták meg Elizabeth vallomását. A levél rövid volt:

"Ha ezt olvasod, Benjamin, már késő lesz. Tudd, hogy amit tettem, nem ellened, hanem a királyságért tettem. George nem Arthur fia, de az én vérem, és ezért most már a tiéd is. Házasságunk lehetővé teszi, hogy fattyú létére ő legyen Tannia törvényes királya. Ő az egyetlen, aki megmentheti Tanniát attól, amivé mi tettük."

Benjamin elengedte a levelet. A szél elkapta, és a kandalló lángjai közé sodorta. "Az én vérem…" – suttogta. – "Az én vétkem is."

Az ajtón halk kopogás hallatszott. George lépett be. Arcán fiatal kora ellenére a férfiasság keménysége, tekintetében azonban még ott bujkált az anyja elvesztésének fájdalma.

• Hívatott, Felség – mondta, miközben udvariasan meghajolt.

Benjamin lassan megfordult.

• Igen, fiam… – aztán elhallgatott. Még mindig szokatlanul nehezen jött a szó a "fiam" után. – Meg kell beszélnünk a jövőt. Három hónapja hazatértél, azóta itt élsz a palotában, de még mindig nem varrtuk el a szálakat.
• Tudom, mit akar mondani – felelte George. – Tudom, ki vagyok.
• Akkor tudod azt is, mit kockáztatunk – mondta a király. – Ha a nép megtudja az igazságot, polgárháború lesz. A trón elveszik, az ország elvérzik.
• És ha hallgatunk, hazugságra építjük a jövőt.
• Talán igen. De egy ország néha inkább hisz a hazugságban, mint az igazságban.
• Igen, ha az kényelmesebb neki – mondta George egy hetvenéves ember élettapasztalatával.

Csend telepedett közéjük. A kandallóban ropogott a tűz, mintha mindkettőjük szívét marta volna valami megmagyarázhatatlan érzés. Benjamin végül megszólalt.

• Három lehetőségem volt. Az első: elpusztítani téged. A második: elmondani az igazságot, és hagyni, hogy minden elvesszen. A harmadik… az, amit választottam. Megpróbálok örököst nemzeni. Ha az Ég úgy akarja, lesz törvényes fiam, aki folytatja a vérvonalat. De ha nem… akkor te fogsz uralkodni. Törvénytelenül, de az én akaratomból.

George komoran bólintott.

• És ha valaki mégis elmondja az igazságot? Vannak, akik tudhatják, bár meglepő módon az elmúlt három hónapban nem bújtak elő.

Benjamin halványan elmosolyodott.

• Akkor majd eldől, hogy a nép békét akar a kegyes hazugságért cserébe, vagy az igazságot, kerüljön az bármekkora szenvedésbe.

*

Tavaszra fontos hír járta be az országot: a király új házasságot kötött. A fiatal hercegnő, Adeline, szépsége és derűje új életet vitt a palotába. Tannia újra reménykedhetett törvényes örökösben.

Egy nyári éjszakán a palota orvosa sietve érkezett Benjaminhez.

• Felség, örömhír! A Királyné gyermeket vár.

Benjamin az ablakhoz lépett. A hold fénye ezüstös árnyakat vetett a trónra.

• Köszönöm, doktor – A hangja fáradt volt, de a tekintetében béke ült.

Öröme azonban nem tartott sokáig. Terheségének harmadik hónapjában Adeline elvetélt, bár ő maga a tragédiát túlélte, Benjamin érezte nincs több esélye. Még aznap este az íróasztalhoz ült. Egy új levelet írt.

"Halálom után Tannia trónjának törvényes örököse, George herceg. Elizabeth vére és ezáltal az én vérem is, aki ezt megkérdőjelezi, bűnhődjön élete elvesztésével."

A levelet az asztalfiók mélyére rejtette, abba a dobozba, ahol Elizabeth fényképét is őrizte. A szél lágyan mozdította meg a függönyt, mintha valaki megsimította volna a vállát.

*

Évek teltek el eseménytelenül. Amikor a király hetvenévesen meghalt, a tanács egyhangúlag George-ot választotta meg utódjának. Senki nem kérdőjelezte meg ennek a törvényességét, aki tudta az igazságot hallgatott vagy már nem volt az élők sorában.

A koronázás napján George a tükörbe nézett. Az aranykorona a fején nehéz volt, de még súlyosabb volt az, amit tudott. Az arany alatt nem királyi vér, hanem bűn, szerelem és titok folyik.

Mikor a nép éljenezni kezdett, a király lehajtotta a fejét, és halkan suttogta: "Édesanyám… ez most már a mi békénk."

A palota fölött harangok zúgtak, s a messzi hegyek között egy öregember – Enguerrand – meghallotta a hangjukat. Elmosolyodott.

• Végre király lett a fiam – mondta halkan, mielőtt a szél elvitte a szavait.

Tanniában új korszak kezdődött, az udvarba visszatért az élet. Mulatságok, bálok vége látatlan sora követte egymást, melyre a szomszédos országok előkelőségei is rendre meghívásra kaptak. A falak mögött azonban továbbra is ott rejtőzött a fel nem tárt titok sötét árnya és senki sem sejtette, hogy mikor vet véget a talmi csillogásnak.

2014 - 2025