A Moldva fölött azon az estén olyan köd ült, amely nem a vízből, hanem inkább a város emlékeiből szivárgott fel. A prágai utcák, különösen a régi városrész szűk sikátorai, hajlamosak arra, hogy a múlt suttogását összekeverjék a jelen lépteivel. Ezért történhetett meg, hogy aki azon az estén a Fekete Hattyú nevű kocsmába lépett, nem lehetett biztos benne, vajon az ajtó nyikorgása egy régi történet kezdetét, vagy egy újét jelzi. A helyiség alacsony mennyezete füsttel telt meg, amely lassan kavargott a gyertyafényben. Az asztalok régi tölgyből készültek, s a sarkokban árnyékok húzódtak meg, mintha maguk is figyelnék az érkezőket.

Az első férfi pontosan nyolc órakor lépett be az utcáról. Egy pillanatra megállt az ajtóban, majd határozott lépésekkel elindult egy irányba. Magas volt, mozdulatai kimértek, és abban a különös, már-már hideg nyugalomban mozgott, amely csak azok sajátja, akik már túl sokszor látták a saját életük végét. Kabátját a székre terítette, majd leült az ablak melletti asztalhoz. A Moldva felől érkező köd szinte hozzáért az üveghez.

A pincér közelebb lépett.

• Mit hozhatok?
• Whiskyt.
• Ír vagy skót?
• Mindegy, csak jég nélkül legyen.

A fiatal férfi bólintott, a sarokban álló számítógéphez sétált. A férfi az ablakon túl a ködöt nézte. A folyót nem lehetett látni, csak a lámpák tompa foltjait. Néhány perc múlva ismét kinyílt az ajtó. A második férfi lépett be. Ő nem állt meg a küszöbön. Egyenesen az asztalhoz ment, mintha már rég tudná, hogy kit keressen.

• Késtél – mondta az első férfi az órájára pillantva.
• Csak rád bíztam az asztalválasztás felelősségét – válaszolta mosolytalanul az újonnan jövő. Szőke, enyhén kopaszodó kisportolt férfi volt.

Leült. A pincér ismét odalépett hozzájuk.

• Egy vodkát kérek - válaszolta a második férfi a fel nem tett kérdésre.
• Hidegen?
• Ha kérhetem.

Csend következett. A második férfi levette a kesztyűjét, és az asztalra tette.

• Szép város – mondta, hogy megtörje a hallgatás falát.
• Télen az – felelte az első.
• Igen, télen minden város önmagát adja. A valódi színeket és értékeket nem takarja el semmi. Sem a turisták tömege, sem a fák zöldellő levele.

A whisky és a vodka megérkezett. A második férfi felemelte a poharat, de nem ivott bele.

• Hány percet várunk még?
• Ezzel? – vette a kezébe az első férfi a whiskys poharat. - Semennyit. Aki késik az egy körből kimarad.

Összeérintették a poharakat. A vodka azonnal eltűnt egy torokban, a whiskyvel takarékosabban bántak. Az ajtó újra kinyílt. Megérkezett a harmadik férfi is. Körülnézett a félig teli teremben, egy pillanatnyi hezitálást követően a pulthoz ment. Pár szót váltott az ott álldogáló fiatal lánnyal, majd egy pohár borral a kezében odasétált az asztalhoz.

• Azt hittem megvártok – mondta, de hangjában nem érződött sértődöttség.
• Senki sem lehet olyan fontos – válaszolta az első férfi –, hogy negyedórát várjak rá az első italommal.
• Megértem – bólintott az újonnan érkezett. – Vannak emberek, akiknek a felesleges stressz legyűréséhez szükségük van alkoholra.

A harmadik leült az asztalhoz, nem nyújtotta poharát koccintásra, csak belenyalt.

• Nem szeretem, ha a fontos beszélgetések nélkülem indulnak – mondta miközben a poharát az asztalra helyezte.
• Nem vagyunk biztosak benne, hogy ez fontos lenne – válaszolta a második férfi.
• Akkor miért jöttetek?
• Kíváncsiak voltunk mit rendelsz egy prágai sörözőben – vigyorgott az első, aki kereste a visszaszúrás lehetőségét a korábbiakért. – Bejött a várakozásunk, az alkalmazkodó képesség teljes hiányát mutatja, ha valaki bort iszik egy prágai sörözőben.
• Ez egy elfogadható válasz lenne, ha az asztalon sörös korsók sorakoznának – reagált a harmadik férfi miközben belekortyolt a poharába.

Ismét a csend vette körül a társaságot. Idegenek találkozása, akik nehezen találnak közös témát, és még nem tudják, barátok vagy ellenségek, valamilyen tévedés vagy átverés áldozatai. Óvatos tapogatódzás, hátha valahol kiugrik egy nyúl a bokorból. A gyertya lángja kissé megmozdult. A második férfi jelzett a pincérnek, jöhet a második vodka. "Hamar ki fogja ütni magát" – futott át a gondolat az első férfi fején. A harmadik férfi letette a poharat.

• Szóval – nézett körül. - Ki kezdi?
• Ez nem verseny – jegyezte meg a második.
• De az. Ez egy kőkemény verseny.

Az első férfi elfordította a poharat az ujjai között.

• Tegyük fel - mondta elgondolkozva -, hogy három ember ül egy asztalnál.
• Tegyük fel – egyezett bele a harmadik –, de csak a játék kedvéért.
• Az egyik biztos benne, hogy a másik kettő hazudik.
• Ez valószínű – bólintott a második férfi. – Sőt szerintem mind a hárman ezt pontosan így gondolják, hogy a másik kettő hazudik.
• Senki sem bízik senkiben.
• Ez a szakmánkkal jár – váltott a második a képzeleti játékból a valóságosba.
• De most mégis ez lenne a cél.
• Ez is a szakmánkkal jár.

A pincér megérkezett a vodkával és átmenetileg megszakította az értelmetlennek tűnő játékot.

• Étlapot hozhatok?

Egymásra néztek és szinte egyszerre rázták meg a fejüket. A pincér bólintott és távozott. Most a második férfi szólalt meg.

• Miért Prága?
• Mert ez volt az üzenetben, ezzel az időponttal és helyszínnel.
• Nyilvánvaló. De miért ez volt az üzenetben?
• Mert itt nem ismernek minket.
• Másutt sem ismernek. Néha azt hiszem, nem is létezünk – mondta az első férfi.
• Az a jó, mert akkor jól végezzük a munkánkat.
• Szóval miért?
• Érdekes? Szerintem meg lényegtelen. Bárhol lehetnénk most a világban. Madridban, Pekingben, Tokióban. Ezt dobta a gép. Prága.
• Talán mert a közelben van a műveleti helyszín – próbálkozott a lehetséges megfejtéssel a harmadik.
• Műveleti helyszín? – vágott meglepett képet a második.
• Na azért ennyire ne játsszuk túl ezt a játékot és tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy kik vagyunk és mi célból költjük az adófizetők pénzét el egy prágai kocsmában – hördült fel az első.
• Nyugalom – intette le a szőke férfi. – Neked tényleg stresszkezelési problémáid vannak.

De még mielőtt a megszólított reagálhatott volna, az ajtó újra kinyílt és minden figyelem a belépőre összpontosult. Egy furcsa figura jelent meg az ajtóban, napszemüvegben, fekete kalapban és szürke hosszú felöltőben. Körül nézett, bólintott és egyenesen a pulthoz ment, ahol kért egy korsó sört. Újra alaposan szemrevételezte a helyiséget, majd a három férfi asztalához lépett.

• Csatlakozhatom?
• Unatkozik? – kérdezte a harmadik férfi.
• Nem – válaszolta meglepetten, erre a kérdésre láthatóan nem számított.
• Akkor nem. Ez egy zárt társaság maximalizált létszámmal.
• Hector Smith, MI6 – mutatkozott be, mintha ez lenne a jelszó.
• Örvendünk – az első férfi hangja érzelemmentes volt. – De nem kérdeztük, hogy kihez van szerencsénk.

Hector Smith egy pillanatra megtorpant, a három másik férfi semleges vagy inkább már-már ellenségesnek nevezhető reakcióját a bemutatkozására, nem várt fordulatként élte meg. Lehet, hogy valamit félrenézett és rossz asztalhoz csatlakozott, de a helyiségben nem látszott más alternatíva. Egy-két páron és néhány magányos alkoholistán kívül, mások nem tartózkodtak a kocsmában. Kitartott döntése mellett. A szomszéd asztaltól áthúzott egy széket és kéretlenül leült melléjük. Lesz, ami lesz.

• Önök ismerik egymást?
• Nem – nevette el magát a második férfi. – Eddig még nem mutatkozott rá igény. Igor Razsanszkij, SZVR.
• Morgan White, CIA – az első férfi bemondta a nevét, de nem emelkedett fel a székből és nem nyújtotta a kezét senkinek.
• Stephan Klein, Moszad – a harmadik férfi viszont felállt és sorban mindenkivel lekezelt.
• Miután mindenki tudja ki kicsoda, jelzem, hogy valaki itt kakukktojás közöttünk – mondta White az amerikai. – Engem azzal küldtek ide, Prágába, hogy két társszervezet ügynökével találkozzam, de itt most négyen vagyunk.

Ő is és a moszados ügynök is az orosz férfira nézett, aki zavartan kapta fel a fejét, de még mielőtt reagálhatott volna az érzékelhető vádra, Hector Smith megszólalt.

• Valóban, önök hárman arra kaptak utasítást, hogy itt találkozzanak és ismerkedjenek meg egymással. Rólam nem tudtak, de én mégsem vagyok kakukktojás. A feladatom az, hogy önöket képbe hozzam.
• Képbe? Miről? – értetlenkedett Klein.
• Kérem kövessenek! – állt fel az asztaltól MI6 ügynöke és elindult egy lépcső felé. – Felmegyünk a különterembe és hozzon mindenkinek egy italt – szólt oda a pincérnek. – Ja, és még valami rágcsát is. Sokáig leszünk ott.
• Italból ugyanaz jó lesz? – kérdezte a fiatal férfi mindenfajta meglepődés nélkül. Nyilvánvaló volt, hogy tudott előre a kérésről.
• Én a whisky mellé egy sört is kérek – jelezte az amerikai, a többiek nem szóltak semmit.

Az emeleten egy kis szoba várta őket, amely látszólag teljes diszkréciót biztosított számukra.

• Miről van szó? – türelmetlenkedett az izraeli ügynök, miután mindenki leült egy székre.
• Mindjárt belekezdek, de előbb megvárom az italokat. Nem szeretem, ha félbeszakítanak.

A következő öt perc teljes csendben telt. Senki nem érezte szükségét, hogy lényegtelen fecsegéssel üssék el az időt. Inkább azon töprengtek, mivel fog előállni az angol ügynök. Végre a pincér is megérkezett az italokkal és ennivalóval.

• Kérem, az elkövetkező órákban senki ne zavarjon – mondta Smith a felszolgálónak, majd a többiek felé fordult. – Nos, uraim, akkor vágjunk bele.
• Alig várom már, hogy megtudjam, mit keresek én itt ebben a városban, ennyi unalmas alakkal – morogta az amerikai, miközben nagyot kortyolt a söréből.
• Nyugalom, mindenre hamarosan fény derül – ígérte az angol, majd egyből a lényegre tért. – Megbízható forrásból tudjuk, hogy egy orosz-ukrán terrorista csoport a zaporizzsjai atomerőmű elleni akcióra készül.
• Mi a fene – morogta Klein. – Ez most egy vicc? Hol vannak a kandi kamerák?
• Mindkét fél fárad ebben a háborúban, emiatt egyre nagyobb az esély arra, hogy a harcoló felek valamilyen kompromisszum mentén békét kötnek – magyarázta az angol, meg sem hallva Klein közbevetését. - Lehet, hogy csak átmenetit, de mégis csak békét. De ez nem mindenkinek áll az érdekében. Héják mindkét oldalon vannak, akik a háború folytatását szorgalmazzák.
• Vannak nagyobb héják, mint amekkora a két elnök? – csodálkozott az amerikai ügynök.
• Ó, hogyne. A két elnök, Picassó békegalambja jó néhány politikushoz és tábornokhoz képest. Nekik nem érdekük, hogy ha csak átmenetileg is, de elhallgassanak a fegyverek. Értesüléseink szerint egy a zaporizzsjei atomerő elleni akcióval érnék el a céljukat, azaz, hogy a háború és a harcok folytatása biztosítva legyen. Egy atomerőmű elleni támadás általánosságban is rengeteg indulatot szíthat és alkalmas a kölcsönös vádaskodásra. De ebben az esetben az atomerőmű elhelyezkedése a frontvonalakhoz képest még inkább lehetővé teszi, hogy mindkét fél a másikat vádolhassa az akcióval és ezerrel fújhassa a harci kürtöt.
• Mit tudnak a csoportról? – kérdezte Klein.
• Keveset, nagyon keveset. Néhány ember nevét tudjuk, akik résztvevői lennének az akciónak, de nem tudjuk, hogy név szerint kik állnak megbízóként a háttérben. A csoport résztvevői alapján nem zárhatjuk ki egyik harcoló felet sem, sőt azt sem, hogy ebben az esetben mindkét fél érintett benne.
• Magas színtű összefogás a harcban álló országok között? – kérdezte az amerikai.
• Igen, erről van szó. Illetve pontosítok, lehet, hogy erről van szó.
• Hogyan értesült minderről az MI6, már ha ennyi szakmai titok elárulható? – kérdezte Klein.
• Az információ az ukrán oldalról jutott el először hozzánk, de hamarosan megerősítést kapott orosz oldalról is, ahol a helyzet egyértelműbbnek tűnik. Az SZVR-en belül van egy Nyugat-orientációjú irányzat. Nem túl erős, de létezik. Ők tudomást szereztek erről az akcióról és szeretnék ezt megakadályozni. Egyrészt a fentiekben már elmondott okok miatt, másrészt mert az SZVR-en belül komoly harcok zajlanak a háborút mindenáron folytatni akarók és a Nyugat-orientációjúak között. Az utóbbiak a felszámolásuktól tartanak és úgy vélik, hogy ennek a terrorakciónak a megakadályozásával túlélhetik a jelenlegi helyzetet, sőt meggyengíthetik a héjákat.
• Értem és az ukrán oldal?
• Meglepő módon, ott nem látunk ennyire sem tisztán. Pedig az lenne a logikus, ha ott egyértelmű lenne minden. De nem az. A forrásunk állítja, hogy ő csak közvetítő az orosz fél kérésére, náluk nincsenek ilyen hatalmi játszmák és senkinek sincs szerepe az atomerőmű elleni támadás előkészítésében.
• Ha jól értem a szavait, azért az MI6 nem százszázalékosan biztos ebben – vélte Klein.
• Valóban nem, vannak kételyeink.
• És mi, hogyan kerültünk a képbe? – kérdezte az orosz ügynök. – Különösen én, aki az SZVR-nek dolgozom és semmilyen információt nem kaptam, amely az atomerőmű elleni támadásra vonatkozott volna.
• Fontos feladat vár magukra az akció meghiúsításában, illetve a háttérszereplők felderítésében – Smith nem érezte szükségét, hogy Razsanszkij személyes érintettségére most reagáljon.
• Éspedig?
• Sajnálatos módon a terrorcsoport bombaszakértőjét még az akció előtt elvesztették. Pár nappal ezelőtt egy tragikus közlekedési balesetben hunyt el. Az akció meghiúsulhat vagy jelentősen csúszhat, ha nem találnak helyette valakit sürgősen. És Razsanszkij úr lenne ez a valaki. Tökéletesen beszéli a nyelvet, származása nem szülhet kétséget senkiben és amúgy az SZVR egyik legjobb, ha nem, a legjobb bombaszakértője.
• És hogyan épülnék be a csoportba? – kérdezte az orosz férfi.
• Az informátorunk segítségével, aki egyrészt közvetlen kapcsolatban van a csoporttal, másrészt az ukrán katonai hírszerzés, a HUR őrnagya. Ő fogja beajánlani Razsanszkij urat. A fedősztori már készen van, ahogy befejeztük ezt a megbeszélést, átadom a szükséges anyagot.
• Ha egyértelmű az, hogy a háttérben az SZVR áll, melynek tagja az orosz kolléga, akkor ez a helyzet Razsanszkij úr lebukását és a mi kudarcunkat is eredményezheti – állapította meg a CIA ügynöke.
• Ez benne van a pakliban – ismerte el Smith. – De azért a kockázata kicsi. Razsanszkij urat nem az MI6 találta meg erre a szerepre, hanem az SZVR egyik olyan vezetője ajánlotta, akiben mi százszázalékosan megbízunk. Szerinte Razsanszkij úr ismertsége a szervezeten belül minimális, ugyanakkor az ajánlója tűzbe tenné érte a kezét, hogy a jó cél érdekében dolgozik. El kell fogadnunk ezt az állítást, de gondolom Razsanszkij úr is megerősíti ezt.
• Nem lett volna jobb egy teljesen ismeretlen külsős erre a feladatra? – vitatkozott White, nem várva meg, hogy az orosz ügynök letegye a nagy esküt.
• Nem. Mérlegeltünk minden szempontot a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt. Természetesen a listán több ember szerepelt, de ez a döntés született, mert ebben látjuk a legkisebb kockázatot.
• Értem – bólintott az amerikai, de az arcán ott maradt a kétkedés árnyéka -, és mi a mi szerepünk ebben a kicsit zavarosnak látszó történetben?
• Razsanszkij úrnak nem csak be kell fejeznie az elődje által be nem fejezett bombát és részt venni egy sikertelen terrortámadásban, de meg kell győznie az akció résztvevőit arról is, hogy gondolják újra a behatolási tervüket.
• Azaz?
• Nem illetéktelen behatolással kell az atomerőmű területére bejutniuk, hanem két korrupt ellenőr segítségével, akik a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget képviselik a helyszínen.
• És azok lennénk mi – állapította meg Klein.
• Igen. Maguk kellenek ahhoz, hogy fel tudjuk deríteni a háttérszereplőket, azaz a megbízókat. Nagyjából összeraktuk az egész elképzelést ebbe a dossziéba – vett elő a táskájából három piros borítékot az MI6 ügynöke. – Olvassák el, gondolják át és holnap reggel 8-kor találkozunk az angol nagykövetségen. Nekem most mennem kell, de maguk se maradjanak túl sokáig. Tiszta fejre lesz szükségük az elkövetkező napokban.

Smith nem várta meg a megbeszélés váratlan lezárásával kapcsolatos reakciókat. Felpattant a helyéről és angolosan távozott. Még a sörét sem itta meg. A többiek is a távozás gondolatával foglalkoztak, de a Moszad ügynöke belenézett a borítékba.

• A francba, ez csupán egy papírlap – kiáltott fel dühösen.
• És semmivel sincs több információ rajta, amit ez a vadbarom nekünk elmondott – háborgott White, miután átfutotta a papírlapra írtakat.
• Akkor maradunk – sóhajtott Razsanszkij. – De előbb szólok a pincérnek, mert a kiszáradás réme fenyeget.

A három ügynök még három órát töltött el ötleteléssel, egyeztetéssel és a véralkohol szintjük növelésével. Amikor éjfél körül elhagyták a Fekete Hattyút, a prágai utcákon már csak a múlt árnyai bolyongtak a Moldva felett megülő ködben. Másnap reggel 8-kor, - mintha előző nap nem csinálták volna meg a kocsma heti bevételét -, frissen és üdén érkeztek meg az angol nagykövetség, belvárosban található elegáns épületéhez.

• Remélem sikerült mindent elolvasniuk és értelmezniük – fogadta őket az angol ügynök.
• Nem volt egyszerű kihívás, de megoldottuk – reagált Klein minden irónia nélkül.
• Remek. Akkor itt vannak Razsanszkij úr új személyazonosságát igazoló dokumentumok. Útlevél és a háttéranyag – nyújtott át egy vastagabb borítékot az orosz férfinak. – Csak a többiek kedvéért mondom, Razsanszkij úr új neve Petrov.
• Megjegyezzük, bár nekem a Razsanszkij név jobban tetszett – ironizált az amerikai. – Minden második orosz férfi neve Petrov. Olyan unalmas.
• Épp ez a lényeg. Szokványos, ezért nem emlékeztethet senkit senkire – válaszolta Smith. – Ezek itt pedig a maguk csomagjaik. A repülőjük hamarosan indul Bécsbe, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség központjába, ahol felkészítik magukat az ellenőri munka szépségeire. Uraim! Örültem, hogy megismerhettük egymást. Sok sikert!

Smith most sem pazarolta energiáit feleslegesen az elköszönésre. Biccentett egyet a fejével és kirobogott a szobából.

*

Razsanszkij alias Petrov késő délután érkezett meg Kijevbe, ahol a mindennapok egyszerre tűntek megszokottnak és feszültséggel telinek. A kávézók nyitva voltak, az utcákon hömpölygött a forgalom, mégis minden hangosabb zajra ösztönös figyelem irányult. Az emberek megtanultak gyorsan alkalmazkodni a háborús helyzethez, a drón vagy rakétatámadásokra. Vészhelyzet esetén egy pillanat alatt váltanak a hétköznapi ritmusból készenléti állapotba. Este a város fényei alatt ott húzódik a bizonytalanság, amit csak részben fed el a közösség összetartása. Mindezek ellenére érezhető egy makacs élni akarás, ami nem engedi, hogy a félelem határozza meg a város mindennapjait. A kávézó, ahová az orosz ügynök betért, csúcsra járatva tele volt kikapcsolódni vágyókkal. Az ember a saját hangját is alig hallotta, akkora volt a zaj, és erre a találkozóra keresve sem lehetett tökéletesebb helyet találni. Kizárt, hogy itt valaki ellesse a szomszéd asztalnál folyó beszélgetést. Az asztalnál, ahová Razsanszkij tartott, két férfi ült. Az egyiküket már képről ismerte. Ő volt az ukrán összekötő, aki beépült a terrorszervezetbe. Magas, sovány férfi volt a negyvenes éveinek elején. A másikat nem ismerte, valószínűleg ő, a terrorista csoport vezetője lehetett. Sebhelyes arcú, zömök férfi.

• Bemutatom Igor Petrov urat – pattant fel az ukrán, amikor Razsanszkij az asztalhoz ért.
• Misa – bólintott a sebhelyes arcú bemutatkozás gyanánt.
• Ahogy már említettem, Igor tökéletesen pótolni tudná Jegor sajnálatos elvesztését. Az elmúlt 15 évben számtalan sikeres akciót hajtott végre Karachiban, Iszlámábadban, Bagdadban, Bejrútban, sőt Tel-Avivban is.
• Zsoldos – morogta Misa. – Nem akarok zsoldosokkal együtt dolgozni. Nincs pénzünk, nem tudunk fizetni. Nekem elkötelezett emberek kellenek, akik meggyőződésből csinálják azt, amit csinálnak.
• Profi. Most ez a legfontosabb. Ezt az akciót nem bízhatjuk amatőrökre – ellenkezett az ukrán.
• Jegor profi volt, de nem zsoldos, hanem hazafi.
• Jegor lehet, hogy hazafi volt, de csak egy gyenge amatőr – szólt közbe Razsanszkij váratlanul.
• Mi van? – hördült fel a sebhelyes arcú. – Miért beszélsz baromságokat?
• Nem beszélek. Tegnap átnéztem az akció tervet és a bomba leírását. Óriási tévedés az egész. Egy nagy bomba, nagyobb hatást tud kiváltani. Ez igaz, de csak akkor, ha megfelelő helyre kerül. Erre esélyetek sincs, nem tudjátok olyan helyre rakni, ahol a méretének megfelelő hatásfokkal lépne működésbe. Nem beszélve arról, hogy bármilyen technikai hiba esetén az akció meghiúsul. Amatőr munka, amatőr elképzelés.
• Szerinted mi lenne a megoldás? – kérdezte az ukrán még mielőtt Misa reagálni tudott volna.
• Tíz darab kisebb súlyú és hatásfokú bomba, de összességében jóval nagyobb eredmény. Nem beszélve arról, ha az egyikkel gond lenne, attól még a többi működni fog. Az atomerőmű területére történő bejutás terve is alkalmatlan egy sikeres akcióra. Bemásztok a kerítésen keresztül és az éj leple alatt elhelyezitek a bombát. Számtalan lebukási lehetőség, és ahogy mondtam az igazán meghatározó helyiségbe nem juttok be. Az én javaslatom sokkal hatásosabb, belső ember segítségével kell bejutni és így lehetőség van a bombák legjobb helyekre történő elhelyezésére.
• És honnan szereznél belső embert? – kérdezte Misa, aki gyanakodva és ellenségesen hallgatta Razsanszkij elképzeléseit.
• Tudomásom szerint a Nemzetközi Atomenergiai-ügynökség rendszeresen küld ellenőröket a helyszínre. Őket kell megfizetni.
• Baromság. Sem idő nincs erre, sem pénz.
• Megoldom. Vannak kapcsolataim a szervezethez. Bízzátok rám.
• Nagyon nem tetszik ez nekem – elégedetlenkedett Misa. – Csak az időnket vesztegetjük.
• Gondoljuk át az elképzelését – az ukrán férfi nyitott volt a változtatásra. – Inkább pár napos késés, mint egy sikertelen akció. Mikorra lennél kész?
• Egy hónapra van szükségem – válaszolta Razsanszkij. – Amíg elkészítem a tíz darab robbanószerkezetet és amíg felélesztem a megfelelő kapcsolatot.
• Az szerintem belefér. Még ha addig ideiglenes békekötésre is jutnának a felek, akkor is hatásos lenne ez az akció. Mennyibe kerülne az ellenőrök megvesztegetése?
• Nem tudom. Nyilván nem kevésbe.
• Honnan lesz erre pénz? – kérdezte Misa, akinek arca továbbra is ellenséges és hitetlenkedő volt.
• Még nem tudom, de megoldjuk – válaszolta az ukrán férfi. – Értem, hogy dühös vagy, de legyünk realisták. Jegor meghalt. A bomba félkész állapotban van, azaz használhatatlan. Pillanatnyilag Petrovnak nincs alternatívája, de ha tudsz helyette valakit, akkor hozzad. De gondolom ezt már megtetted volna. Fogadjuk el ezt az elképzelést, pár hét csúszás nem számít, a pénzt meg valahogyan megoldjuk.
• Az akcióban hányan vennének részt? – kérdezte Razsanszkij.
• Négyen. Egy orosz és egy ukrán férfi, akik most nincsenek itt, a bombaszakértő és én – válaszolta Misa.
• Kevés. Öt ember kell, mert mindenkire két bomba elhelyezése fog jutni. Kell még egy ember, ki lenne az?
• Ezen még nem gondolkoztam – válaszolta a sebhelyes arcú.
• Akkor, Szása te leszel az – mutatott az ukránra Razsanszkij.
• De, én… – próbált tiltakozni a megszólított.
• A siker mindennél fontosabb - vágott a szavába a másik. – A feladatokat és a terheket egyenletesen kell megosztani a csoport tagjai között.
• És ha csak nyolcat robbantanánk?
• Azon a helyszínen tíz robbanószerkezet az ideális. A bombákat és az új akciótervet én készítem el. Enyém minden felelősség – mondta Razsanszkij határozottan. – A csoport létszámát és összetételét én döntöm el, a csoportot mostantól én vezetem. Ha ez valakinek nem tetszik, akkor vagy ő vagy én kiszállok a buliból. Érthető vagyok?
• Rendben – morogta Szása, egyáltalán nem volt boldog, hogy ő is fizikailag bevonásra került az akcióba, de nem ellenkezhetett.
• Kemény, de tetszik – Misa reakciója váratlanul pozitív volt.

*

A késő őszi vagy már inkább kora téli Bécsben, a Donaupark környékén a fák már majdnem teljesen megkopaszodtak, a földet nedves, rozsdabarna levelek borították. A hűvös levegőben párásan szállt fel a lehelet, miközben a sétányokon kabátba burkolózott emberek haladtak csendesen. A távolban magasodik Donauturm, körülötte szürke ég és tompa fények. A Duna felől érkező szél élesen vágott végig a parkon, meg-megrezgetve a leveleikre még kitartóan ragaszkodó ágakat. Az egész táj egyszerre nyugodt és melankolikus, mintha a város egy pillanatra visszafogná a lélegzetét a beköszönő tél előtt. White és Klein nem régen fejezte be az utolsó felkészítő tréningjét a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség impozáns épületében. A park érintésével sétáltak a közeli pizzériába, hogy néhány sör és egy-egy pizza mellett megünnepeljék a kiképzésük végét. A második körnél tartottak, amikor meglepetésükre Smith az MI6 ügynöke telepedett le melléjük.

• Alig bírtam megtalálni magukat – sóhajtotta. – Sosem gondoltam volna, hogy egy pizzériában kell magukat keresni.
• Ó, ez csak egy álca, hogy a kezdő ügynökök ne találjanak ránk.
• Nocsak, egy izraeli ügynöknek is van humorérzéke – lepődött meg az angol.
• Közel-Keleten enélkül nehéz túlélni.
• Gondolom, bár sehol sem könnyű. Szóval felkészültek az ellenőri szerepre, minden szakszót, eljárást ismernek – állapította meg, de nem várt visszajelzést. – Akkor holnapután indulhatnak Kijevbe és majd onnan tovább Zaporizzsjaiba, de addig pihenjenek, ünnepeljenek, sörözgessenek. Ha nem bánják, akkor ma este csatlakozom önökhöz.
• Nyugodtan, bár gondolom tíz perc múlva szokása szerint felpattan és köszönés nélkül elrobog – vélte az amerikai.
• Nem, ma ez nincs benne a tervben.
• Remek, akkor talán lehetőségünk lesz néhány kérdést feltenni.
• Persze, kérdezzenek csak nyugodtan.
• Tudom, hogy nem feltétlen tartozik ránk és nem kell minden részletet ismernünk, de én szeretem, ha értem, amit csinálok – mondta White. – Van egy orosz és ukrán terrorista csoport, amelynek ténykedése az MI6 tudomására jut. Miért nem az angolok oldják meg a feladatot, esetleg az ukránok bevonásával? Miért kell a CIA, a Moszad és az SZVR együttműködése, ráadásul úgy, hogy az oroszok mindennek nevezhetők, csak barátinak nem?
• Jó kérdés, mondhatnánk logikus kérdés. Kezdjük az oroszokkal. Feltételezésünk szerint a terrorcsoport sikere nem érdeke Oroszországnak, de ha nem vonjuk be őket, akkor a csoport likvidálását ellenséges lépésnek tekintenék a részünkről. Ráadásul egy orosz bombaszakértő beépítése a csoportba a legkevésbé kockázatos lépés. Könnyebben fogadnák, mint egy idegent. Szóval úgy ítéltük meg, hogy terrorcsoportban is kevesebb kétkedés fog felmerülni a személyét illetően és utólag Oroszország is könnyebben fogja elfogadni a nyugati titkosszolgálatok szerepét ebben a játszmában. A CIA és Moszad bevonása azt a célt szolgálja, hogy demonstráljuk egy egyfajta titkosszolgálati egységet. Bizonyos lépések, bizonyos akciók semmiképpen sem tolerálhatok és azok megakadályozása a világ valamennyi titkosszolgálatának közös feladata. Ez egyébként erős üzenet kíván lenni Irán vagy Észak-Korea felé is. Megválaszoltam a kérdést?
• Tökéletesen. Sőt bizonyos szempontból választ kaptam a következő kérdéseim egy részére is. Milyen eredményre számítanak? Megakadályozzuk a terrortámadást. Értem, ez rendben. Bár, ha már ismerjük a szereplőket, akkor egyszerűbb lenne az egyszerű likvidálásuk, de gondolom itt van egy másik, még fontosabb cél is. A felbújtok, a megbízók leleplezése. Ez lenne a mi feladatunk. Ok, értem. A sikeres akció végén megvannak nevezve. És aztán? Mi fog történni velük?
• Lám ez egy jó kérdés. Abban bízunk, hogy ha megvannak a nevek, akkor az ukrán, illetve főleg az orosz hatóságok megteszik a szükséges lépéseket velük szemben, mert úgy gondoljuk, hogy veszélyesek a jelenlegi hatalmi struktúrára is. Egyik elnöknek sem lehet érdeke, hogy a közelükben olyanok legyenek, akik – a héjaságukkal – korlátozzák a ő politikai mozgásterüket. Ha mégsem történik semmi, akkor mi megismertetjük a világgal a történteket és leleplezzük őket nyilvánosan.
• Titkosszolgálati akciót, - főleg egy ilyen kényes témában -, nem szokás közhírré tettetni.
• Valóban nem, de meg van annak is a módja, hogy ezt megtegyük.
• Magabiztosnak és elszántnak tűnnek – állapította meg White.
• Okkal vagyunk azok. Ez az akciónk, ha sikeres lesz, - márpedig az lesz – komoly hatással lesz a háború menetére és jelentős lépés lehet a békekötés irányába. Az atomerőmű felrobbantása nagyon komoly környezeti károkat okozna. Elsősorban Ukrajnában és Oroszországban. Annak megakadályozása elgondolkoztathatja a döntéshozókat, hogy ideje visszatérni a normalitás és a józanság földjére.

*

Kijev nem sokat változott az elmúlt hetekben. A légiriadók gyakorisága nem csökkent, a remény és reménytelenség küzdelme ott volt a mindennapokban, a lelkekben a gondolatokban. Egyik nap az a hír járta, hogy amerikai közvetítéssel a szemben álló felek álláspontja lényegesen közeledett egymáshoz, de másnap garantáltan megjelent ennek a cáfolat. Hónapokra, évekre, fényévnyire vagyunk a megoldáshoz. Talán a hideg, az, ami változást hozott a mindennapokban. Az ukrán tél egyértelműen megérkezett és ez most csak rontotta városlakók hangulatát. Energiahiány, áram- és gázkorlátozások ebben az időszakban még elviselhetetlenebbé tették azt az életet, melyet már lassan négy éve éltek. A kocsmák, a kávéházak egyáltalán az alkohol még inkább az átmeneti felejtés, elviselés szimbólumává váltak. Tömeg és hangzavar a titkos megbeszélések legjobb védőeszközei. Razsanszkij ismét a múltkori találkozóhelyen várta Misát és Szását, de most vele volt White és Klein is, mint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség alkalmazottjai.

• Az urak, fogják biztosítani a bejutásunkat az atomerőmű területére – mondta Razsanszkij, azt követően, hogy mindenki elmormogott egy keresztnevet bemutatkozásképpen.
• Hogyan? – kérdezte Misa a szokásos ellenséges modorában.
• Valamennyien az ügynökség alkalmazottjaiként fogunk hamarosan odaérkezni – válaszolta Razsanszkij. – Az ezt biztosító dokumentumok, igazolványok elkészültek. Minden eredeti és minden hivatalos. Az elkövetkező két napban az urak, a csoport valamennyi tagját eligazítják a megfelelő viselkedésről. Annyi tudást fel tudnak szedni, hogy egy felületes megfigyelőben ne alakuljon ki semmilyen gyanakvás velük szemben. Az atomerőmű vezetésével kizárólag ők ketten fogják a kapcsolatot tartani. A többiek nyugodtan beszélgethetnek a személyzet tagjaival – hiszen jól beszélnek oroszul -, de kizárólag semleges vagy magánéletbéli témákról.
• És ezt hogyan fogjuk elérni? – kérdezte Misa.
• Egyrészt fegyelemmel, mert ez lesz a feladatuk, hogy erre figyeljenek oda. Másrészt ez az ellenőrzés egy titkos, speciális küldetés lesz. Az ellenőrző csoport azzal a megbízással érkezik a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségtől, hogy egy eddig megmagyarázhatatlannak tűnő anomáliát kell felderíteniük. Mivel ennek okát még nem tudják, ezért erről senkinek nem beszélhetnek, a helyi személyzettel erről nem kommunikálhatnak. Kizárólag a csoport két vezetője jogosult arra, hogy az atomerőmű vezetésével szót váltson. Reméljük ez az elképzelés működni fog.
• Reméljük – sóhajtott Misa. – És miben fog ez fájni nekünk?
• Egy millió euró.
• Mennyi? Honnan tudnánk ennyi pénzt előteremteni? – kiáltott fel Misa vöröslő arccal.
• Dolgozunk rajta – szólt közbe Szása. – Az elmúlt napokban elég sokat telefonálgattam én is és Igor is – mutatott Petrovra.
• Petrov? – csodálkozott Misa. – Azt hittem, hogy ő csak egy zsoldos.
• Az is, de pont ezért vannak fontos kapcsolatai. Ráadásul olyan kapcsolatai, ahol az érdekek egyeznek a mi céljainkkal. Úgy, hogy ne nyugtalankodj. Van rá megoldás.
• Rendben – próbált lehiggadni Misa. – Hogyan tovább? Bemegyünk az atomerőmű területére, elhelyezzük a bombákat. És aztán?
• Aztán megvárjuk, hogy felrobbanjanak – válaszolta a legnagyobb lelki nyugalommal Razsanszkij, alias Petrov.
• Micsoda? – Misa újra felháborodott. – Erről szó sem volt. Se japán kamikazék, se iszlám terroristák nem vagyunk. Tudjuk, hogy ez egy kockázatos akció, amely életünkbe is kerülhet. Ezt az elejétől kezdve vállaltuk, de tudatosan nem áldozzuk fel az életünket.
• Magunkról minden gyanút el kell terelni, ezért a robbanások idején ott kell lennünk. Sőt az egyik bombát, még a robbanás előtt mi fogjuk felfedezni pár perccel a működésbe lépése előtt. Sajnálatos módon már túl későn, így nem tudjuk megakadályozni a terrortámadás sikerét.
• Ez egy marhaság – szólt közbe Misa. – Feleslegesen kockáztatjuk az életünket.
• Ne aggódjatok. Azt az egy bombát én fogom megtalálni, és én tudom kezelni a helyzetet. Ti biztonságos helyen lesztek.
• Egy atomerőműben bekövetkező robbanás után senki sincs biztonságban.
• Nyugi. Tudom mit terveztem. Az atomerőmű működése szempontjából kulcsfontosságú helyeken fognak a robbanások bekövetkezni, de ezek mégsem fognak környezetkárosodással járni. Értek hozzá, ezért terveztem így. Hová raktuk a bombákat azt ti is pontosan tudni fogjátok. Így azzal is tisztában lesztek, hogy nukleáris szivárgás nem lesz a robbanások után. Az egészségeteket nem fenyegeti semmi, ahogy az életeteket sem, hiszen a robbanások bekövetkezésekor biztonságos helyen lesztek. Viszont, mivel a robbanások idején ott tartózkodtunk, a szokásos tanúvallomások megtételén túl semmilyen hatósági zaklatásnak nem leszünk kitéve. Egy-két nap múlva szabadon távozhatunk, a gyanú árnyéka nem vetülhet ránk.
• Zseniális terv – ámuldozott Szása.
• Meglátjuk – morogta Misa, aki már csak dafkéból sem mondott semmi pozitívat, bár magában azért elismerte, hogy Petrov jó munkát végzett. Legalábbis elméletben, papíron.

*

Enerhodar városából kifelé haladva nemcsak a szovjet típusú panelházak között vezetett az út, hanem katonai járművek és ideiglenes útakadályok mellett is. A megszokott forgalom helyett csendesebb, feszültebb környezet fogadta a mikrobusz utasait, ahol az emberek mozgása is visszafogottabb volt. A nyugalom látszólagos volt, a levegő vibrált, a lelki és fizikai készültség 100%-os volt. Az erőmű felé közeledve több ellenőrzőpont követte egymást, fegyveres őrökkel és szigorú igazoltatással, ahol a továbbhaladás nem volt magától értetődő. A környék ipari jellege megmaradt, de a katonai jelenlét és a háborús nyomok, megerősített állások, lezárt területek határozták meg az összképet. Az út rövidsége ellenére végig érezhető volt, hogy ez egy konfliktuszóna pereme, ahol bármikor történhet valami rendkívüli esemény. A fehér kisbusz utasai, ennek ellenére teljes nyugalommal utaztak a járműben. A sofőr minden ellenőrző pontnál lassított, volt, ahol felismerve a járművet a katonák csak intettek, hogy mehetnek tovább, de volt, ahol megállították őket, de ott sem ellenőriztek semmi. Csak a sofőrrel váltottak pár szót. Az erőmű kapujánál már más volt a helyzet. Az utasoknak ki kellett szállni a járműből és egyenként átadni az igazolványaikat egy századosi rangban levő férfinak. Aki egy darabig forgatta az okmányokat a kezében, majd átadta a mellette álló kiskatonának. Egy fotó és egy gyors ellenőrzés egy számítógépes rendszeren.

• Mehetnek – mondta ukránul a százados, amikor az utolsó dokumentum ellenőrzése is megtörtént.

A nyolc utas visszaült a kisbuszba. Hét férfi a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség kitűzőjét viselve és egy nő, aki tolmács feliratot viselt a blézerkabátján. Pár perccel később egy betonépület mellett megálltak, kiszálltak és csomagjaikkal elindultak a bejárat felé. Egy férfi szaladt ki eléjük, az atomerőmű főmérnöke volt.

• Mennyi új arc – állapította meg, miközben mindenkivel kezet fogott. – Teljes sor csere?
• Igen. Ez az erőmű egy állatorvosi ló. Aki itt eltölt pár napot, az mindent megtanul erről a munkáról – válaszolta White. – Ezért az ügynökség úgy döntött, hogy rendszeresen cseréli a stábot.
• Értem és megértem – bólintott a főmérnök. – Cuccoljanak le, aztán körbe vezetem önöket a létesítményen.

Az elkövetkező néhány napban intenzíven végezték az ilyenkor szokásos ellenőri feladatokat és közben a legkritikusabb helyekre elhelyezték a bombákat az előre elkészült terv és menetrend alapján. Hétvégeken a háborús helyzet miatt az ellenőrök számára nem volt lehetőség az atomerőmű biztonságos elhagyására, ezért az idejük nagy részét a szállásukon töltötték vagy a közelben levő kantinban, amely szintén az atomerőműhöz tartozott. Délután négy órakor csörgött Razsanszkij telefonja, aki éppen a szobájában dolgozott a számítógépén.

• Kovaljov vagyok a vezérlőteremből – szólt a telefonba egy hang.
• Razsanszkij.
• Az egyik műszer valamilyen szokatlan eltérést jelez. Még sosem tapasztaltuk ezt.
• Miért nem az ügyeletes tiszthez fordult?
• Nem értem el, illetve elértem, de nincs megfelelő állapotban. A kantinban iszogat az ellenőrökkel, de azt mondták, hogy maga nincs ott és emiatt hívtam. Kérem jöjjön nézze meg személyesen. Szükségem van egy józan emberre – Kovaljov hangjából kiérződött a pánikhangulat.
• Rendben. Megyek.

Tíz percen belül ért a vezérlőterembe. Kovaljov láthatóan nagyon izgatott állapotban volt. Nem rég került ide és komoly tapasztalatai még nem voltak. Razsanszkij hosszan tanulmányozta a műszert, illetve valamennyi műszerre vetett néhány pillantást.

• Úgy látom valami gond van a hetes hűtőkörrel. Első blikkre nem szenzor hiba, de nem akarok rögtön pánikot kelteni és csökkenteni a reaktor teljesítményét. Kimegyek a helyszínre, megnézem, hátha egyszerűen elhárítható a hiba. Addig is legyen vonalban – mondta Razsanszkij.

Jó húsz perc múlva jelentkezett ismét.

• Azonnal kapcsolja be a "vészhelyzet" állapotot – kiáltotta Kovaljovnak. – Egy bombát találtam, amely egy percen belül robban. Már nem tudom megakadályozni a működésbe lépését. Mindenki menjen biztonságos helyre.

Másodperceken belül megszólaltak a szirénák. Az emberek a biztonsági protokollnak megfelelően igyekeztek felkészülni a legrosszabbra és menteni az életüket, de nem történt semmi. Egy perc, tíz perc, félóra. A szirénák szóltak, de a bombák nem robbantak fel. Egy idő után a pánikhangulat csillapodott, s bár az ügyeletes tiszt továbbra sem volt képes a szolgálati feladatai ellátására, voltak, akik meghozták a szükséges intézkedéseket. Hangosbemondón keresztül tájékoztatták az erőmű területén levőket a teendőkről. Hamarosan megérkeztek a katonaság speciális bombakereső egységei, akik kutyák segítségével átfésülték az atomerőmű teljes területét. Tíz bombát találtak, amelyeknek órákkal ezelőtt egyszerre kellett volna felrobbanniuk az időzítők beállítása szerint. De nem tették. Egy egyszerű szerelési hiba miatt. Mind a tízben, ugyanaz a hiba. Miközben a tűzszerészek dolgoztak, a nyomozók is munkába léptek. Mindenkit kihallgattak, akik az adott időben az atomerőmű területén tartózkodtak. Éjfél körül két teherautó érkezett, melyekről a terrorelhárítás ismert egyenruhájában levő fegyveresek ugráltak le. Perceken belül összeszedték a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség valamennyi jelenlévő dolgozóját és távoztak.

*

Három hónappal később Klein és White ügynökök Londonba, egy találkozóra érkeztek. A "The Black Dog" egy tipikus londoni kocsma a Secret Intelligence Service központjától nem messze, kívülről sötétre festett fa homlokzattal és visszafogott arany felirattal. Odabent meleg, sárgás fények világítják meg a fából készült pultot, mögötte csapolt sörök sorakoznak, a levegőben halk beszélgetések és poharak koccanása keveredik. A vendégek között öltönyös irodisták, helyiek és néhány csendesebb alak ül, akik mintha inkább figyelnének, mint beszélnének. Senki sem mond ki semmit nyíltan, mégis van egy érzés, hogy egyes asztaloknál több történik egyszerű esti lazításnál. Egyesek kiengedik azt a gőzt, amit a közeli betonkolosszusban nem tehettek meg, mások felcsipegetik azt, ami a gőzből kicsapódik és számukra hasznos lehet, miközben az ablakon túl a Temze felől érkező hűvös szél borzolja az utcát és hűti a kedélyeket a kocsmában. A kocsma legrejtettebb, legsötétebb részén üldögélt Smith, előtte egy frissen csapolt Guiness.

• Hogy lehetett ennyire elszúrni valamit? – kérdezte indulatosan White, miután a kezében egy vörös sörrel leült az asztalhoz és akit a több hónapig tartó moszkvai vendégszeretet látványosan megviselt.
• Elcsesztük, nem akarom szépíteni a dolgot – ismerte el Smith. – Pedig látszólag minden klappolt. Az ukrán kapcsolat mellett a másik hírforrásunk egy általunk régóta ismert és korábban megbízhatónak tűnő orosz titkosszolga volt. Nem tudjuk, hogy mi történhetett vele. Leleplezték és csalinak használták, vagy csak egyszerűen visszaéltek a nevével?
• Nem történt személyes kontaktus vele kapcsolatban?
• Biztonsági okokból ebben az esetben nem, védett csatornákon írásban kommunikáltunk egymással. Abszolút hihetőnek és valóságosnak tűnt minden, de mégis átvertek minket úgy, ahogy még sosem.
• Mit sikerült azóta kideríteni? – kérdezte Klein, akit jobban érdekelte a történtek, mint az angol férfi mea culpája.
• A terrorcsoportot nem egy háború folytatás párti radikális szerveződés találta ki, hanem az SZVR belső elhárítása. Ezzel akarták leleplezni azokat a titkosszolgákat, akik esetleg együttműködnek Nyugattal. Az átverés tökéletes volt, besétáltunk a csapdába és nevünket adtuk a leleplezésükhöz. Nyolc embert tartóztattak le hazaárulás vádjával.
• Raszanszkij?
• Ő is benne volt az átverésben. Tökéletesen játszotta el a szerepét.
• És a többiek?
• Vétlen áldozatoknak minősítették őket, akik már vagy hamarosan szabadon távozhatnak. Az SZVR tudja, hogy valójában terroristák, de mégis elengedik őket. Minden felelősség és következmény azé a nyolc volt SZVR-s tiszté, akik hála nekünk lebuktak és letartóztatásba kerültek.
• És az ukránok?
• Pancserek, ugyanúgy át lettek verve, mint mi. Nyilván Szása megszívta. Őt nem fogják egyhamar elengedni, hacsak nem lesz valamilyen cserealap helyette.
• És mi, hogyan kerültünk ki onnan?
• Három hónapig folyt az alkudozás az oroszokkal. Sok év Szibéria vagy megállapodás? Ez volt a tét. Sikerült megállapodnunk. Mi hallgatunk a történtekről és ők elengednek benneteket.
• Miért nem tudok hálás lenni mégsem? – sóhajtott fel gúnyosan White. – A hallgatás miért volt érdemi cserealap az oroszoknak.
• Nem vetett volna jó fényt rájuk, ha szétkürtöljük a világban, hogy ellenséges titkosszolgálatok segítségével számoltak fel belső ellenséges erőket az SZVR-en belül.
• Értem. És veled mi van? Miért itt találkoztunk és nem az irodádban?
• Valakinek el kellett vinnie a balhét az MI6-nél. Én vittem el. Kirúgtak – Smith hangján a történtek ellenére nem érződött az elkeseredettség.
• Mondanám, hogy sajnálom, ami veled történt, de nem teszem – fakadt ki Klein a többiek meglepetésére. – Ti angolok nagyon nagy balekok vagytok. Jön egy ember Keletről, aki jól beszél angolul, elegáns Gucci öltönyt visel, és rögtön azt hiszitek róla, hogy végre itt egy európai demokrata, akivel lehet együttműködni. Húsz évvel ezelőtt ugyanígy vert át titeket és a németeket egy szőke titkosszolga Szent-Pétervárról. Abból sem tanultatok és félek, hogy ebből sem fogtok.
• Mitől vagy te ennyire okos? – kérdezte meglepetten a volt MI6-es ügynök, aki nem értette a moszados váratlan kirohanását.
• Odesszai zsidó családból származom, tudom, a disznóból nem lesz szalonna. Kelet sosem lesz Nyugat, ahogy az olajfák alatt sem lesz béke.

2026 március