Az időutazók

A lány bizonytalanul, céltalanul kóborolt New York utcáin. Három napja érkezett ebbe a számára szokatlan világba. Amikor elindult, tudta, ahová érkezik ott minden más lesz, mint amit megszokott eddigi életében, de mégis meglepte az alkalmazkodó képességének lassúsága. Legjobban a szagok zavarták, elsősorban az utcán hömpölygő autókból áradó benzingőz orrfacsaró bűze. Tanulmányaiból tudta, hogy a XXI. század első felében a közlekedés elsősorban még olajszármazékú üzemanyagokon alapult és abban az időben az elektromos energia használata gyerekcipőkben járt, de erről a szagról fogalma sem volt. Elképzelni sem tudta, hogy mit jelent a benzingőz. Az autók okozta káosz és dugó is furcsa volt számára. Ahhoz szokott, hogy az emberek a hátukra szerelt apró kis elektromos motorok segítségével teljes egészében kihasználják a rendelkezésükre álló teret. Nem csak az utca szintjén, de a levegőben is közlekednek. Gyorsan, kényelmesen a testre szabott kapszulában. No meg a tömeg, az iszonyatos volt. Járdán az emberek milliói, az úton az autók milliói. A XXIV. században, ahonnan Lena jött, az életet nagyon másképpen szervezték. A Föld minden lakható zugát, beleértve a sivatagokat is, élhetővé tették és benépesítették. Ezáltal megszűnt a nagyvárosok tömegnyomora. Az emberek bár szám szerint sokkal többen voltak, mint valaha bármikor a történelem során, kényelmesen elfértek és megéltek a bolygón. Megszűntek a hatalmas mezőgazdasági területek, mert megszűnt maga a táplálkozás hagyományos kultúrája is. Táplálkozás helyett, táplálás. A reggel bekapott "csodabogyó" egész napra biztosította az energia szükségletet. Lena hagyományos élelmiszert sosem látott gyomrának nagy kihívás volt a hús, a kenyér vagy a gyümölcs elfogyasztása. Megtapasztalta, milyen az, amikor az emberre rájön a szapora és nem tud uralkodni egyes testrészei fölött. De lassan túl lett a kezdeti nehézségeken és megpróbálta megszervezni az életét egy számára ismeretlen civilizációban. Azt feltételezte, hogy nem lesz rövid, sőt akár az örökkévalóságig is tarthat.

A XXIV. századra az időutazás valósággá vált, melyet írók és álmodozók évszázad óta reméltek és amely megvalósíthatóság a tudomány sokáig elképzelhetetlennek tartott. De Lena idejében az időutazás még rengeteg bizonytalanságot hordott magában. Azt tudták a tudósok garantálni, hogy az időutazó fizikailag ugyanarra a helyre érkezik, ahonnan indult, de hogy melyik történelmi korba, arra ekkor még semmi garancia nem volt. Lehet, hogy 5 évet, lehet, hogy 100 évet, lehet, hogy 1000 évet repül vissza az időben. Így a felkészítésük sem volt egyszerű. Nem tudhatták pontosan, hogy mire számítsanak, amikor megérkeznek. Nem mindegy, hogy valaki a középkor vagy a legújabb kor életkörülményeire készül fel. De nem ez volt a legnagyobb kihívás számukra. Az út ekkor még egyirányú volt. Nem volt eszköz és módszer a visszatérésre. A tudósok dolgoztak rajta, de senki nem tudta, mikor lesz kész megoldásuk. Pár éven belül, vagy csak évtizedek múlva. Emiatt nagy tolongás az utazásra nem volt. Mindenki tudta, a tökéletes XXIV. századból csak rosszabb körülmények közé kerülhet, ahonnan nem garantált a visszatérése. A tudomány sem tudott profitálni az utazásból, hiszen semmilyen visszajelzést nem kaptak arról, milyen tapasztalatokat élt át az utazó, milyen is volt valójában az élet abban a korszakban. Lena motivációja egy szerelmi csalódás volt. Szakításuk után hosszan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, de aztán inkább jelentkezett az időutazó programra. Tulajdonképpen ez is egyfajta öngyilkosság volt, de talán mégsem annyira végzetes. Elméletben innen még volt visszaút vagy kitudja, talán egy másik korban megtalálja az elveszett boldogságát. Egy év felkészítés után vágott neki a nagy utazásnak és pottyant az 2025-ös év New Yorkjába.

Az egész napos sétálgatás közben jól esett egy kis pihenő. Nem szokott hozzá, hogy kizárólag a saját energiáit felhasználva közlekedjen. A Central Park árnyas fái alatti padon ücsörögve egy furcsa fickóra figyelt fel, pedig röpke ittléte alatt már megszokta, ebben a városban a többiektől eltérő vagy különc kinézet és viselkedés hétköznapi jelenség. Mégis volt valami ebben a harminc körüli férfiban, - aki a szomszéd padon üldögélt -, ami felkeltette a lány figyelmét. Nem illett a képbe, mintha egy másik korból érkezett volna. Egy másik időutazó? Nem, az lehetetlen. Lena tudta, hogy ő az elsők közé tartozik és ez a férfi biztosan nem a XXIV. századból való. Későbbi korok gyermeke lenne? Ez elvileg és gyakorlatilag lehetséges, de ezt a férfiről szerzett benyomásai alapján nehéz volt elképzelni. Sokkal inkább tűnt egy letűnt korszakból származó embernek, de ez tudományosan kizárható. Korábban nem voltak időutazók. Hosszan tanulmányozta a férfit, kereste az okot, amiért felfigyelt rá. Talán a nézése, ahogyan a körülötte sétálgató embereket megbámulja, mintha szellemeket, sosem látott lényeket látna? Igen, a nézése volt feltűnő, mint egy kisgyereké, akit elvisznek egy mesepalotába, ahol minden új és szokatlan számára. Amikor megérkezett ő maga is rácsodálkozott erre a világra, de úgy gondolta az ő csodálkozása múzeumi. Jé, milyen mulatságos az emberek kinézete és öltözéke, hogyan lehet ilyen ócska és büdös fémdobozokban közlekedni? És még sorolhatnánk lenéző, sajnálkozó gondolatait, de ennek a férfinak a tekintete mást árul el. Vajon mit? Egyre inkább kíváncsi lett a válaszra. Átült a másik padra, a férfi mellé.

Lena vagyok – mutatkozott be.

Lord Nathaniel Harrow, a szolgálatára – mondta a férfi furcsa akcentussal a hangjában, miközben enyhén megemelkedett ültő helyében.

Ön, nem amerikai?

Nem. Én angol vagyok. 1723-ban születtem Londonban.

Mikor? – kiáltott fel Lena meglepetten. A férfi kiszúrta volna, hogy ő egy időutazó? – Most szórakozik velem?

Nem, Hölgyem. Egy angol Lord, ilyet sosem tenne, főleg egy hölggyel szemben, nem.

De az több, mint 300 évvel ezelőtt volt – állapította meg bölcsen a lány.

Pontosan. Októberben leszek 302 éves – a férfi ezt olyan természetességgel mondta, mintha az emberek naponta találkozhatnának többszáz éves honfitársaikkal. Látva a lány döbbent tekintetét, hozzátette – ha gondolja, megmagyarázom.

Kérem, megtisztel vele – hebegte Lena zavartan.

Mint mondottam Londonban születtem és éltem ifjúkoromban, de mindig is kalandvágyó voltam. Szerencsémre, családomnak köszönhetően lehetőségem nyílt húszévesen egy Ausztráliába tartó holland expedícióihoz becsatlakoznom. Ausztráliát nem sokkal korábban fedezték fel, nem sokat tudtunk róla. Az gondoltam, hogy mielőtt folytatnám a családi hagyományt és parlamenti képviselő leszek, egy kis utazás lehetővé teszi, hogy az unalmas politikai szócsatákat hallgatva, legyen min nosztalgiáznom a Lordok Házában. Hosszú hónapokig tartó hajóút után értük el Ausztráliát, annak is a déli részét. Pár hónapot töltöttünk ott, de a holland kapitányt nem érdekelte a táj. Azt mondta, hogy sivár, lakhatatlan terület. Nincs itt semmi keresnivalója a holland királynak. Két hajóval érkeztünk és amikor visszaakart indulni, megegyeztünk valamiben. Ő ugyanazon az úton megy vissza, amin jöttünk, én viszont – hiszen a Föld gömbölyű – délre tartok. Igaz, így az utunk hosszabb lesz, de talán érdekesebb. Az idő egyre hidegebbre fordult, hamarosan úszó jégszigetek vettek körül, majd egy végtelen jégfalnak ütköztünk. Nem tudtunk továbbmenni, de már visszafordulni sem volt lehetséges. Nem volt más lehetőségünk jégre szálltunk. Kegyetlen volt a hideg, egyre több emberem fagyott meg. Kevesen maradtunk. Egyik nap én voltam a soros vadász, valahogy élelmet kellett találnom. Fókát kerestem, mert annak volt a legnagyobb tápértéke és a bundája is jól szolgált a hideg ellen. De óvatlan voltam és váratlanul egy repedésbe zuhantam. Többre nem emlékszem.

A lány értetlenül nézett rá. Nem kételkedett a szavaiban, mégsem hitte, értette miről beszél a férfi.

Ne haragudjon – kezdte zavartan -, nem akarok tiszteletlen lenni, de ön nem lehet 300 éves. Ez lehetetlen, egyébként is egy jégbe fagyott ember hogyan kerülhetett ide a Déli sarkról New Yorkba? Ráadásul élve.

A férfit nem lepte meg a lány értetlenkedése, zavartalanul folytatta.

A történet ezt követő részére én nem emlékszem. Azt tudom elmondani, amit nekem is meséltek. A globális felmelegedés következtében egyre gyakrabban fordul elő hatalmas jégtömbök leszakadása a Déli sarkról, amelyek aztán irányítatlanul sodródnak az óceánban, míg fel nem olvadnak benne. Egy ilyen tömb, amely a testemet magában rejtette a Mount Howe partjaihoz került. Ott találták meg amerikai klímakutatók, és miközben a jégtömb maradékát vizsgálgatták, rábukkantak a testemre, melyet azonnal New Yorkba szállítottak. Bár eleinte nem bíztak benne, de kiderült, hogy a konzerválás vagy hibernálás tökéletesre sikeredett és vissza tudtak hozni az életbe.

Ez elképesztő. Tudomásom szerint a kriobiológia az első érdemi eredményeit a XXII. század elején érte el, amikorra sikerült megakadályozni, hogy a fagyasztás során a sejtekben keletkező jégkristályok ne feszítsék szét a sejtmembránt. És akkor ön azt mondja, hogy erre a természet sok száz évvel ezelőtt már képes volt?

Itt vagyok élő bizonyítéknak. Az orvosok és kutatók, akik részt vettek a feltámasztásomban, sem hittek a saját szemüknek. Leginkább azt nem akarták elhinni, hogy ez a természeti csoda többszáz évvel ezelőtt történt, de az antropológiai vizsgálatok egyértelműen igazolták az életkoromat.

És akkor, hogy került most ide, a Central parkba egyedül és magányosan? Feltételezésem szerint magát, mint a világ csodáját kellene őrizni, ehhez képest itt ücsörög egy közpadon New Yorkban.

A rehabilitációm sokáig tartott. Majdnem félév eltelt, mire normális emberként tudtam ismét létezni. Azt követően, hogy felépültem továbbra is állandóan vizsgálgattak, mutogattak, mint egy cirkuszi majmot. Konferenciákra, előadásokra vittek. Meguntam. Nem engedtek kiszállni ebből, hiába kértem, ezért megszöktem. Olvastam valahol, hogy Amerikában mai napig is élnek olyan emberek, akik még mindig a XVII. – XVIII. század szellemisége szerint élik életüket.

Az amishok – vágott közbe Lena.

Pontosan. Azt gondoltam csatlakozom hozzájuk, hiszen az a kultúra mégis közelebb áll az enyémhez, mint a mostani. Befogadtak, szállást, megélhetést biztosítottak nekem, de csalódtam bennük. Ők tudatosan tagadják meg a világ fejlődését, változását. Rájöttem, hogy engem érdekel, hogy mivé fejlődött az emberiség azon idő alatt, amíg én egy jégtömbben voltam zárva. Ott hagytam őket és egy hete visszatértem New Yorkba, de itt nem tudok mit kezdeni ezzel a világgal. Munka nélkül csak koldulásból lehet megélni. Pénzt nem tudok keresni, mert nem értek semmihez, amivel a mai világban boldogulni lehetne. Egyetlen lehetőségem az lenne, ha visszamennék a tudósokhoz, és hagynám magam mutogatni. De ezt nem akarom, bár lehet, hogy a végén nem marad más választási lehetőségem.

Lena hosszasan nézte a férfit. Az utolsó mondatok ellenére a szavai mögött nem érzett igazi elkeseredettséget vagy reménytelenséget inkább valami különös, mély békét, amely ritkán jellemzi azokat, akik elveszítették mindazt, amit ismertek. Érezte, hogy kettejük sorsa – bármilyen lehetetlennek is tűnik – valahol összefonódik.

Tudja – szólalt meg végül –, valójában én sem tartozom ehhez a világhoz.

Nathaniel meglepődve fordította felé a tekintetét.

Ezt, hogy érti?

Azt hiszem, mi hasonló cipőben járunk – felelte a lány, és röviden elmesélte, honnan jött, milyen korból, és hogyan került ide, 2025-be. A férfi figyelmesen hallgatta, anélkül, hogy közbevágott volna. Amikor Lena befejezte, sokáig hallgattak.

Tehát… – szólalt meg végül Nathaniel lassan, ízlelgetve a szavakat – ön a jövőből jött, én a múltból.

Úgy tűnik mindkettőnknek a huszonegyedik század lett az újrakezdés helyszíne.

A férfi halványan elmosolyodott.

Egy háromszáz éves ember találkozása egy mínusz háromszáz évessel olyan környezetben, amely mindkettőjük számára idegen. Hatszáz év korkülönbség.

Pontosan – bólintott Lena. – De alkalmazkodnunk kell ehhez az új környezethez, hiszen egyikünk számára sincs sok esély arra, hogy visszatérjen a korábban megszokott világába.

Kérem, kisasszony, önnek legalább van hova hazamennie – felelte Nathaniel csendesen. – Az a világ létezni fog, de az én világom réges-rég elmúlt. Az emberek, akiket ismertem, a város, ahol éltem – mind csak por mostanra.

Nekem is csak elméleti esélyem van a hazajutásra – válaszolta Lena. – A visszaút technikailag még nem létezik, és nincs rá garancia, hogy még az életemben megteremtődik ennek a feltétele.

A férfi elgondolkodott.

Akkor talán nem véletlen, hogy találkoztunk.

Ezt hogyan érti?

Gondolja csak végig. Én, akit a természet fagyasztott le és őrzött hosszú évekig, és maga, akit az emberiség tudománya vetett ide az időn keresztül. Mintha a sors, vagy nevezzük bárminek, úgy rendezte volna, hogy két kísérlet, két különböző korszak csodája itt találkozzon és itt élje le élete maradék részét.

Lena akaratlanul is elmosolyodott.

A csodák találkozása. Szép kép.

Maga, aki a jövő ismeretével bír, és én, aki a múlt tanúja vagyok – együtt talán jobban megértjük ezt a világot, mint bármelyik bennszülött – válaszolta a férfi, és tekintete először vált igazán élővé, mintha felcsillant volna benne valami régi tűz, a felfedezés tüze.

A lány elgondolkodott ezen. Talán tényleg így van. A huszonegyedik század kaotikus, ellentmondásos világa mindkettőjük számára idegen volt, de talán éppen emiatt láthatják tisztábban, mit jelent embernek lenni ebben a korban.

A parkban lassan esteledett. A város fényei kigyúltak, a távolból autódudák hangja keveredett a szirénák üvöltésével. Nathaniel a pad karfáján pihentette kezét, ujjaival végigsimított a repedt fán, mintha bizonyosságot akarna arról, hogy ez a világ valóban valóságos.

És most mit fog tenni? – kérdezte Lena, mintha a férfi előző mondatai nem lettek volna egyértelmű utalások egy közös kalandra. – Visszatér a tudósaihoz, vagy valami más elképzelése van a jövőjéről?

Még nem tudom – a férfi zavarba jött, azt hitte egyértelműek a szavai, de nem akarta ráerőltetni magát a lányra. – Azt gondoltam esetleg közösen felfedezhetnénk a XXI. századot, ha nincs ellenére. De megértem, ha ezt nem velem gondolja.

Lena habozott, majd bólintott.

Rendben, de egy feltétellel.

Hallgatom.

Ha együtt maradunk, akkor együtt is keressük a választ arra, miért vagyunk itt, a sors milyen szeszélye hozott minket össze ebben az ismeretlen világban. Miért találkoztunk mi ketten itt, ebben a parkban?

Nathaniel elmosolyodott.

Megállapodtunk, kisasszony. Úgy tűnik, az időutazók szövetsége ezennel megalakult.

A város fényei mögött a sötétség lassan beborította a parkot. Két elveszett lélek, két különböző századból, együtt indult el a sárgán derengő utcák felé – tudták, hogy ezzel egy olyan történet kezdődött, amely örökre megváltoztatja mindkettejük sorsát.

Lena és Nathaniel aznap éjszaka egy olcsó, félig üres hostelbe húzódtak vissza, amit a park szélén találtak. Lena hozott magával néhány aranyrudat, tudta bármely idősíkba is kerül, az arany biztos fizető eszköz. Néhány hétre biztosítja a megélhetését, de hogy aztán mi lesz, abba egyelőre belegondolni sem mert. Nathaniel számára napok óta először végre fedél került a feje felé és pad helyett ágyban álmodhatott arról a világról, melyet pár száz évvel ezelőtt ott hagyott.

A következő napokban a két időutazó lassan, de biztosan kezdett beilleszkedni a huszonegyedik század nyüzsgő világába. Lena megtanította Nathanielnek a modern városi közlekedés alapjait – a metrókat, a buszokat, a digitális fizetést –, míg Nathaniel a múltbéli túlélési fortélyokat és a figyelmes megfigyelés képességét osztotta meg vele. Az eltérő kultúrájuknak köszönhetően minden újdonságra másképpen reagáltak, másképpen értelmezték, magyarázták azokat a dolgokat, szokásokat, melyekkel most találkoztak először, de közösen mindenre megtalálták a választ, a megoldást.

Miért néznek így rám? – kérdezte egyszer Nathaniel, amikor egy metrókocsiban észrevette, hogy valaki furcsán, suttogva beszél róla.

Mert másképp viselkedsz. Más a testtartásod, más a hangszíned, másképpen nézed a környezeted. És az emberek tudat alatt érzik a különbséget – magyarázta Lena. – Ne foglalkozz vele, ha megtanulod a XXI. század ritmusát, észrevétlen leszel.

Nem egyszerű, nehéz megszokni – sóhajtott a férfi. - Lord vagyok, nemes ember, amikor London utcáin sétáltam, természetes volt, hogy kirívók a környezetemből a ruházatommal, a beszédstílusommal a viselkedésemmel a pórnép közül, de sosem éreztem, hogy így mernének bámulni rám, mint itt. Tiszteltek annyira, hogy nem emelték rám a tekintetüket. Ezek az emberek neveletlenek.

Nem, azt hiszem másról van szó – kezdett Lena egy kis hosszabb magyarázatba. A te idődben még sokkal szigorúbb szabályok mentén szerveződött a társadalom. A kiváltságosok, az úri osztály és a nép között merev határok voltak, melyeket nem lehetett átlépni. Ez sok mindenben, többek között az egymáshoz való viszonyulásban is megnyilvánult. Aztán jöttek a polgári forradalmak, a falak leomlottak. Az emberek egyenlőek, csupán származása miatt senkit sem tisztelnek. Persze most is vannak szegények és vannak gazdagok, sőt az emberek közötti anyagi különbségek egy jó ideig folyamatosan nőttek, talán a XXI. század végén változott meg ez a tendencia és elindult egy kiegyenlítődési folyamat.

És ez jó? Hiszen egy Lord, mégiscsak Lord. Ez Isten akarata és ezzel nem lehet vitatkozni. Ha az emberek nem tisztelik a rangot és a hatalmat, akkor abból káosz, lázadás lesz.

A világ és benne az emberi gondolkodás az évszázadok alatt sokat változott – Lena nem akarta megsérteni a férfit, igyekezett óvatosan fogalmazni. - Most is van hierarchia, társadalmi vagy vagyoni különbség az emberek között, de ez az egymás közti viszonyukban másképpen nyilvánul meg, mint az a te korodban volt. Pontosan én sem tudom, hogy ez a század, hogyan működik, de a huszonnegyedik századot jól ismerem és tanulmányaim során sokat olvastam a társadalmi változásokról. A tisztelet és tekintély más elvek alapján létezik és másképpen nyilvánul meg, mint korábban.

Értem – bólintott Nathaniel. De valójában nem értette és nem szívesen fogadta el Lena magyarázatát, ezért nem látta értelmét a beszélgetés folytatásának. Hatszáz év kulturális különbség áthidalhatatlan. Ha a világ abba az irányba változott, amiről a lány beszél, akkor az ő véleménye semmit sem számít. Ha a sors idevetette, akkor ezt el kell fogadnia.

Pár nappal később Lena különös érzéssel ébredt. Az ablakon túl a város megszokott zaja hallatszott, de valami mégis más volt. Minden porcikájában azt érezte, hogy vége az eddigi békés nyugodt napoknak és sűrű izgalmak várnak rájuk. Nathaniel már a konyhában volt, próbálta bekapcsolni a kávéfőzőt, de a gombok és az érintőfelület láthatóan kifogtak rajta.

Nem értem, hogy lehet egy italért ennyi gombot megnyomni – morogta. – Régen csak szólnom kellett a személyzetnek és perceken belül ott gőzölgött előttem a teám.

Lena nevetett, miközben az utcát bámulta az ablakon keresztül.

Ezen én is csodálkozom. Nekem elég volt, ha arra gondoltam, hogy bemennék egy ajtón és az ajtó kinyílt előttem. Sokkal több gép vett körül engem, mint itt, de mindegyiket a gondolatommal vagy a hangommal irányítottam. Ezeknek – mutatott a levegőbe -, mindegyiknek más a működtetése. Gombok, amiket nyomogatni kell, képernyők, melyeken az ujjad húzogatni kell, karok, amelyeket mozgatnod kell. Nem is tudom elképzelni, hogy a most élő emberek, hogyan képesek ezeknek a működtetését megtanulni. Milyen felesleges pazarlása az emberi agynak.

Miközben továbbra is az ablak előtt állt az arca váratlanul elkomolyodott, összeszűkített szemmel figyelt valamit, majd idegesen megszólalt.

Valaki figyel minket.

Ezt honnan veszed? – Nathaniel nem értette a váratlan hangulat és témaváltást.

Tegnap este, amikor hazajöttünk, a ház sarkánál egy fekete furgon parkolt. Ma reggel is ott van. Úgy rémlik, hogy már korábban is ott állt, bár eddig nem foglalkoztam vele. De most az eszembe ötlött, hogy mintha többször láttam volna a városban, amikor valamerre sétáltunk. És az utcán, a sarki bolt előtt ugyanaz a férfi ácsorog, mint tegnap este.

Lehet véletlen is – vélte Nathaniel. – Ki figyelne vagy követne minket?

Amikor megszöktél az orvosaidtól és a téged tanulmányozó tudósoktól, nem tapasztaltál semmi furcsát?

Mire gondolsz?

Bármire, ami szokatlan.

Nem.

Nem követtek?

Nem vettem észre. Amint egyszer meséltem, valahol a kezembe akadt valami írás az amishokról. A térképen megnéztem merre laknak. Az a falu ahová mentem, nem volt messze New Yorktól, talán 30 kilométernyire. Egyszer amikor nem foglalkozott velem senki, egyszerűen kisétáltam az épületből és a térkép alapján két nap alatt odaértem.

Gyalog?

Mi másképpen? Pénzem nem volt. Nem mondom, hogy a térkép tökéletes volt, de egy tengerésznek nem okozhatott kihívást. Ha valaki jött volna utánam, észrevettem volna. Ha vissza akartak volna vinni azokkal a gyors gépeikkel, amiket autónak hívnak, biztosan utol értek volna. De, nem történt ilyen.

És később? Az amishoknál vagy azt követően, hogy onnan eljöttél?

Semmit nem vettem észre, igaz nem is gondoltam erre. Egyébként miért gondolod, hogy engem keresnek vagy követnek, lehet, hogy téged?

Rólam nem tudnak semmit. Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Még azok sem, akik küldtek, hiszen nem tudják, hogy melyik idősíkba kerültem. De lehet, hogy csak fóbiás vagyok és nincs mitől aggódnunk.

Két órával később elindultak a városba és hamar kiderült van min aggódniuk. Amikor elhaladtak a még mindig a kisbolt előtt ácsorgó férfi mellett, az váratlanul egy papírlapot és egy apró dobozkát nyújtott Lena felé.

"New York Harbor, Pier 47. Ma 18.00" - állt a papíron. De mielőtt Lena felfogta volna az üzenetet és bármit kérdezett volna, beült a fekete furgonba és elhajtott. A lány kinyitotta a dobozt, melyben egy fülhallgató lapult.

Ez micsoda? – kérdezte a férfi.

Fülhallgatónak tűnik. Elég elavult eszköz, de gondolom nem véletlenül adta oda.

És az mire jó?

Üzeneteket kaphatunk rajta – válaszolta, miközben kissé ügyetlenül elhelyezte a fülében a készüléket.

Oda megyünk? – kérdezte Nathaniel.

Megtaláltak minket. Ha nem megyünk oda, akkor is megtalálnak újra. Jobb, ha kiderítjük mit akarnak és kik ők. Talán nincs rossz szándékuk, de legyünk óvatosak.

New York nem a legszebb arcát mutatta ezen a napon, szemerkélt az eső, erre szokták mondani, szomorú idő van. Egész nap sétáltak a városban, ismerkedtek a környezetükkel. Nem sokkal a megadott idő előtt értek a kikötőhöz. Az időjárás nem lett jobb, sőt sűrű köd ereszkedett a tájra, a látási viszonyokat az esti szürkület csak tovább rontotta. Egy ideig semmi sem történt, aztán a ködből előlépett három alak. Fekete kabát, fülhallgató, mozdulataik összehangoltak voltak.

Lena Vargas és Lord Nathaniel Harrow? – szólalt meg az egyikük, de nem várt választ. – Az FBI-tól vagyunk. Kérem kövessenek.

A hangja határozott volt, de barátságos. Mégis egy pillanatig mindketten bizonytalanok voltak, hogy mit csináljanak.

Kövessék az utasításaikat. Egyelőre. Lena semmiképpen ne árulja el, hogy honnan jött – mondta egy ismeretlen hang a lány fülében.

Lena mozdult elsőként, a férfi követte. Egy motoros csónakba szálltak be, amely tíz perc száguldás után kötött ki egy csupa üveg épületnél. A kisérők továbbra is udvariasak voltak, mindkettőjüket egy szobába vitték, ahol hellyel és vízzel kínálták őket. Pár perccel később egy férfi és egy nő lépett be az ajtón, kezükben egy-egy dossziéval.

Scott ügynök – mutatkozott be a férfi, majd a társára mutatott. – Perez ügynök.

Ez nem egy kihallgatás, ez egy beszélgetés – mondta a harmincas afro-amerikai, magas, karcsú, hatalmas göndör hajjal megáldott nő. – De ettől függetlenül emlékeztetem önöket arra, hogy az amerikai törvények szerint, aki hazudik az FBI-nak az bűncselekményt követ el. Lord Harrow gondolom, ezt nem feltétlenül tudta.

Lord Harrow, tudjuk magáról, hogy egy természeti csoda következtében közel 300 évet töltött el egy jégtömbbe bezárva, de orvosainknak és tudósainknak köszönhetően itt van közöttünk – vette át a szót a férfi, aki a másik ügynöknél valamivel idősebb, fehér sovány ember volt. – Egy kutatási programban vett részt, melynek célja az ön történetének orvosi, biológiai feltárása lett volna. Nem egy hétköznapi eset, tudomásunk szerint ez volt az első konkrét lehetőség, hogy az emberiség kiderítse lehetséges-e, és hogyan lehetséges az emberi test hibernálása és újraélesztése. Jövőnk számára ennek felmérhetetlen jelentősége van, ön mégis engedély nélkül távozott és hosszabb időre elérhetetlenné vált számunkra. Megkérdezhetem tettének indítékát?

Természetesen nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik megmentették az életemet – válaszolta Harrow udvariasan. – De nem akarok semmilyen kutatásban részt venni. Nem ismerem az önök törvényeit, nem tudom, hogy a megmentésemért cserébe tartozom-e önöknek azzal, hogy folyamatosan vizsgálgassanak és mint egy cirkuszi majmot előadásról előadásra hurcoljanak. Lord vagyok, akinek jogai vannak, aki tiszteletet érdemel és aki szabad angol állampolgárként maga dönti el, hogy mivel tölti az idejét és csak a Király vagy a Királynő parancsának engedelmeskedik.

A világ sokat változott az évszázadok alatt és az Egyesült Államok függetlenné vált a Brit Birodalomtól – mondta Perez ügynök, akit hirtelen felbosszantott Harrow stílusa. – De, természetesen minden embernek vannak jogai, senki sem kötelezhető arra, hogy akarata ellenére részt vegyen valamiben, amely egyébként nem állampolgári kötelessége. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy valaki lord vagy nem lord, a törvény előtt minden ember egyenlő. Ugyanakkor ön pillanatnyilag komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelent a számunkra. Nem tűnhet el a szemünk elől és nem kerülhet ellenséges szervezetek látókörébe.

Harrow egy szót sem értett az egészből, milyen ellenséges szervezetekről hadoválnak itt neki?

Többször jeleztem az orvosok felé, hogy nem akarok abban a cirkuszban részt venni. Nem engedtek kiszállni, ami ellentmond annak, amit ön állít a szabad akaratról. Valóban megszöktem, nem szóltam senkinek távozásomról. Nem volt benne semmilyen más szándék, csak az, hogy kiszálljak abból a programból, ahogy maguk nevezik azt a cirkuszt. Egy kis faluba mentem, csatlakoztam egy amish csoporthoz.

Ők tudták, hogy kicsoda maga? – vágott közbe Scott ügynök.

Nem, nem mondtam nekik semmit az igaz történetemről, de nem is érdeklődtek a múltamról. Velük voltam, de hamar meguntam az ottani életet, visszatértem New Yorkba. Az utcán éltem pár napig, amikor is összetalálkoztam Lena kisasszonnyal. Azóta együtt lakunk egy olcsó hostelben.

Hogyan ismerkedett meg Lena Vargassal?

Egy parkban találkoztunk. Ő jött oda hozzám, beszélgettünk és azóta együtt töltjük az időnket.

Tudja kicsoda Lena Vargas?

Egy new yorki nő, aki itt él és aki érdeklődést mutatott irányomba. Mit kellene tudnom róla?

Lena kisasszony tudja, hogy ki maga? – Scott ügynök nem válaszolt Harrow kérdésére.

Természetesen tudja, elmondtam neki mindent úgy, ahogyan történt velem. Hiba lett volna?

És a kisasszony is elmesélte, hogy ő kicsoda? – Scott ismét figyelmen hagyta Harrow reakcióját.

Nem beszélt magáról sokat. Egy vidéki amerikai nő, aki pár éve New Yorkban él és irodalommal foglalkozik – Harrow gyorsan felmondta a leckét, amit a hajóban korábban röviden megbeszéltek. – Sosem utalt rá közvetlenül, de feltételezem, hogy majd egyszer megírja a történetemet, ahogyan Jonathan Swift tette azt a Gulliver utazásaiban. Nem mondta, de nem bánom, ha így lesz.

Szóval maga egy írónő? – fordult váratlanul Scott Lenahoz.

Igen, az vagyok.

Mesélne az eddigi irodalmi munkásságról – kérdezte a lányt Perez ügynök – Hol jelentek meg a könyvei?

Még nem jelent meg egy sem – reagált Lena zavartan, érezte, hogy perceken belül összeomlik a hirtelenjében összetákolt fedősztori. – Kezdő író vagyok, illetve csak szeretnék lenni. Egyelőre anyaggyűjtésben vagyok.

Aha, értem – bólintott mosolyogva Perez. – Tudja az az érdekes, hogy magáról semmilyen információt sem találtunk. Sem az iskoláiról, sem az eddigi munkásságáról, könyveiről, írói próbálkozásairól. Nincs önről semmi az adóhivatalban, a bíróságokon, a személyi nyilvántartásokban. Mintha az égből csöppent volna ide.

Vagy egy más országból? – tette hozzá Scott ügynök sejtelmesen.

Tudták a nevemet – védekezett Lena. – Tehát valamit mégis tudnak rólam.

Ezen a néven jelentkezett be a hostelbe és ez alapján kerestük a nyilvántartásokban. Szóval kicsoda maga, mi az igazi neve? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdést Perez ügynök.

De mielőtt Lena bármit is reagált volna, Scott ügynök közbeszólt.

De ezt már nem édes négyesben kell megválaszolnia. A beszélgetés mostantól fogva kihallgatás az ön számára. Perez ügynök átkíséri magát egy másik szobába – mutatott Harrowra. – Ha megtenné nekünk azt a szívességet, hogy ott várakozik, amíg visszatérünk önhöz.

Az afro-amerikai ügynök pár percig volt távol, addig a szobában teljes volt a csönd. Lenanak volt ideje gondolkodni valamilyen hihető történetben.

Szóval? – kérdezte Scott, amikor a társa visszatért.

Nevem Lena Vargas. Születtem 1996 március 13.-án Watertown városában. New York állam, Jefferson megye. Apám neve Tom Vargas, anyám Hilda Petterson. Már mindketten meghaltak, testvérem nincs. A new yorki egyetemre jártam, Művészetek és Tudomány karra. Nem értem, hogy miért nem találtak rólam semmilyen információt. Adjam meg a személyi azonosító számomat? Szívesen teszem, ha az segít – Lena határozottan és magabiztosan beszélt.

A két ügynök láthatóan zavarba jött. Perez kiment a szobából, jó tíz perc múlva jött vissza. Arca nem a boldogságtól sugárzott.

Elnézését kell kérnem – mondta kimért hangon. – Valami félreértés történhetett. Minden információ helytálló. Természetesen távozhat, mindjárt szólok egy kollégának, aki kikíséri. Ha nem probléma ön számára, Lord Harrow-val még beszélgetnénk, de nem szándékozunk őt sem túl sokáig feltartani.

Lena beleegyezően bólintott, egy ismeretlen ügynök kíséretében elhagyta az épületet. Úgy döntött, megvárja a Lordot, remélve nem kell órákat várakozni a ködös, hűvös időben. Nathaniel jó félórával később jött ki az irodaházból.

Mi történt, miről akartak még veled beszélni? – kérdezte a lány.

Semmi különös nem volt. Megpróbáltak rábeszélni, hogy folytassam a programban való részvételt, de nem voltam rá hajlandó. Megkértek, hogy ennek ellenére gondolkozzam ezen még egy kicsit és egy hét múlva egy kötetlen beszélgetés keretében találkozzam a program vezetőjével. Ebbe beleegyeztem. Aztán még kérték, hogy ha valami furcsát tapasztalnék magam körül, például ismeretlenek követnek vagy állnak a szállásunk előtt, akkor jelezzem feléjük.

Ez érdekes, van valami furcsa ebben a történetben.

Mire gondolsz?

A személyi adataimat nem én találtam ki, esélyem sem lett volna, hogy hiteles, ellenőrizhető adatokat mondjak nekik. A fülemre mondta egy hang. Tehát vagy egy létező személy adatai vagy hirtelen létrehoztak engem egy adatbázisban. Nem tudom, hogy milyen szintű az adatintegráció, az adatbiztonság ennél a szervezetnél, de azt gondolom, hogy aki ezt megcsinálta az ért hozzá. Tehát egy profival állunk szemben. A kérdés az, hogy barát vagy ellenség?

Nem tudom a választ. Ez a világ számomra értelmezhetetlen, felfoghatatlan – sóhajtott Nathaniel, elveszettnek, butának és ostobának érezte magát.

De mielőtt a lány reagált volna, a hang a fülhallgatóban váratlanul megszólalt.

Menjenek előre száz métert a daru irányába. Mögötte lesz egy téglaépület. Egy zöldre festett vasajtón menjenek be, ott várom magukat.

A lány intett a Nathanielnek, hogy kövesse. Az épületben egy férfi várt rájuk, ugyanaz, aki a bolt előtt a sarkon ácsorgott és aki a fülhallgatót adta Lenanak. A hatalmas, üres teremben egyedül volt.

Doktor Egon Morawski vagyok – mutatkozott be, majd rögtön a lényegre tért. – Az a feladatom, hogy hazavigyem.

Az lehetetlen – lepődött meg Lena -, hiszen pár hete jöttem csak. Ennyi idő alatt nem készülhetett el a visszautazást lehetővé tevő technika.

Ne legyen ennyire ostoba! – reagált a férfi durván. – 2397-ből jöttem. Meg van a technológia és nagyon nyomós ok arra, hogy visszajuttassam oda, ahonnan jött.

A lány zavarba jött, tényleg nagy butaságot mondott. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy bocsánatot kér, de aztán a doktor arrogáns reakciója meggondolásra késztette.

Miért ilyen sürgős? Ha már van megoldás a visszatérésre, majd visszamegyek, ha kellő információt és tapasztalatot gyűjtöttem a huszonegyedik századról.

Ezt nem maga dönti el. Vészhelyzet van, ahol nincs lehetőség az egyéni akarat érvényesítésére.

Milyen vészhelyzet?

Morawski ránézett Nathaniel-re. Aztán úgy döntött, hogy a Lord valószínűleg egy szót sem ért az egészből, ezért nem jelent veszély számukra.

Az indulását követően harminc évvel eljutottunk oda, hogy sikerült stabilizálni az elutazást és megindultak az első biztató kísérletek a visszaútra is. Gyorsan haladtunk, pár évvel később a rendszer már megbízhatóan működött, hamarosan szinte mindennapos rutinná vált, hogy az emberek időutazáson vesznek részt. De, ahogy számtalanszor az emberiség történelmében, itt is megjelentek a rossz szándékú bűnözői csoportok. Szervezetten küldeni kezdték az embereket vissza az időben, azért, hogy megváltoztassák a történelmet, ezáltal megváltoztassák a jövőt. Semmilyen intézkedéssel nem sikerült gátat venni ennek a folyamatnak, ezért az a drasztikus döntés született, hogy berobbantják az időkaput és ezzel egyszer és mindenkorra megszüntetik az időutazás lehetőségét az emberiség számára. De, előtte minden időutazót össze kell szednünk és visszajuttatni oda, ahonnan jött. El kell varrni minden szálat, nehogy meglepetés érjen minket.

Morawskinak igaza volt, Nathaniel tényleg nem értett semmit az egészből. Amikor Lenát megismerte, valahogy természetesnek vette, hogy a lány a jövőből jött, ahogy abba sem gondolt bele túl mélyen, hogy hogyan tudták őt életre lehelni közel 300 éves jégfogság után. Egyszerűen ezeknek a tényeknek a végiggondolása nem jutott el az agyáig. És most? Ez az ember arról beszél, hogy ha visszamehetünk az időben, akkor megváltoztathatjuk az eseményeket és ezáltal ellehetetlenítjük a jövőt. Mi van? Ez értelmetlen, ez nem lehetséges. Vagy mégis? Hiszen Lena is itt van, a maga fizikai valóságában. Tud olyat csinálni a jelenben, amit más nem tenne meg és ezzel megváltoztatja a jövőt. Például megöli Morawskit és nem megy vissza vele. És akkor vagy nem robbantják be az időkaput, vagy nem tér vissza minden időutazó. "Érdekes" – állapította meg magában. De mi van akkor, ha azokat az embereket öli meg, akiknek Morawski a leszármazottja? Akkor a doktor meg sem születik és sosem jön el Lena-ért. Ez hülyeség, ez felfoghatatlan. Miközben teljesen belebonyolódott a helyzet értelmezésébe, Lena kérdést tett fel a doktornak.

Hogyan gyűjtik össze az embereket? Honnan tudják, ki hol található?

Több ezer ügynököt küldtek szét erre a feladatra. A feladatuk részben egyszerű, mert amióta stabilizálták a rendszert, azóta tudjuk, hogy ki melyik idősíkba került. Őket könnyebb megtalálni. Nehézséget a korábban utazók okozzák, mint például maga, akikről nem tudjuk, hogy mely korban vannak pillanatnyilag. De vannak kidolgozott szisztémák, amelyek biztosítják a sikert, mindenkit megtalálunk. Ebben biztos vagyok.

Engem, hogyan talált meg?

Lényegtelen, most nincs időnk ennek a megbeszélésére. Az idő sürget, hamarosan vissza kell indulnunk, mert közeleg a robbantás napja.

Mikor indulnánk?

Három nap múlva.

"Abba bőven beleférne egy részletes magyarázat" – gondolta Lena, de nem akarta erőltetni a témát, mert mit változtat meg az, ha ismeri a módszert. Sokkal fontosabb volt számára Nathaniel sorsa.

Mi lesz Nathaniellel, őt is magunkkal vihetnénk?

Semmiképpen. Sajnálom, de az a feladatom, hogy mindenki kerüljön vissza a saját idősíkjába, mielőtt felrobbantjuk az időkaput. Nathaniel nem időutazó, ő nem a mi problémánk.

De ő az én problémám, nem megyek vissza nélküle. Egyébként is csak pár napot töltöttem el itt ebben a korban. Még nem akarok visszatérni a XXIV. századba – Lena nem tudta pontosan, hogy mi váltotta ki benne hirtelen az ellenállást, de nem akart engedelmeskedni az utasításnak. Talán, hogy itt kell hagynia Nathanielt, akihez bár érzelmileg nem sok minden köti, de mégis fontos számára? Vagy, hogy egy éves felkészülés után, csak pár nap adatna meg számára egy másik történelmi korszakban?

Azt hiszem nem érti a helyzetet. Nincs választási lehetősége. Maga most velem jön a gyülekezési pontra, ahol már várnak a többiek. Búcsúzzon el a barátjától és indulunk.

Nem megyek sehová – jelentette ki határozottan Lena.

Morawski előrántott egy fegyvert a zsebéből.

Ne akarja, hogy kényszerítsem – sziszegte. – Ha ellenáll, meg kell ölnöm. A jövőt senki sem veszélyeztetheti.

De annyira a lányra és a fegyverre koncentrált, hogy nem vette észre, amint Nathaniel a háta mögé lopódzik és egy hirtelen felkapott vascsővel leüti.

Jézusom, mit tettél? – sikoltott fel Lena.

Ez az ember az életedre tört, és egy angol Lord nem engedheti meg azt, hogy jelenlétében egy hölgyet fenyegessenek – reagált nyugodt hangon Nathaniel.

A lány teljesen kétségbeesett, tördelte a kezét, fejéhez kapkodott, percekig nem volt ura önmagának, nem tudta kontrollálni mozdulatait sem.

És most mi lesz? Keresni fogják. Megtalálják a holttestét és akkor minket is megtalálnak. Mi lesz velünk? – zokogta.

Megoldom – válaszolta továbbra is nyugodtan a férfi.

Körbenézett a hatalmas teremben. Összeszedett valamennyi kötelet és vasdarabot, majd a vállára kapta a férfi testét. Kisétált az ajtón. Negyedóra múlva tért vissza, immáron egyedül.

Elnyelte a tenger. Itt elég mély a víz, sosem fogják megtalálni.

De szavai nem nyugtatták meg a lányt. Az elkövetkező napokban folyamatosan a történtek jártak a fejében. Igaz, hogy most nem akart visszatérni, de, hogy örökre itt maradjon? Ezt sem akarta, főleg mert most úgy érezte, a visszatérés esélye örökre megszűnt számára. A férfit nem hibáztatta a tettéért, megértette egy XVIII. századi úriember logikáját, motivációját. Sokkal inkább magát okolta. Miért nem kérdezett még, mielőtt nemet mondott volna az utazásra. Hol van az időkapu, amelyen keresztül visszajuthatna a saját korába? Ez az utolsó lehetőség? Mindenkit összeszedtek? Ha ezt megkérdezte volna, talán tisztábban látná a jövőjét, de kérdezés helyett, határozottan válaszolt és ezzel lehetetlen helyzetbe hozta magát. Nem értette az FBI szerepét sem. Hogyan került kapcsolatba velük Morawski? Hogyan működtek együtt? Kérdések sora, melyre nem volt válasz és mely nem adott egy perc nyugalmat sem neki. Harrow érzékelte a lány zaklatott állapotát, de nem tudott mit kezdeni vele. Úgy döntött, hogy inkább nem foglalkozik ezzel és a saját jövőjére koncentrál. Munkát kell találni, mert a lány pénze fogytán, egyébként is bizonytalanná vált számára, hogy együtt tudnak-e maradni. Nem beszélve arról, hogy az önérzetét mélyen sértette, hogy Lord létére egy egyszerű polgár támogatására szorul. Nem maradt más választása, bármennyire is megalázó volt számára, kikötői munkásnak állt. A kényszer nagy úr.

Azonban még mielőtt felvette volna a munkát, jelenése volt. Korábban megígérte az FBI-nak, hogy találkozik orvosaival és azokkal a tudósokkal, akik közreműködtek a feltámasztásában. Sokáig el volt, késő este ért vissza a szállásukra.

Mi történt? – kérdezte Lena izgatottan, amikor belépett a szobába. Úgy gondolta, hogy Nathaniel fontos információk birtokába kerülhetett.

Semmi különös – vonta meg a vállát Nathaniel, akire nem terjedt át Lena izgatottsága. - Egyértelművé tettem számukra, angol Lord vagyok és nem cirkuszi mutatványos. Nem veszek részt abban, amit kérnek tőlem.

És ezt elfogadták?

Kénytelenek voltak. Igaz annyit megígértem nekik, hogy beleegyezem abba, hogy évente egyszer alapos orvosi vizsgálatnak vessenek alá. Szeretnék tudni. hogy a testem és a sejtjeim milyen ütemben öregszenek? Hatott-e rá a többszáz éves hibernálás? No meg arra kíváncsiak, hogy milyen mértékben tudok alkalmazkodni a megváltozott világhoz. Ebbe belementem, ennyit megtehetek az orvostudomány fejlődéséért, cserébe élhetem a magam életét. Ez az alkunk és ez számomra megfelelő.

Ez jó hír – állapította meg a lány, akinek a kíváncsiságát egyáltalán nem elégítette ki ez a válasz. – Másról nem volt szó? Rólam vagy Morawskiról nem kérdeztek?

Rólad csak annyiban, hogy veled egy fedél alatt élek, mert könyvet akarsz írni rólam. De nem igazán érdeklődtek e téma iránt. Mielőtt eljöttem volna, bejött az a két ügynök, akivel múltkor találkoztunk. Utána már csak velük beszélgettem. Az iránt érdeklődtek, hogy történt-e valami velünk közvetlenül azután, hogy elmentünk a kikötői székházukból. Láttunk-e valamit? Beszéltünk-e valakivel? Valami olyasmit magyaráztak, hogy néha, megmagyarázhatatlan események történnek azon a környéken és emiatt érdeklődnek, de nem tudtam eldönteni, hogy mennyire komoly a kíváncsiságuk.

És?

Nyilván azt mondtam nekik, hogy nem láttunk semmit, nem találkoztunk senkivel. Szerintem megnyugtattam őket, mert elégedetteknek tűntek, amikor eljöttem.

A fenébe! – kiáltott fel a lány.

Mi van? – Nathaniel nem értette Lena reakcióját.

Sürgősen vissza kell mennünk a kikötőbe, abba az épületbe, ahol Morawskival találkoztunk.

Most?

Igen, azonnal.

Bár Nathaniel nem értette miről van szó, nem várt magyarázatot Lenatól. Az épületet zárva találták. Körbejárták, más bejutási lehetőséget keresve, de másik ajtó nem volt, az ablakok magasabban voltak és ráccsal védve. Egy darabig kétségbeesetten rángatták az ajtót, majd Nathaniel úgy döntött, keres valami eszközt, hátha fel tudja feszíteni a vasajtót. Miközben hiába próbálkoztak az ajtó feltörésével egy hang szólalt meg a hátuk mögött.

Segíthetek?

Meglepődve fordultak meg, egy hajléktalan férfi állt mögöttük.

Be akarnak menni az épületbe? – kérdezte az ismeretlen a lehető legtermészetesebb hangon.

Igen – mondta Lena.

Zárva van. Valószínűleg a rendőrség zárta be, mert nemrégiben találtak bent egy hullát.

Hogy? Micsoda? – Lena meglepődése őszintének hatott, bár a férfi állítása igazolta a sejtését. Azért kellett visszajönniük, mert hirtelen úgy érezte, hogy az a hang, amely a fülébe mondta a személyi adatait, nem azonos azzal, aki idehívta őket és akivel találkoztak ebben az épületben. Morawski adta a fülhallgatót és ő hívta ide őket, de közbe egy másik férfi is beszélt hozzájuk. Hol van az a férfi? Miért nem találkoztak még vele? Lehet, hogy Morawski megölte őt? Erre akart bizonyosságot szerezni, ezért jött ide.

Állítólag egy férfit meggyilkoltak pár nappal ezelőtt. Önök, ahogy elnézem nem rendőrök, miért akarnak bemenni?

Korábban, pár héttel ezelőtt itt dolgoztam. Elhagytam valamit, ami számomra fontos, azt akarom megkeresni. Kikötői munkás vagyok – rögtönzött valamit Harrow.

Az épület hónapok, talán évek óta üresen áll – a hajléktalan hangja egyértelműen jelezte, nem hiszi a mesét.

A barátom nem ebben az épületben dolgozik, hanem a kikötőben – pontosított Lena, próbálta menteni a helyzetet. – Valamit, valamikor elvesztett, aminek hiányára csak most jött rá. Végig járjuk azokat a helyeket, ahol az elmúlt hetekben megfordult, hátha sikerül megtalálnunk. Kicsi az esélye, de talán itt tűnt el a keresett tárgy. Úgy emlékszik, hogy valakivel találkozott ebben az épületben pár hete.

Nem láttam még a barátját a kikötő környékén, pedig évek óta itt élek – mondta az ismeretlen férfi, majd látva a nyugtalanságot a lány arcán, hozzátette. - De ne aggódjon, a férfit csak pár napja gyilkolták meg. Ha a barátja tényleg hetekkel ezelőtt járt itt utoljára, akkor nem ő tette.

Nem a barátom tette, ebben biztos vagyok. Köszönjük az információt, akkor mi megyünk is – Lena jobbnak látta, ha gyorsan távoznak.

Nem akarnak bemenni, mielőtt elmennek? – kérdezte az ismeretlen váratlanul.

De hát zárva van az ajtó.

De ki tudom nyitni, ha szükséges.

Lena teljesen tanácstalanná vált. Mi a jó megoldás? Nathaniel oldotta fel a kínos szituációt.

Ha ki tudja nyitni, azt megköszönjük. Lehet, hogy a rendőrök megtalálták azt, amit keresünk és elvitték. De talán mégsem. Körülnézünk, hátha szerencsénk van. Ha nem találjuk meg, akkor bemegyünk a rendőrségre. Nekik biztosan nem kell és visszaadják.

A hajléktalan férfi egy drót darabka segítségével kinyitotta az ajtót, majd velük együtt ő is bement az épületbe. Lena és Nathaniel lázas keresgélést mímelt egy fél óráig, miközben a hajléktalan árgus szemekkel figyelte őket. Amiért idejöttek, arra a lány már tudta a választ. Nathaniel még nem, de a szerepet el kellett játszani.

Sajnos nem találtuk meg – mondta Nathaniel a hajléktalannak. – Talán a rendőrök. Bemegyünk hozzájuk, egyúttal tisztázzuk magunkat is. Mindenesetre köszönjük a segítséget.

Mikor már kellő távolságra voltak az épülettől, a Lord végre megszólalt.

Mi volt ez? Nem teljesen értem miért jöttünk ide és mit kerestünk.

Amikor beszámoltál az FBI-os találkozásodról, felrémlett bennem, hogy fülemben a hangok nem egyeztek. Más volt az, aki az adatokat mondta és más volt az, aki idehívott minket.

De hát a fülhallgatót ugyanaz a férfi adta, akit a tengerbe dobtam.

Ez igaz, emiatt eleinte nem is tűnt fel a különbség. De aztán bekattant, hogy itt két emberről van szó. Tisztáznom kellett.

Nem értem. Miért gondoltad, hogy itt ebben az épületben ez kiderül?

Egyszerű megérzés. Az a gondolatom támadt, hogy Morawski megölte a másikat, aki segített nekem. Meg kellett tudnom, mert van valami zavaró ebben a történetben. Kik találtak rám? Akik rám találtak azok mit akarnak tőlem?

Egyelőre azt sem tudjuk, hogy ez a másik férfi azonos-e azzal, akinek a hulláját megtalálta a rendőrség – állapította meg Nathaniel.

Valóban nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy Morawski, aki állítólag vissza akart vinni a jövőbe együttműködött a hatóságokkal és meghalt, miután megölted – Lena hangjában érződött némi szemrehányás. No nem a halottat sajnálta, hanem az elveszett információt. - De ki volt a másik férfi, aki segített és akinek a holttestét talán megtalálták? Ismerték egymást? Morawski ölte meg, és ha igen, akkor miért? Morawski igazat mondott a visszaútról és az időkapu berobbantásáról? Borzasztóan sok a megválaszolatlan kérdés. Ki kell derítenünk az igazságot.

Minek? Mit változtat meg az igazság ismerete? – Nathaniel számára ezek a kérdések és problémák lényegtelenek voltak. Az ő idejében a gyilkosságok többsége felderítetlen maradt, az emberek számára természetes volt az erőszakos halál, emiatt az okok és magyarázatok általában nem érdekelték őket. Nem beszélve arról, hogy az elmúlt hónapokban annyi sokkhatás érte a külvilágból, hogy egyáltalán nem akart semmilyen megoldandó problémával foglalkozni.

Lena nem reagált. Rádöbbent egyedül van a kérdéseivel, Nathanielre nem számíthat a válaszok keresésében. Az időutazók szövetségének vége, mert nem az a problémájuk, hogy megértsék a huszonegyedik századot, hanem az, hogy túléljék. És azt nem biztos, hogy együtt fogják végig csinálni.

Az elkövetkező hetekben egymástól való eltávolodásuk csak fokozódott. Nathaniel kikötői munkásként dolgozott. A fizikai munka sem szokatlan, sem megerőltető nem volt számára, de magát a munkáslétet nehezen viselte. A körülötte levő társai egyszerű emberek voltak, akik nyersen beszéltek, faragatlanul viselkedtek egymással. Egy-két napon belül egyértelművé vált számára, ha túl akarja élni ezt a helyzetet, ugyanolyanná kell válni, mint a többiek. Mert ez a környezet egy tizennyolcadik századbeli angol lord számára, ez maga a halál. Lena is munkát keresett magának, egy virágboltban helyezkedett el eladóként. A munka nem kötötte le túlságosan, volt ideje és lehetősége a környezete folyamatos megfigyelésére. De semmi feltűnőt, semmi furcsát nem tapasztalt. Senki sem követte, senki sem érdeklődött utána. A rendőrség vagy az FBI sem jelentkezett a kikötői látogatásuk utóhatásaként, eszerint a hajléktalan férfivel való találkozás a kikötőben, nem jelentett kockázatot számukra. Pedig minden porcikájában érezte, hogy veszélyben van, valakik vadásznak rá.

Egyik nap, miközben Nathaniel a szokásos munkáját végezte a kikötőben, hangos szírénázásra lett figyelmes. A kikötő környékét megszállta a rendőrség. Az emberek között hamar elterjedt a hír, hogy egy holttestet találtak az egyik épületben. Pont abban, amelyben Harrow megölte Morawskit és ahol egy másik ismeretlen férfi holttestét is megtalálták korábban. Aznap rossz érzésekkel ment haza, de mivel az utóbbi időben alig beszéltek Lenaval, erről sem tett említést a lánynak. Másnap este a hostel bejáratánál Scott és Perez ügynök várta.

Nathaniel Harrow velünk jönne? – tette fel a kérdést Scott, de alternatívát nem kínált.

A már ismert irodaházban a vendéglátás most kevésbé volt szívélyes. Sehol egy mosoly, sehol egy pohár víz. Beültették egy kihallgató szobába, ahol párperces várakozás után megjelent a két ügynök.

Ismeri ezt a férfit? – kezdték mindenféle udvariaskodás nélkül, miközben elé csúsztattak egy fényképet, melyen annak a hajléktalan férfinek az élettelen teste volt látható, akivel pár hete a kikötőben találkoztak.

Nathaniel pár másodpercig nézte a fotót, miközben a válaszlehetőségeit mérlegelte.

Azt hiszem láttam már a kikötőben, ahol dolgozom – mondta lassan. – Mi történt vele?

Meggyilkolták.

Hol?

A kikötőben. Holttestére egy épületben találtunk, ahol korábban már volt egy másik gyilkosság is.

Értem. És nekem ehhez mi közöm? A kikötőben sokan dolgozunk és nagyon sok ember megfordul.

Ez igaz, de nem mindenkiről található kivágott újságcikk az áldozatnál.

Nem értem miről van szó – Nathaniel meglepetése őszintének tűnt.

A meggyilkolt hajléktalan holmija között olyan újságcikkeket találtunk, amelyek magáról szóltak. Amikor megtalálták a jégbe fagyott testét, akkor sok újság foglalkozott magával és később is több cikk jelent meg erről a tudományos szenzációról. Ezekből volt egy szép gyűjteménye az áldozatnak. Nem lennék meglepődve, ha ismerték volna egymást és találkoztak már személyesen, hiszen a hajléktalan férfi ott élt, ahol ön dolgozott.

Nem tudok erre mit mondani. Nem ismertem, sosem beszéltem vele. Nem tudom miért gyűjtött rólam újságkivágásokat.

Nem csak újságkivágásokat gyűjtött, hanem fotókat is készített.

Rólam?

Igen, de nem csak magáról gyűjtött képeket. A telefonjában a maga fotóin kívül találtunk fotókat a barátnőjéről Lena Vargasról, egy ismeretlen férfiről, akinek a holtestét ugyanabban az épületben találtuk meg nagyjából egy hónapja, mint ennek a hajléktalannak és akinek a kilétét a mai napig nem sikerült megállapítanunk és egy Egon Morawski nevű magánnyomozóról, aki ugyanabban az időben tűnhetett el, amikor az ismeretlen holttestet megtalálták – mondta Perez ügynök, miközben a kezében tartott telefonról mutogatta a fotókat Harrownak. – Még mindig nincs semmilyen ötlete?

Nincs. Vargas kisasszonyt természetesen ismerem, de a másik három férfi nem mond nekem semmit.

Morawski adta át azt a papírlapot, amivel az első találkozásunkra invitáltuk önöket.

Lehet – vonta meg a vállát Nathaniel. – Régen volt és különben sem figyeltem meg annak a férfinak az arcát. Azt mondja, hogy ez a Morawski nevű ember eltűnt? Tudnom kellene róla?

Vargas kisasszony hol tart az önről szóló könyv írásában? – váltott témát váratlanul Scott ügynök, figyelmen kívül hagyva Harrow provokatív kérdéseit.

Fogalmam sincs. Egy helyen lakunk, de hetek óta nem nagyon tartjuk a kapcsolatot egymással. Mindketten dolgozunk, nem foglalkozunk egymással.

Megkérdezhetem, mi ennek az oka?

Nem tudom – Nathaniel most az igazat mondta. – Így alakult.

A kihallgatás zsákutcába jutott. A nyomozóknak semmi olyan nem volt a kezükben, amely alapján Nathanielt ott tarthatták vagy tovább faggathatták volna. Csak egy megérzés volt a részükről, hogy az öt ember fotója összefügghet, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a telefonban számtalan más ember fotója is megtalálható volt. Ezek a képek egyértelműen megfigyelési célból készülhettek, de nem találtak információt arra, hogy hajléktalan valakinek dolgozott volna. Több elméletet is felállítottak a képekkel kapcsolatban, ez volt az egyik, hogy ez az öt ember ismerte egymást, de nem volt rá konkrét bizonyítékuk. Csalódottan, kénytelen-kelletlen elengedték Harrowt, anélkül, hogy közelebb jutottak volna az igazsághoz. Akinek hazaérve – megtörve a kialakult hallgatás falát - első dolga volt, hogy mindenről részletesen beszámoljon Lenanak, aki láthatóan nyugtalan lett a hallottaktól.

Azonnal el kell mennünk ahhoz az épülethez, mert az a kulcsa mindennek. Minden kérdésre ott rejtőzik a válasz.

Múltkor sem találtunk semmit, bejutni is csak az az ismeretlen hajléktalan segítségével sikerült, de már ő is halott – a Lordnak semmi kedve nem volt az egész napos munka és esti kihallgatás után még bármit is csinálni.

Nem kell velem jönnöd, megértem, ha ebből kimaradsz, mert ez az én ügyem, én vagyok a tét.

Nem erről van szó - morogta a férfi, szedelőzködni kezdett.

A kikötőben az épület ajtaja most nyitva volt. Óvatosan bementek, de semmilyen mozgást nem érzékeltek. Felosztották a területet maguk között és módszeresen elkezdték átnézni. Jó fél óra múlva Harrow talált egy számára furcsa dobozt.

Nézd, mit találtam – mutatta a lánynak, aki a meglepetéstől nem kapott levegőt.

Meg van! – kiáltotta, mikor elolvasta a doboz feliratát. - Meg van mindenre a magyarázat.

Mi van meg?

Ebben a dobozban trinomium van, ami azt jelenti, hogy ez a hely az időutazással kapcsolatba hozható – a lány látva Nathaniel döbbent tekintetét, leült egy faládára. – Elmagyarázom. A trinomium egy mesterséges anyag, amely nélkül nincs időutazás. Ezzel borítjuk be magunkat az indulás előtt és ez védi meg testünket attól az iszonyatos energiától, amivel maga az utazás jár. Ha ez nem lenne, akkor megsemmisülnénk az út során, a sejtjeink szétrobbannának a ránk ható fizikai erőktől. Az út végére a trinomium elpárolog, nem marad belőle semmi. Amikor eljöttem, akkor még ez volt az egyik megoldhatatlannak tűnő kérdés. Hogyan lehet ezt az anyagot eljuttatni a visszaindulás helyszínére? Hiszen enélkül nem lehet nekivágni a visszaútnak. Az, hogy ezt a dobozt itt találtuk, azt jelzi, hogy valószínűleg ebben az épületben van egy időkapu és talán valakik mostanában készülnek visszaindulni. Vajon kik?

Mi ketten – lépett elő egy ázsiai férfi az árnyékból. – Már csak magára vártam Lena Vargas. A kapu öt óra múlva nyílik és zárul is egyben. Mi leszünk az utolsók, akik visszatérnek a saját idejükbe, mert azt követően jön az időkapu berobbantása.

És ha nem jöttem volna ide magamtól, akkor nélkülem ment volna vissza? – csodálkozott Lena.

De idejött. Higgye el, ezt nem véletlenül tette.

Nem egyedül jöttem ide, vele mi lesz? – mutatott a lány a Lordra.

Ő itt marad. Nem vihetjük magunkkal.

Miért nem? Én ragaszkodom hozzá, nélküle nem megyek sehová – annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban meggyengült a barátság köztük, a lány szerette volna Nathanielt magával vinni. Egyrészt sajnálta volna egyedül hagyni ebben a világban, másrészt kíváncsi volt arra, hogy képes lenne-e alkalmazkodni a huszonnegyedik századhoz is. Nem beszélve arról, hogy ez neki milyen tudományos sikereket és lehetőségeket jelentett volna.

Ez a férfi nem jöhet velünk. Ez a parancs, ez a döntés. Egyetlen időutazó sem vihetett magával senkit. Pedig sokan próbálkoztak. Voltak, akik évekig éltek egy másik időben. Családot alapítottak, de csak egyedül térhettek vissza – hirtelen oldalra fordult. – Ne próbálkozzon! – mondta Harrownak, aki óvatosan a háta mögé igyekezett kerülni. – Egyébként is csak két adag trinomium van nálam, csak ketten mehetünk.

Erőszakkal nem tud magával vinni – mondta a lány határozottan.

De tudom – vett elő egy fegyvert a férfi. – Altatólövedék. Mire a barátja felébred, mi már otthon vagyunk.

Lena kérdőn nézett Nathanielre, aki tele volt kétségekkel a helyzetet illetően. A huszonegyedik század is sok volt neki. Mi lesz vele a huszonnegyedik században? A lánnyal megromlott viszonya is óvatosságra intette. Számíthat-e rá, ha visszakerül a saját környezetébe vagy végleg teljesen egyedül marad?

Maradok – mondta határozottan. Szertartásosan meghajolt Lena előtt, bólintott az ismeretlen férfinak, majd elindult a kijárat felé.

Lena utána akart szaladni, átölelni, elköszönni, de mégsem mozdult. Kapcsolatuk érzelemnélküli volt és most nevetségesnek érezte a látványos búcsúzkodást. Pedig többé sosem fogják látni egymást.

Jöjjön, kezdjünk felkészülni az útra – mondta az ázsiai férfi. – Még nem is mutatkoztam be. Abu Tokuma vagyok.

Örvendek – válaszolt udvariasan Lena, tudta lényegtelen megjegyezni a férfi nevét. Most látja először és utoljára.

Együtt, egyszerre indulunk, de mindenki a saját idősíkjába tér vissza. Annyival későbbi időpillanatban az induláshoz képest, amennyi időt távol töltött. Szóval ne lepődjön meg, nagy változásokat nem fog tapasztalni. Amikor megérkezünk, az időkaput utánunk berobbantják és ezzel örökre megszűnik az időutazás lehetősége az emberiség számára.

És ez szükséges? Nagyon sokat vesztünk, ha ettől a lehetőségtől megfosztjuk magunkat – Lena tudta, hogy ez nem megbeszélés kérdése és ő nem változtathatja meg ezt a döntést, csupán jelezni kívánta egyet nem értését.

Elvileg igaza van, de magam részéről egyetértek ezzel a döntéssel. Bele gondolni sem merek mi történne akkor, ha a jövő ismeretében egyesek tudatosan beavatkoznának a történelem alakulásába. Azt a káoszt az emberiség nem élné túl. Ezért kellett ezt a nagyon nehéz döntést meghozni, mert ahogy korábban számtalanszor, most is bebizonyosodott, az emberiség nem képes felnőni a lehetőségeihez.

Lena lassan felkészült az útra, Tokuma segítségével teljes testét beborította a trinomium kenőcs.

Már csak másfél óránk van, kezdjük meg az én felkészítésemet – mondta Tokuma, amikor váratlan esemény zavarta meg őket.

Hóhóhó! Hová ez a nagy sietség? – kérdezte egy ismeretlen hang.

A vasajtón két férfi lépett be fegyverrel a kezükben. Tokuma nem tudott róla, hogy lenne más utastársa is, vagy egyáltalán lenne itt bárki a jövőből, akit vissza kellene juttatni.

Kik maguk?

A nevünk nem érdekes. A lényeg, hogy magukkal megyünk vagy maguk helyett. Nekem tulajdonképpen mindegy. Hány személyes az űrhajójuk? – tette fel a kérdést az egyikük, egyértelművé téve, hogy ők nem időutazók.

Szó sem lehet róla. Maguk nem jöhetnek velünk. Csak kettőnkre elegendő anyag áll rendelkezésünkre, négyen nem tudunk menni.

Az szomorú – mondta a magasabbik, miközben fegyverét a társa felé fordította és elsütötte. – Már csak a hárman vagyunk. Az esélyek sokat javultak. Ahogy látom a hölgy már be van kenve valamivel. Gondolom erről az anyagról beszélt.

Igen – morogta Tokuma. – Ez biztosítja, hogy épségben megérkezünk.

Nagyon jó – bólintott a fegyveres. – Akkor két lehetőségünk van, vagy megosztjuk és akkor mindketten megyünk, vagy nekem ajándékozza az egészet és maga itt marad.

Nem, ennek semmi értelme – kiáltott fel az ázsiai férfi, megpróbálta előrántani a fegyverét – mert…..

De a mondatot már nem tudta befejezni. Az ismeretlen gyorsabb volt. Lena a döbbenettel levegőt sem kapott.

Nos ketten maradtunk. Akkor most bekenem magam ezzel a csodaszerrel, de szükségem lesz a segítségére - mondta a férfi, fegyverét figyelmeztetően a lányra fordítva.

Pedig jobban járt volna, ha végig hallgatja Tokumát – morogta Lena.

Kuss! Fogja be a száját és mozogjon. Ha jól értem, hamarosan indul a járatunk.

Lena nem szólt semmit. Rájött arra, saját érdekében jobb, ha hallgat. Segített a férfinak trinomiummal bevonni magát, majd mindketten az időkapuhoz léptek, amely apró villogó fénysugarakkal jelezte, hogy mindjárt nyílik. A termet hirtelen erősen vakító fény lepte el.

Induljunk – mondta Lena, majd mosolyogva a mellette álló férfira nézett. – Mindenki visszatér oda, ahonnan érkezett.

Az időutazók

Haladó beállítások