Az időutazók

A lány bizonytalanul, látszólag céltalanul kóborolt New York utcáin. Három napja érkezett ebbe a számára szokatlan világba. Amikor elindult, tudta, ahová érkezik ott minden más lesz, mint amit megszokott eddigi életében, de mégis meglepte az alkalmazkodó képességének lassúsága. Legjobban a szagok zavarták, elsősorban az utcán hömpölygő autókból áradó benzingőz orrfacsaró bűze. Tanulmányaiból tudta, hogy a XXI. század első felében a közlekedés elsősorban még olajszármazékú üzemanyagokon alapult és abban az időben az elektromos energia használata gyerekcipőkben járt, de erről a szagról fogalma sem volt. Elképzelni sem tudta, hogy mit jelent a benzingőz. Az autók okozta káosz és dugó is furcsa volt számára. Ahhoz szokott, hogy az emberek a hátukra szerelt apró kis elektromos motorok segítségével teljes egészében kihasználják a rendelkezésükre álló teret. Nem csak az utca szintjén, de a levegőben is közlekednek. Gyorsan, kényelmesen a testre szabott kapszulában. No meg a tömeg, az iszonyatos volt. Járdán az emberek milliói, az úton az autók milliói. A XXIV. században, ahonnan Lena jött, az életet nagyon másképpen szervezték. A Föld minden lakható zugát, beleértve a sivatagokat is, élhetővé tették és benépesítették. Ezáltal megszűnt a nagyvárosok tömegnyomora. Az emberek bár szám szerint sokkal többen voltak, mint valaha bármikor korábban, kényelmesen elfértek és megéltek a bolygón. Megszűntek a hatalmas mezőgazdasági területek, mert megszűnt maga a táplálkozás hagyományos kultúrája is. Táplálkozás helyett, táplálás. A reggel bekapott "csodabogyó" egész napra biztosította az energia szükségletet. Léna hagyományos élelmiszert sosem látott gyomrának nagy kihívás volt a hús, a kenyér vagy a gyümölcs elfogyasztása. Megtapasztalta, milyen az, amikor az emberre rájön a szapora és nem tud uralkodni egyes testrészei fölött. De lassan túl lett a kezdeti nehézségeken és megpróbálta megszervezni az életét egy számára ismeretlen civilizációban. Azt feltételezte, hogy nem lesz rövid, sőt akár az örökkévalóságig is tarthat.

A XXIV. században az időutazás valósággá vált, melyet írók és álmodozók évszázad óta reméltek és amely megvalósíthatóság a tudomány sokáig elképzelhetetlennek tartott. De Lena idejében az időutazás még rengeteg bizonytalanságot hordott magában. Azt tudták a tudósok garantálni, hogy az időutazó oda érkezik, ahová szánják, azaz az indulási helyére, de hogy melyik időablakba, arra semmi garancia nem volt. Lehet, hogy 5 évet, lehet, hogy 100 évet, lehet, hogy 1000 évet repül vissza az időben. Így a felkészítésük sem volt egyszerű. Nem tudhatták, hogy mire számítsanak, amikor megérkeznek. De nem ez volt a legnagyobb probléma. Az út ekkor még egyirányú volt. Nem volt eszköz és módszer a visszatérésre. A tudósok dolgoztak rajta, de senki nem tudta, mikor lesz kész megoldásuk. Pár éven belül, vagy csak évtizedek múlva. Emiatt nagy tolongás az utazásra nem volt. Mindenki tudta, a tökéletes XXIV. századból csak rosszabb körülmények közé kerülhet, ahonnan nem garantált a visszatérése. A tudomány sem tudott profitálni az utazásból, hiszen semmilyen visszajelzést nem kaptak arról milyen tapasztalatokat élt át az utazó, milyen is volt az élet abban a korszakban. Lena motivációja egy szerelmi csalódás volt. Szakításuk után hosszan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, de aztán inkább jelentkezett az időutazó programra. Tulajdonképpen ez is egyfajta öngyilkosság volt, de mégsem annyira végzetes. Egy év felkészülés után jutott el 2025-ös év New Yorkjába.

Az egész napos sétálgatás közben jól esett egy kis pihenő, hiszen nem szokott hozzá, hogy kizárólag a saját energiáit felhasználva közlekedjen. A Central Park árnyas fái alatti padon ücsörögve egy furcsa fickóra figyelt fel, habár ebben a városban a nem hétköznapi vagy szokatlan kinézet és viselkedés természetes volt. Mégis volt valami ebben a harminc körüli férfiban, - aki a szomszéd padon üldögélt -, ami felkeltette a lány figyelmét. Nem illett a képbe, mintha egy másik idődimenzióból érkezett volna. Egy másik időutazó? Nem, az lehetetlen. Lena tudta, hogy ő az elsők közé tartozik és ez a férfi nem a XXIV. századból való. Későbbi korok gyermeke lenne? Ez elvileg és gyakorlatilag lehetséges, de ezt a férfi kinézete alapján nehéz volt elképzelni. Sokkal inkább tűnt egy letűnt korszakból származó embernek, de ez tudományosan kizárható. Hallott róla, hogy régen éltek olyan emberek, akiket amishoknak hívtak és akik megálltak a XVIII. század fejlettségi szintjén. A modernizációt kulturális és technikai értelemben is tagadták. Ez a férfi is amish lenne? Nem szó szerint vett időutazó, csak kulturális értelemben. Egyre jobban kíváncsi lett a válaszra. Átült a másik padra, a férfi mellé.

• Lena vagyok – mutatkozott be.
• Lord Nathaniel Harrow, a szolgálatára – mondta a férfi furcsa akcentussal a hangjában, miközben enyhén megemelkedett ültő helyében.
• Ön, nem amerikai?
• Nem. Én angol vagyok. 1723-ban születtem Londonban.
• Mikor? – kiáltott fel Lena meglepetten. A férfi kiszúrta volna, hogy ő egy időutazó? – Most szórakozik velem?
• Nem, Hölgyem. Egy angol Lord, ilyet sosem tenne, főleg egy hölggyel szemben, nem.
• De az több, mint 300 évvel ezelőtt volt.
• Pontosan. Októberben leszek 302 éves – a férfi ezt olyan természetességgel mondta, mintha az emberek naponta találkozhatnának többszáz éves honfitársaikkal. Látva a lány döbbent tekintetét, hozzátette – ha gondolja, megmagyarázom.
• Kérem, megtisztel vele – hebegte a lány zavartan.
• Mint mondtam Londonban születtem és éltem ifjúkoromban, de mindig is kalandvágyó voltam. Szerencsére, családomnak köszönhetően lehetőségem nyílt húszévesen egy Ausztráliába tartó holland expedícióihoz becsatlakoznom. Ausztráliát nem sokkal korábban fedezték fel, nem sokat tudtunk róla. Hosszú hónapokig tartó hajóút után értük el Ausztráliát, annak is a déli részét. Pár hónapot töltöttünk ott, de a holland kapitányt nem érdekelte a táj. Azt mondta, hogy sivár, lakhatatlan terület. Nincs itt semmi keresnivalója a holland királynak. Két hajóval érkeztünk és amikor visszaakart indulni megegyeztünk valamiben. Ő ugyanazon az úton megy vissza, amin jöttünk, én viszont – hiszen a Föld gömbölyű – délre tartok. Igaz, így az utunk hosszabb lesz, de talán érdekesebb. Az idő egyre hidegebbre fordult, hamarosan úszó jégszigetek vettek körül, majd egy végtelen jégfalnak ütköztünk. Nem tudtunk továbbmenni, de már visszafordulni sem volt lehetséges. Nem volt más lehetőségünk jégre szálltunk. Kegyetlen volt a hideg, egyre több emberem fagyott meg. Kevesen maradtunk. Egyik nap én voltam a soros vadász, valahogy élelmet kellett találnom. Fókát kerestem, mert annak volt a legnagyobb tápértéke és a bundája is jól szolgált a hideg ellen. De óvatlan voltam és váratlanul egy repedésbe zuhantam. Többre nem emlékszem.

A lány értetlenül nézett rá. Nem kételkedett a szavaiban, mégsem hitte, értette miről beszél a férfi.

• Ne haragudjon – kezdte zavartan -, nem akarok tiszteletlen lenni, de ön nem lehet 300 éves. Egyáltalán hogyan került ide a Déli sarkról New Yorkba?

A férfit nem lepte meg a lány értetlenkedése, zavartalanul folytatta.

• A történet ezt követő részére én nem emlékszem. Azt tudom elmondani, amit nekem is meséltek. A globális felmelegedés következtében egyre gyakrabban fordul elő hatalmas jégtömbök leszakadása a Déli sarkról, amelyek aztán irányítatlanul sodródnak az óceánban, míg fel nem olvadnak benne. Egy ilyen tömb, amely a testemet magában rejtette a Mount Howe partjaihoz került. Ott találták meg amerikai klímakutatók, és miközben a jégtömb maradékát vizsgálgatták, rábukkantak a testemre, melyet azonnal New Yorkba szállítottak. Bár eleinte nem bíztak benne, de kiderült, hogy a konzerválás vagy hibernálás tökéletesre sikeredett és vissza tudtak hozni az életbe.
• Ez elképesztő. Tudomásom szerint a kriobiológia az első érdemi eredményeit a XXII. század elején érte el, amikorra sikerült megakadályozni, hogy a fagyasztás során a sejtekben keletkező jégkristályok ne feszítsék szét a sejtmembránt. És akkor ön azt mondja, hogy erre a természet sok száz évvel ezelőtt már képes volt?
• Itt vagyok élő bizonyítéknak. Az orvosok és kutatók, akik részt vettek a feltámasztásomban, sem hittek a saját szemüknek. Leginkább azt nem akarták elhinni, hogy ez a természeti csoda többszáz évvel ezelőtt történt, de az antropológiai vizsgálatok egyértelműen igazolták az életkoromat.
• És akkor, hogy került most ide egyedül és magányosan? Feltételezésem szerint magát, mint a világ csodáját kellene őrizni, ehhez képest itt ücsörög egy közpadon New Yorkban.
• A rehabilitációm sokáig tartott. Majdnem félév eltelt, mire normális emberként tudtam ismét létezni. Állandóan vizsgálgattak, mutogattak, mint egy cirkuszi majmot. Konferenciákra, előadásokra vittek. Meguntam. Nem engedtek kiszállni belőle, hiába kértem, ezért megszöktem. Olvastam valahol, hogy Amerikában mai napig is élnek olyan emberek, akik még mindig a XVII. – XVIII. század szellemisége szerint élik életüket.
• Az amishok – vágott közbe Lena.
• Pontosan. Azt gondoltam csatlakozom hozzájuk, hiszen az a kultúra mégis közelebb áll az enyémhez, mint a mostani. Befogadtak, szállást, megélhetést biztosítottak nekem, de csalódtam bennük. Ők tudatosan tagadják meg a világ fejlődését, változását. Rájöttem, hogy engem érdekel, hogy mivé fejlődött az emberiség azon idő alatt, amíg én egy jégtömbben voltam zárva. Ott hagytam őket és egy hete visszatértem New Yorkba, de itt nem tudok mit kezdeni ezzel a világgal. Munka nélkül csak koldulásból lehet megélni. Pénzt nem tudok keresni, mert nem értek semmihez, amivel a mai világban boldogulni lehetne. Egyetlen lehetőségem az lenne, ha visszamennék a tudósokhoz, és hagynám magam mutogatni. De ezt nem akarom, bár lehet, hogy a végén nem marad más választási lehetőségem.

Lena hosszasan nézte a férfit. Az utolsó mondatok ellenére a szavai mögött nem érzett igazi elkeseredettséget vagy reménytelenséget inkább valami különös, mély békét, amely ritkán jellemzi azokat, akik elveszítették mindazt, amit ismertek. Érezte, hogy kettejük sorsa – bármilyen lehetetlennek is tűnik – valahol összefonódik.

• Tudja – szólalt meg végül –, valójában én sem tartozom ehhez a világhoz.

Nathaniel meglepődve fordította felé a tekintetét.

• Ezt hogyan érti?
• Azt hiszem, mi hasonló cipőben járunk – felelte a lány, és röviden elmesélte, honnan jött, milyen korból, és hogyan került ide, 2025-be. A férfi figyelmesen hallgatta, anélkül, hogy közbevágott volna. Amikor Lena befejezte, sokáig hallgattak.
• Tehát… – szólalt meg végül Nathaniel lassan, ízlelgetve a szavakat – ön a jövőből jött, én a múltból.
• Úgy tűnik mindkettőnknek a huszonegyedik század lett az újrakezdés helyszíne.

A férfi halványan elmosolyodott.

• Egy háromszáz éves ember találkozása egy mínusz háromszáz évessel olyan környezetben, amely mindkettőjük számára idegen.
• Pontosan – bólintott Lena. – De alkalmazkodnunk kell ehhez az új környezethez, hiszen egyikünk számára sincs sok esély arra, hogy visszatérjen a korábban megszokott világába.
• Kérem, kisasszony, önnek legalább van hova hazamennie – felelte Nathaniel csendesen. – Az létezni fog, de az én világom réges-rég elmúlt. Az emberek, akiket ismertem, a város, ahol éltem – mind csak por mostanra.
• Nekem is csak elméleti esélyem van a hazajutásra – mondta Lena halkan. – A visszaút technikailag még nem létezik, és nincs rá garancia, hogy még az életemben megteremtődik ennek a feltétele.

A férfi elgondolkodott.

• Akkor talán nem véletlen, hogy találkoztunk.
• Ezt hogyan érti?
• Gondolja csak végig. Én, akit a természet fagyasztott le és őrzött hosszú évekig, és maga, akit az emberiség tudománya vetett ide az időn keresztül. Mintha a sors, vagy nevezzük bárminek, úgy rendezte volna, hogy két kísérlet, két különböző korszak csodája itt találkozzon.

Lena akaratlanul is elmosolyodott, bár a mosolyában keserűség bujkált.

• A csodák találkozása. Szép kép.
• Maga, aki a jövő ismeretével bír, és én, aki a múlt tanúja vagyok – együtt talán jobban megértjük ezt a világot, mint bármelyik bennszülött – válaszolta a férfi, és tekintete először vált igazán élővé, mintha felcsillant volna benne valami régi tűz.

A lány elgondolkodott ezen. Talán tényleg így van. A huszonegyedik század kaotikus, ellentmondásos világa mindkettőjük számára idegen volt, de talán éppen emiatt láthatják tisztábban, mit jelent embernek lenni ebben a korban.

A parkban lassan esteledett. A város fényei kigyúltak, a távolból autódudák hangja keveredett a szirénák üvöltésével. Nathaniel a pad karfáján pihentette kezét, ujjaival végigsimított a repedt fán, mintha bizonyosságot akarna arról, hogy ez a világ valóban valóságos.

• És most mit fog tenni? – kérdezte Lena, mintha a férfi előző mondatai nem lettek volna egyértelmű utalások egy közös kalandra. – Visszatér a tudósaihoz, vagy valami más elképzelése van a jövőről?
• Még nem tudom – a férfi zavarba jött. Nem akarta ráerőltetni magát a lányra. – Azt gondoltam esetleg közösen felfedezhetnénk a XXI. századot, ha nincs ellenére. De megértem, ha ezt nem velem gondolja.

Lena habozott, majd bólintott.

• Rendben, de egy feltétellel.
• Hallgatom.
• Ha együtt maradunk, akkor együtt is keressük a választ arra, miért vagyunk itt, a sors milyen szeszélye hozott minket össze ebben az ismeretlen világban. Mi ketten miért találkoztunk itt ebben a parkban?

Nathaniel elmosolyodott.

• Megállapodtunk, kisasszony. Úgy tűnik, az időutazók szövetsége ezennel megalakult.

A város fényei mögött a sötétség lassan beborította a parkot. Két elveszett lélek, két különböző századból, együtt indult el a sárgán derengő utcák felé – tudták, hogy ezzel egy olyan történet kezdődött, amely örökre megváltoztatja mindkettejük sorsát.

Lena és Nathaniel aznap éjszaka egy olcsó, félig üres hostelbe húzódtak vissza, amit a park szélén találtak. Lena hozott magával néhány aranyrudat, tudta bármely idődimenzióba is kerül utazása során, az arany biztos fizető eszköz. Néhány hétre biztosítja a megélhetését, de hogy aztán mi lesz, abba egyelőre belegondolni sem mert. Nathaniel számára napok óta először végre fedél került a feje felé és pad helyett ágyban álmodhatott arról a világról, melyet pár száz évvel ezelőtt ott hagyott.

A következő napokban a két időutazó lassan, de biztosan kezdett beilleszkedni a huszonegyedik század nyüzsgő világába. Lena megtanította Nathanielnek a modern városi közlekedés alapjait – a metrókat, a buszokat, a digitális fizetést –, míg Nathaniel a múltbéli túlélési fortélyokat és a figyelmes megfigyelés képességét osztotta meg vele. Az együttélésük új dimenziókat nyitott. Lena megtanulta, hogy Nathaniel türelme és megfigyelőképessége segíthet eligazodni a városi káoszban, míg Nathaniel felfedezte, hogy Lena gyors alkalmazkodóképessége nélkül nem lehet túlélni egy modern metropoliszban.

• Miért néznek így rám? – kérdezte egyszer Nathaniel, amikor egy metrókocsiban észrevette, hogy valaki furcsán, suttogva beszél róla.
• Mert másképp viselkedsz. Más a testtartásod, más a hangszíned. És az emberek tudat alatt érzik a különbséget – magyarázta Lena. – Ne foglalkozz vele, ha megtanulod a XXI. század ritmusát, észrevétlen leszel.
• Nem egyszerű, nehéz megszokni – sóhajtott a férfi. - Lord vagyok, nemes ember, amikor London utcáin sétáltam, természetes volt, hogy kirívók a környezetemből a ruházatommal, a beszédstílusommal a viselkedésemmel a pórnép közül, de sosem éreztem, hogy így bámulnának rám, mint itt. Tiszteltek annyira, hogy nem néztek rám, ezek az emberek neveletlenek.
• Nem, azt hiszem másról van szó – kezdett Lena egy kis társadalomfejlődés ismertetésbe. A te idődben még sokkal szigorúbb szabályok mentén szerveződött a társadalom. A kiváltságosok, az úri osztály és a nép között merev határok voltak, melyeket nem lehetett átlépni. Ez sok mindenben, többek között az egymáshoz való viszonyulásban is megnyilvánult. Aztán jöttek a polgári forradalmak, a falak leomlottak. Az emberek egyenlőek, csupán származása miatt senkit sem tisztelnek. Persze most is vannak szegények és vannak gazdagok, sőt az emberek közötti anyagi különbségek egy jó ideig folyamatosan nőttek, talán a XXI. század végén változott meg ez a tendencia és elindult egy kiegyenlítődési folyamat.
• És ez jó? Hiszen egy Lord, mégiscsak Lord. Ez Isten akarata és ezzel nem lehet vitatkozni. Ha az emberek nem tisztelik a rangot és a hatalmat, akkor abból káosz, lázadás lesz.
• A világ és benne az emberi gondolkodás az évszázadok alatt sokat változott – Lena nem akart vitatkozni a férfival, igyekezett óvatosan fogalmazni. - Most is van hierarchia, társadalmi vagy vagyoni különbség az emberek között, de ez az egymás közti viszonyukban másképpen nyilvánul meg, mint az a te korodban volt. Pontosan én sem tudom, hogy ez a század, hogyan működik, de a huszonnegyedik századot jól ismerem és sokat tanultam a társadalmak változásáról az évszázadok között. A tisztelet és tekintély más elvek alapján létezik és másképpen nyilvánul meg.
• Értem – bólintott Nathaniel. De valójában nem értette és nem szívesen fogadta el Lena magyarázatát, ezért nem látta értelmét a beszélgetés folytatásának. Hatszáz év kulturális különbség áthidalhatatlan. Ha a világ abba az irányba változott, amiről a lány beszél, akkor az ő véleménye semmit sem számít. Ha a sors idevetette, akkor ezt el kell fogadnia.

Pár nappal később Lena különös érzéssel ébredt. Az ablakon túl a város megszokott zaja hallatszott, de valami mégis más volt. Minden porcikájában érezte, hogy vége az eddigi nyugodt napoknak és sűrű izgalmak várnak rájuk. Nathaniel már a konyhában volt, próbálta bekapcsolni a kávéfőzőt, de a gombok és az érintőfelület láthatóan kifogtak rajta.

• Nem értem, hogy lehet egy italért ennyi gombot megnyomni – morogta. – Régen csak szólnom kellett a személyzetnek és perceken belül ott gőzölgött előttem a teám.

Lena nevetett, miközben az utcát bámulta az ablakon keresztül, de aztán az arca váratlanul elkomolyodott.

• Valaki figyel minket.
• Ezt honnan veszed?
• Tegnap este, amikor hazajöttünk, a ház sarkánál egy fekete furgon parkolt. Ma reggel is ott van. Úgy rémlik, hogy már korábban is ott állt, bár eddig nem foglalkoztam vele. És az utcán, a sarki bolt előtt ugyanaz a férfi ácsorog.
• Lehet véletlen is – vélte Nathaniel. – Ki figyelne vagy követne minket?
• Amikor megszöktél az orvosaidtól és a téged tanulmányozó tudósoktól, nem tapasztaltál semmi furcsát?
• Mire gondolsz?
• Bármire, ami szokatlan.
• Nem.
• Nem követtek?
• Nem vettem észre. Amint egyszer mondtam, valahol a kezembe akadt valami írás az amishokról. A térképen megnéztem merre laknak, az a falu ahová mentem, nem volt messze New Yorktól, talán 30 kilométernyire. Egyszer amikor nem foglalkozott velem senki, egyszerűen kisétáltam az épületből és a térkép alapján két nap alatt odaértem.
• Gyalog?
• Mi másképpen? Pénzem nem volt. Nem mondom, hogy a térkép tökéletes volt, de egy tengerésznek nem okozhatott kihívást. Ha valaki jött volna utánam, észrevettem volna. Ha vissza akartak volna vinni azokkal a gyors gépeikkel, amiket autónak hívnak, biztosan utol értek volna. De, nem történt ilyen.
• És később? Az amishoknál vagy azt követően, hogy onnan eljöttél?
• Semmit nem vettem észre, igaz nem is gondoltam erre. Egyébként miért gondolod, hogy engem keresnek vagy követnek, lehet, hogy téged?
• Rólam nem tudnak semmit. Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Még azok sem, akik küldtek, hiszen nem tudják, hogy melyik idődimenzióba kerültem. De lehet, hogy csak fóbiás vagyok és nincs mitől aggódnunk.

Két órával később elindultak a városba és hamar kiderült van min aggódniuk. Amikor elhaladtak a még mindig a kisbolt előtt ácsorgó férfi mellett, váratlanul egy papírlapot és egy apró dobozkát nyújtott Lena felé.

"New York Harbor, Pier 47. Ma 18.00" - állt a papíron. De mielőtt Lena felfogta volna az üzenetet és bármit kérdezett volna, beült a fekete furgonba és elhajtott. A lány kinyitotta a dobozt, melyben egy fülhallgató lapult.

• Ez micsoda? – kérdezte a férfi.
• Fülhallgatónak tűnik. Elég elavult eszköz, de gondolom nem véletlenül adta oda.
• És az mire jó?
• Üzeneteket kaphatunk rajta – válaszolta, miközben kissé ügyetlenül elhelyezte a fülében a készüléket.
• Oda megyünk? – kérdezte Nathaniel.
• Megtaláltak minket. Ha nem megyünk oda, akkor is megtalálnak újra. Jobb, ha kiderítjük mit akarnak.

New York nem a legszebb arcát mutatta ezen a napon, szemerkélt az eső, erre szokták mondani, szomorú idő van. Egész nap sétáltak a városban, nem sokkal a megadott idő előtt értek a kikötőhöz. Az idő nem lett jobb, sőt sűrű köd ereszkedett a tájra, a látási viszonyokat az esti szürkület csak tovább rontotta. Egy ideig semmi sem történt, aztán a ködből előlépett három alak. Fekete kabát, fülhallgató, mozdulataik összehangoltak voltak.

• Lena Vargas és Lord Nathaniel Harrow? – szólalt meg az egyikük, de nem várt választ. – Az FBI-tól vagyunk. Kérem kövessenek.

A hangja határozott volt, de barátságos. Mégis egy pillanatig mindketten bizonytalanok voltak, hogy mit csináljanak.

• Kövessék az utasításaikat. Egyelőre. Lena semmiképpen ne árulja el, hogy honnan jött – mondta egy ismeretlen hang a lány fülében.

Lena mozdult elsőként, a férfi követte. Egy motoros csónakba szálltak be, amely 10 perc száguldás után kötött ki egy csupa üveg épületnél. A kisérők továbbra is udvariasak voltak, mindkettőjüket egy szobába vitték, ahol hellyel és vízzel kínálták őket. Pár perccel később egy férfi és egy nő lépett be az ajtón, kezükben egy-egy dossziéval.

• Scott ügynök – mutatkozott be a férfi, majd a társára mutatott. – Perez ügynök.
• Ez nem egy kihallgatás, ez egy beszélgetés – mondta a harmincas afro-amerikai, magas, karcsú, hatalmas göndör hajjal megáldott nő. – De ettől függetlenül emlékeztetem önöket arra, hogy az amerikai törvények szerint, aki hazudik az FBI-nak az bűncselekményt követ el. Lord Harrow gondolom, ezt nem feltétlenül tudta.
• Lord Harrow, tudjuk magáról, hogy egy természeti csoda következtében közel 300 évet töltött el egy jégtömbbe bezárva, de orvosainknak és tudósainknak köszönhetően itt van közöttünk – vette át a szót a férfi, aki a másik ügynöknél valamivel idősebb, fehér sovány ember volt. – Egy kutatási programban vett részt, melynek célja az ön történetének orvosi, biológiai feltárása lett volna. Nem egy hétköznapi eset, tudomásunk szerint ez volt az első konkrét lehetőség, hogy az emberiség kiderítse lehetséges-e, és hogyan lehetséges az emberi test hibernálása és újraélesztése. Jövőnk számára ennek felmérhetetlen jelentősége van, ön mégis engedély nélkül távozott és hosszabb időre elérhetetlenné vált számunkra. Megkérdezhetem tettének indítékát?
• Természetesen nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik megmentették az életemet – válaszolta Harrow. – De nem akarok semmilyen kutatásban részt venni. Nem ismerem az önök törvényeit, nem tudom, hogy a megmentésemért cserébe tartozom-e önöknek azzal, hogy folyamatosan vizsgálgassanak és mint egy cirkuszi majmot előadásról előadásra hurcoljanak. Lord vagyok, akinek jogai vannak, aki tiszteletet érdemel és aki szabad angol állampolgárként maga dönti el, hogy mivel tölti az idejét és csak a Király vagy a Királynő parancsának engedelmeskedik.
• A világ sokat változott az évszázadok alatt és az Egyesült Államok függetlenné vált a Brit Birodalomtól – mondta Perez ügynök, akit hirtelen felbosszantott Harrow stílusa. – De, természetesen minden embernek vannak jogai, senki sem kötelezhető arra, hogy akarata ellenére részt vegyen valamiben, amely egyébként nem állampolgári kötelezettsége. Ugyanakkor ön pillanatnyilag komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelent a számunkra. Nem tűnhet el a szemünk elől és nem kerülhet ellenséges szervezetek látókörébe.

Harrow egy szót sem értett az egészből, milyen ellenséges szervezetekről hadoválnak itt neki?

• Többször jeleztem az orvosok felé, hogy nem akarok abban a cirkuszban részt venni. Nem engedtek kiszállni, ami ellentmond annak, amit ön állít a szabad akaratról. Valóban megszöktem, nem szóltam senkinek távozásomról. Nem volt benne semmilyen más szándék, csak az, hogy kiszálljak abból a programból, ahogy maguk nevezik azt a cirkuszt. Egy kis faluba mentem, csatlakoztam egy amish csoporthoz.
• Ők tudták, hogy kicsoda maga? – vágott közbe Scott ügynök.
• Nem, nem mondtam nekik semmit az igaz történetemről, de nem is érdeklődtek a múltamról. De, hamar meguntam az ottani életet, visszatértem New Yorkba. Az utcán éltem pár napig, amikor is összetalálkoztam Lena kisasszonnyal. Azóta együtt lakunk egy olcsó motelben.
• Hogy ismerkedett meg Lena Vargassal?
• Egy parkban találkoztunk. Ő jött oda hozzám, beszélgettünk és azóta együtt töltjük az időnket.
• Tudja kicsoda Lena Vargas?
• Egy new yorki nő, aki itt él és aki nyitottságot mutatott irányomba. Mit kellene tudnom róla?
• Lena kisasszony tudja, hogy ki maga? – Scott ügynök nem válaszolt Harrow kérdésére.
• Természetesen tudja, elmondtam neki mindent úgy, ahogyan történt velem. Hiba lett volna?
• És a kisasszony is elmesélte, hogy ő kicsoda? – Scott ismét figyelmen hagyta Harrow reakcióját.
• Nem beszélt magáról sokat. Egy vidéki amerikai nő, aki pár éve New Yorkban él és irodalommal foglalkozik – Harrow gyorsan felmondta a leckét, amit a hajóban korábban röviden megbeszéltek. – Sosem utalt rá közvetlenül, de feltételezem, hogy majd egyszer megírja a történetemet, ahogyan Jonathan Swift tette azt a Gulliver utazásaiban. Nem mondta, de nem bánom, ha így lesz.
• Szóval maga egy írónő? – fordult váratlanul Scott Lenahoz.
• Igen, az vagyok.
• Mesélne az eddigi irodalmi munkásságról – kérdezte a lányt Perez ügynök – Hol jelentek meg a könyvei?
• Még nem jelent meg egy sem – reagált Lena zavartan, érezte, hogy perceken belül összeomlik a hirtelenjében összetákolt fedősztori. – Kezdő író vagyok, illetve csak szeretnék lenni. Egyelőre anyaggyűjtésben vagyok.
• Aha, értem – bólintott mosolyogva Perez. – Tudja az az érdekes, hogy magáról semmilyen információt sem találtunk. Sem az iskoláiról, sem az eddigi munkásságáról, könyveiről, írói próbálkozásairól. Nincs önről file az adóhivatalban, a bíróságokon, a személyi nyilvántartásokban. Mintha az égből csöppent volna ide.
• Vagy egy más országból? – tette hozzá Scott ügynök.
• Tudták a nevemet – védekezett Lena. – Tehát valamit mégis tudnak rólam.
• Ezen a néven jelentkezett be a motelbe. Szóval kicsoda maga? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdést Perez ügynök.

De mielőtt Lena bármit is reagált volna, Scott ügynök közbeszólt.

• De ezt már nem édes négyesben kell megválaszolnia. A beszélgetés mostantól fogva kihallgatás az ön számára. Perez ügynök átkíséri magát egy másik szobába – mutatott Harrowra.

Az afro-amerikai ügynök pár perc múlva tért vissza, addig a szobában teljes volt a csönd. Lenanak volt ideje gondolkodni valamilyen hihető történetben.

• Szóval? – kérdezte Scott, amikor a társa visszatért.
• Nevem Lena Vargas. Születtem 1996 március 13.-án Watertown városában. New York állam, Jefferson megye. Apám neve Tom Vargas, anyám Hilda Petterson. Már mindketten meghaltak, testvérem nincs. A new yorki egyetemre jártam, Művészetek és Tudomány karra. Nem értem, hogy miért nem találtak rólam semmilyen információt. Adjam meg a személyi azonosító számomat? – Lena határozottan és magabiztosan beszélt.

A két ügynök láthatóan zavarba jött. Perez kiment a szobából, jó tíz perc múlva jött vissza. Arca nem a boldogságtól sugárzott.

• Elnézését kell kérnem – mondta kimért hangon. – Valami félreértés történhetett. Minden információ helytálló. Természetesen távozhat, mindjárt szólok egy kollégának, aki kikíséri. Ha nem probléma ön számára, Lord Harrow-val még beszélgetnénk, de nem szándékozunk őt sem túl sokáig feltartani.

Lena beleegyezően bólintott, egy ismeretlen ügynök kíséretében elhagyta az épületet. Úgy döntött, megvárja a Lordot, remélve nem kell órákat várakozni a ködös, hűvös időben. Nathaniel jó félórával később jött ki az irodaházból.

• Mi történt? – kérdezte a lány.
• Semmi különös. Megpróbáltak rábeszélni, hogy folytassam a programban való részvételt, de nem voltam rá hajlandó. De azért megkértek, hogy ennek ellenére gondolkozzam ezen még egy kicsit és egy hét múlva egy kötetlen beszélgetés keretében találkozzam a program vezetőjével. Ebbe beleegyeztem. Aztán még kérték, hogy ha valami furcsát tapasztalnék magam körül, például ismeretlenek követnek vagy állnak a motelünk előtt, akkor jelezzem feléjük.
• Ez érdekes, mert van valami furcsa ebben a történetben.
• Mire gondolsz?
• A személyi adataimat nem én találtam ki, esélyem sem lett volna, hogy hiteles, ellenőrizhető adatokat mondjak nekik. A fülemre mondta egy hang. Tehát vagy egy létező személy adatai vagy létrehoztak engem egy adatbázisban. Nem tudom, hogy milyen szintű az adatintegráció, az adatbiztonság ennél a szervezetnél, de azt gondolom, hogy aki ezt megcsinálta az ért hozzá. Tehát egy profival állunk szemben. A kérdés az, hogy barát vagy ellenség?
• Nem tudom. Ez a világ számomra értelmezhetetlen, felfoghatatlan – sóhajtott Nathaniel, elveszettnek, butának és ostobának érezte magát.

De mielőtt a lány reagált volna, a hang a fülhallgatóban váratlanul megszólalt.

• Menjenek előre száz métert a daru irányába. Mögötte lesz egy téglaépület. Egy zöldre festett vasajtón menjenek be, ott várom magukat.

A lány intett a Nathanielnek, hogy kövesse. Az épületben egy férfi várt rájuk, ugyanaz, aki a bolt előtt a sarkon ácsorgott és aki a fülhallgatót adta Lenanak. A hatalmas, üres teremben egyedül volt.

• Doktor Egon Morawski vagyok – mutatkozott be, majd rögtön a lényegre tért. – Az a feladatom, hogy hazavigyem.
• Az lehetetlen – lepődött meg Lena -, hiszen pár hete jöttem csak. Ennyi idő alatt nem készülhetett el a visszautazást biztosító technika.
• Ne legyen ennyire ostoba – reagált a férfi durván. – 2397-ből jöttem. Meg van a technológia és nagyon nyomós ok arra, hogy visszajuttassam oda, ahonnan jött.

A lány zavarba jött, tényleg nagy butaságot mondott. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy bocsánatot kér, de aztán a doktor arrogáns reakciója meggondolásra késztette.

• Miért ilyen sürgős? Ha már van megoldás a visszatérésre, majd visszamegyek, ha kellő információt és tapasztalatot gyűjtöttem a huszonegyedik századról.
• Ezt nem maga dönti el. Vészhelyzet van, ahol nincs lehetőség az egyéni akarat érvényesítésére.
• Milyen vészhelyzet?

Morawski ránézett Nathaniel-re. Aztán úgy döntött, hogy a Lord valószínűleg egy szót sem ért az egészből, ezért nem jelent veszély számukra.

• Az indulását követően harminc évvel eljutottunk oda, hogy sikerült stabilizálni az odautazást és megindultak az első biztató kísérletek a visszaútra is. Gyorsan haladtunk, pár évvel később a rendszer már megbízhatóan működött, hamarosan szinte mindennapos rutinná vált, hogy az emberek időutazáson vesznek részt. De, ahogy számtalanszor az emberiség történelmében, itt is megjelentek a rossz szándékú bűnözői csoportok. Szervezetten küldeni kezdték az embereket vissza az időben, azért, hogy megváltoztassák a történelmet, ezáltal megváltoztassák a jövőt. Semmilyen intézkedéssel nem sikerült gátat venni ennek a folyamatnak, ezért az a drasztikus döntés született, hogy berobbantják az időkaput és ezzel egyszer és mindenkorra megszüntetik az időutazás lehetőségét az emberiség számára. De, előtte minden időutazót össze kell szednünk és visszajuttatni oda, ahonnan jött. El kell varrni minden szálat, nehogy meglepetés érjen minket.

Morawskinak igaza volt, Nathaniel tényleg nem értett semmit az egészből. Amikor Lenát megismerte, valahogy természetesnek vette, hogy a lány a jövőből jött, ahogy abba sem gondolt bele túl mélyen, hogy hogyan tudták őt életre lehelni közel 300 éves jégfogság után. Egyszerűen ezeknek a tényeknek a végig gondolása nem jutott el az agyáig. És most? Ez az ember arról beszél, hogy ha visszamehetünk az időben, akkor megváltoztathatjuk az eseményeket és ezáltal ellehetetlenítjük a jövőt. Mi van? Ez értelmetlen, ez nem lehetséges. Vagy mégis? Hiszen Lena is itt van, a maga fizikai valóságában. Tud olyat csinálni a jelenben, amit más nem tenne meg és ezzel megváltoztatja a jövőt. Például megöli Morawskit és nem megy vissza vele. És akkor vagy nem robbantják be az időkaput, vagy nem megy vissza minden időutazó. "Érdekes" – állapította meg magában. De mi van akkor, ha azokat az embereket öli meg, akiknek Morawski a leszármazottja? Akkor a doktor meg sem születik és sosem jön el Lena-ért. Ez hülyeség, ez felfoghatatlan. Miközben teljesen belebonyolódott a helyzet értelmezésébe, Lena kérdést tett fel a doktornak.

• Hogyan szedik össze az embereket? Honnan tudják, ki hol van?
• Több ezer ügynököt küldtek szét erre a feladatra. A feladatuk részben egyszerű, mert amióta stabilizálták a rendszert, azóta tudjuk, hogy ki melyik időzónába került. Őket könnyebb megtalálni. Nehézséget a korábban utazók okozzák, mint például maga, akikről nem tudjuk, hogy mely korban vannak pillanatnyilag. De vannak kidolgozott szisztémák, amelyek biztosítják a sikert, mindenkit megtalálunk.
• Ezért került kapcsolatba az FBI-al?
• Tulajdonképpen igen. Már több embert sikerült így megtalálnom az elmúlt hónapokban. Ők nem tudják, hogy miről van szó, így nem veszélyeztetik a küldetésem.
• De akkor miért hívták fel Nathaniel figyelmét arra, hogy esetleg rossz szándékkal követhetik?
• Nem tudom. Nathaniel nem az én ügyem.
• Szóval azt mondja, hogy az FBI nem tudhatja, hogy én és még sok ember itt van a jövőből?
• Igen ezt mondom és remélem ebben nem is tévedek. Jelentősen megnehezítenék a küldetésem, amit nem engedhetek meg, mert az idő sürget.
• Mikor indulnánk?
• Három nap múlva.
• Mi lesz Nathaniellel, őt is magunkkal vihetnénk?
• Semmiképpen. Sajnálom, de az a feladatom, hogy állítsuk vissza az idődimenzió egységét, mindenki kerüljön vissza a saját korába, mielőtt felrobbantjuk az időkaput. Nathaniel nem időutazó, nem a mi problémánk.
• De én nem megyek vissza nélküle, egyébként is csak pár napot töltöttem el itt. Még nem akarok visszatérni.
• Azt hiszem nem érti a helyzetet. Nincs választási lehetősége. Maga most velem jön, a gyülekezési pontra, ahol már várnak a többiek. Búcsúzzon el a barátjától és indulunk.
• Nem megyek sehová – jelentette ki határozottan Lena.

Morawski előrántott egy fegyvert a zsebéből.

• Ne akarja, hogy kényszerítsem – sziszegte. – Ha ellenáll, meg kell ölnöm. A jövőt senki sem veszélyeztetheti.

De annyira a lányra és a fegyverre koncentrált, hogy nem vette észre, amint Nathaniel a háta mögé lopódzik és egy hirtelen felkapott vascsővel leüti.

2025 (folytatás következik)