John Carpenter egy menő amerikai startup, anyagaikban nem szűkölködő tulajdonosa laza mozdulatokkal vezette a Párizsban bérelt nyitott sportkocsit a Loire-völgy lankái között. A reggeli napfény aranyszínűre festette a szőlőültetvényeket. A levegő friss, enyhén hűvös, a folyó felől párás illatot hozott a szél. Monica, az olasz barátnője kényelmesen hátradőlt az ülésben, napszemüvegét megigazította, arcán az elégedettség mosolya áradt szét. Már két éve ismerték egymást, de ez volt az első közös útjuk Európában. Az utazás John ötlete volt, azt mondta szüksége van némi kikapcsolódásra és erre talán a vén kontinens a legalkalmasabb. A motor mély, elégedett dorombolással reagált minden gázadásra. Elhaladtak egy középkori kastély mellett, amely büszkén magasodott a folyópart fölé. A nő felkiáltott, és ujjával a tornyokra mutatott. A férfi automatikusan lassított, hogy jobban lássák a részleteket. A kőfalakon évszázadok története ült meg. A Loire felszíne csillogott, mintha apró tükrök borítanák. A sportkocsi belsejét betöltötte a bőr és a benzin jellegzetes illata.

• Annyira más! – kiáltott fel önkéntelenül a lány.
• Mi más? – csodálkozott John, aki vezetés közben a gondolataiba mélyedt, melyek nem a táj vagy a lány körül forogtak, hanem az előtte tornyosuló üzleti nehézségein.
• A fények.
• A fények? Mihez képest?
• Hazámhoz képest, Toszkánához. – Monica nem értette a férfi értetlenkedését, annyira elvarázsolta a látvány. – Itt a Loire-völgyében a fény lágyabb és szórtabb. Gyakran párán vagy vékony felhőrétegen szűrődik át, ezért a táj festményszerűbb, pasztellesebb. A zöldek hűvösebbek, mélyebbek, a kőépületek világosak, szinte krémszínűek. A fény nem vág élesen, inkább körbeölel mindent, mintha állandóan egy hosszú, nyugodt reggelben lennél.
• És ezt mind, most állapítottad meg?
• Ne légy undok! Egyrészt, nem először járok errefelé. Tudod, én európai vagyok – szúrt oda finoman Johnnak. – Másrészt, látványtervező a szakmám.
• Bocs – visszakozott a férfi. – Ezzel szemben Toszkánában?
• Toszkánában ezzel szemben a fény keményebb és direktebb. A nap magasan áll, erősebben süt, és határozott kontrasztokat rajzol. Az árnyékok sötétek, a dombok kontúrjai élesek, az okkersárga, a terrakotta és az égett barna szinte izzik. Ott a fény drámai, szenvedélyes, szinte követeli a figyelmet. A Loire fénye inkább melankolikus és elegáns, Toszkánáé temperamentumos és magabiztos. Az egyik suttog, a másik kijelent.
• Nem csak látványtervező vagy, hanem költő is – vigyorgott John.
• Na, menj a fenébe – reagált Monica minden sértődés nélkül. – Egyénként olvastam valahol mindazt, amit most elmondtam neked. Ha nem is szó szerint.

Újra csend telepedett közéjük, miközben szőlősorok között haladtak, ahol már értek a fürtök. Beértek egy kis faluba, amely macskaköves utcácskáival és virágos erkélyeivel szinte kényszerítette az utazót, hogy álljon meg és töltsön el néhány boldog órát ezen az idilli vidéken. Az utcán sétáló emberek mosolyogva pillantottak rájuk. A szél időnként belekapott a nő hajába, amely szabadon lobogott. Az úton egy újabb kastély tűnt fel, ezúttal elegánsabb, reneszánsz stílusban.

• Annyira káprázatos ez a hely. Hova sietünk? – kérdezte Monica. – Megállhatnánk egy éjszakára.
• Nem lehet – rázta meg a fejét John. – Holnap Marseilleben kell lennünk. Ez az út így is jelentős kitérő.
• Miért? – kérdezte a lány, de nem kapott választ.
• Legalább egy pillanatra álljunk meg – próbálkozott újra pár perccel később.

A férfi erre sem reagált, de egy kilátópontnál lassított, beálltak a kiugró részhez és kiszálltak az autóból. A völgy csendje csak madárcsicsergéssel és távoli vízcsobogással telt meg. Sehol egy autó, sehol egy ember által keltett zajforrás. A nő mélyet lélegzett, mintha el akarná raktározni ezt a pillanatot. Néhány perces áhítat után visszaültek, és továbbindultak a folyó mentén. A nap egyre magasabbra emelkedett, a fény élesebb lett. Egy borászat mellett hajtottak el, ahol tölgyfahordók sorakoztak az udvaron. A lány agyán átfutott egy romantikus borkostoló gondolata, de csendben maradt. Mai nap túl sok fog az elutasítás és a furcsa reakció a férfi részéről. A sportkocsi újra felgyorsult, az út szinte hívta őket előre. Monica nem bírta tovább a hallgatást, úgy döntött, bevállalja a veszekedést. Tudta a férfi nem szereti az ilyen jellegű beszélgetéseket.

• Olyan furcsa vagy ma. Valami baj van?
• Rossz híreket kaptam otthonról – válaszolta John hosszú hallgatás után.
• Mit?
• Üzleti ügy. Megjelent egy piaci elemzés, amely meglehetősen sötét képet fest a jövőről – morogta.
• Miről van szó?

A férfi nem válaszolt azonnal, gondolataiba mélyedt. Egy San Franciscó-i tetőteraszon találkoztak először, egy meghívásos tech–design eseményen két évvel ezelőtt. A férfi a saját startupját képviselte, amely akkoriban nagy figyelmet kapott a szakmai körökben. A lány egy milánói stúdióval dolgozott együtt, és egy installáció látványvilágát tervezte az estére. Nem egymást keresték, csak ugyanahhoz a pulthoz léptek italért. A férfi megjegyezte, hogy az egész tér túl jól van megkomponálva egy "szokásos" tech rendezvényhez. A lány elmosolyodott, és szárazon közölte, hogy pontosan ez volt a célja. Ez volt az a pillanat, amikor John felfigyelt a lányra.

Beszélgetni kezdtek a fényekről, a térarányokról, majd váratlanul az olasz futuristákról és a kaliforniai minimalizmusról. A férfit lenyűgözte, hogy a lány mennyire pontosan látja, mitől működik egy vizuális élmény. A lányt pedig az, hogy a férfi nem csak számokban és skálázásban gondolkodik, hanem érzékeny a részletekre. Az este végére már együtt álltak a terasz szélén, alattuk a város fényeivel. Telefonszámot cseréltek, minden különösebb elkötelezettség nélkül. De a következő hetekben gyakran voltak együtt, kávéztak, kiállításokra mentek, és hosszú vacsorákba nyúló beszélgetéseik voltak. A férfi az új terméke vizuális arculatán dolgozott, és megkérte a lányt, hogy nézzen rá a koncepcióra. Nem üzlet lett belőle, hanem párbeszéd. Vitáztak, ötleteltek, inspirálták egymást. A közös munka lassan személyessé vált. Összeköltöztek, és bár továbbra is volt munkakapcsolat köztük, a férfi a vállalkozása pénzügyeiről sosem beszélt neki. A férfi egyszemélyi tulajdonosa volt a Carpenter Data Analysis (CDA) nevű szoftverfejlesztő cégnek, amely az adott szegmensben piacvezető volt. A lány ennyit tudott, jól éltek, bármit megengedhettek maguknak, természetesnek vette, hogy minden rendben.

• Egy meghatározó szakmai folyóiratban jelent meg egy sokoldalas cikk az adatelemzési szoftverek piaci helyzetéről, de csak az összefoglalóját tudtam elolvasni. Az nagyon rosszul hangzik, főleg mert külön meg van említve a CDA is – szólalt meg a férfi egy idő után. – Küldtem sms-t a pénzügyi igazgatómnak, hogy értelmezzék a leírtakat és mindent derítsenek ki a cikk hátteréről, de még nem reagált.
• Ott még hajnal van, biztos hamarosan válaszolni fog – próbálta nyugtatni Monica. – Nem értek ehhez a területhez, de azt mondják nem szokatlan az általános trendtől, várakozástól eltérő elemzés, még a leginkább mérvadó sajtóban sem.
• Nem, de annak mindig oka van. És nekem mindig tudnom kell az okot. Tudnom kell mi áll a háttérben, különösen most.
• Miért ilyen hangsúlyos a most?

Ismét hosszú csönd telepedett rájuk. A férfi mérlegelte, beavassa a lányt, vagy játssza a játékot tovább. Végül arra jutott, hogy nincs mire várnia, nem kerülheti el ezt a kellemetlen beszélgetést.

• Eladom a céget és ez a piaci elemzés most nagyon nem jött jól. Rontja a tárgyalási pozícióim, sőt akár ellehetetlenítheti is az üzletet.
• Eladod a céged? – kiáltott fel a lány. – Mikor?
• Holnap, ezért megyünk Marseillebe.
• Holnap? És kinek? – kérdezte Monica tágra nyitott szemmel.
• Az oroszoknak – nyögte ki nagy nehezen John. – Pontosabban egy orosz oligarchának.
• Orosz? – a lány teljesen el volt képedve. – Ezekben az időkben, amikor újra nyíltan ellenségek vagyunk? A többiek tudnak róla?
• Nem, senki. Az én döntésem volt. Teljesen titokban tartottam eddig. Mindent én tárgyaltam le, készítettem elő. Senki sem tudhatott arról, mire készülök. Ezért is roppant kellemetlen ez az újságcikk. Valami történhetett, valami kiszivároghatott.
• Szóval ezért álcáztad ezt az utat velem, mint egy romantikus európai körút szíved szerelmével, nehogy lebukj a többiek előtt – a lány nem bírta tovább, hogy ne vágja a férfi fejéhez, mennyire sértve, megalázva érzi magát.
• Ne haragudj, nem volt más lehetőségem.
• Lett volna. Ha társadnak tekintenél és nem csak egy lehetőségnek, akit néha megdughatsz, akkor beavattál volna a terveidbe.

A férfi nem szólt semmit. Könyöröghetne bocsánatért, megmagyarázhatná az indokait, de minek? Eredményt úgysem érne el vele, legfeljebb tovább mérgesítené a helyzetet. Tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, ez a konfliktus, csak azt nem tudta, hogy mikor. Most jött el, most kell túlélni. És ő ezt hallgatással próbálta. A csendet ismét Monica törte meg, visszatérve az eredeti témához.

• Miért adod el a céged? – hangja nyugodt volt, mintha az előbbi sértettsége a távolba veszett volna.
• Mert egy év múlva csődbe megy. Ha most eladom, bőségesen megtérül az eddigi befektetésem, egy év múlva már egy árva fityinget sem ér az egész.
• És pont az oroszoknak? Ha rájönnek, hogy átverted őket, akkor neked annyi. Farkadnál fogva fognak végig húzni San Francisco utcáin.
• Látom, nem tudod megtagadni látványtervező mivoltod – vigyorgott kissé kényszeresen a férfi, majd komolyra fordította a szót. – Pontosan ez az értelme az egésznek. Ha egy amerikai vagy nyugat európai, esetleg arab vagy kínai vevőnek próbálnám értékesíteni, nekik lenne idejük és lehetőségük mindennek utánanézni. Jó eséllyel rájönnének, hogy közeleg a szomorú vég. De az oroszok kényszerpályán vannak. Sok a pénzük és kevés a lehetőségük. Menekítik a pénzüket bármibe, ami jól hangzik és megvehető. És az én cégem neve most még jól hangzik. Nem verem át őket, mert a számok valósak. Meg lehet nézni a könyvelést, minden rendben van. Megrendeléseink folyamatosak, az üzlet pörög, a profittal nincsen gond.
• Akkor? Miért mondod, hogy egy év múlva csődbe mész?
• Mert hamarosan a piacra lép egy új cég, amely mindent felülír. Teljesen új alapokra helyezi az adatelemző szoftvereket. Egy olyan lehetőséget fog nyújtani az ügyfelek számára, amely elértékteleníti a korábbi alkalmazásokat. A kutyát nem fogja érdekelni a cégem mostani terméke. Nulla dollár lesz az értéke.
• És erről a piac nem tud semmit?
• Nem. Az a másik cég teljesen titokban fejleszt. Persze alapos kutatómunkával már most is rá lehetne jönni erre, de pont ez az, amire az oroszoknak nincs ideje és talán lehetősége sem. Az nem az eladó hibája, ha a vevő nem járt minden részletnek a végére. Az idő ezért sürget engem, minél előbb túl vagyok az eladáson, annál jobb, annál biztosabb, hogy elkerülöm a csődöt és a csúcson szabadulok meg a cégtől.
• És ezt te honnan tudod? Mármint azt, hogy jön egy új cég és egy új termék, amely tönkre tesz téged?
• Mert az új cég is az enyém – mosolyodott el nem kis önelégültséggel az arcán John.
• Akkor mégis átvered az oroszokat – állapította meg Monica, enyhe hányingerrel a gyomrában.
• Szerintem nem, csak élek a lehetőséggel. Az nem ugyanaz.
• De ha a CDA terméke elavul, és az új céged fejleszt egy új terméket, akkor azt miért nem a CDA-ban csinálod. Minek ez a kavarás? Nem értem.
• A helyzet bonyolult. Az új cégemben levő társaim nem akarnak együtt dolgozni a CDA-s munkatársaimmal. Ha a régieket kirúgom, eszméletlen összegű végkielégítést kell fizetnem nekik. Anyagilag sokkal jobban járok, ha eladom a CDA-t jó áron az emberekkel együtt és majd pár hónap múlva megjelenek a piacon az új céggel.
• Ez szép! – mondta a lány, de szavai nem elismerést jelentettek.

Az út hátralévő része, - annak ellenére, hogy még órák voltak hátra belőle – a hallgatásé volt. A férfi keze feszesebben fogta a kormányt, fejben a számokat és az érveket rendezte. Már régen elfelejtette a mellette ülő lányon ejtett sebeket. A nő az ablakon kifelé nézett, állkapcsa megfeszült, hallgatása súlyosabb volt minden szónál.

Marseille határában megváltozott a levegő. A tenger sós illata keveredett a kipufogógázzal és a kikötő fémes szagával. A város nyers, zajos, harsány, mint egy igazi kikötő. A hotel a Vieux-Port közelében állt, modern, üveges homlokzattal. A portás mosolyogva, igazi franciás vendégszeretettel fogadta őket. John magabiztosan intézte a bejelentkezést, rutinos mozdulatokkal, miközben a lány egy szót sem szólt, csak mosolytalan arccal figyelt. A szobájuk tágas, elegáns, panorámás kilátással a kikötőre. Fehér ágynemű, design lámpák, gondosan elhelyezett üdvözlőkártya. A férfi azonnal egy laptopot vett elő, zakóját a szék háttámlájára dobta. Telefonált, időpontokat egyeztetett, hangja tárgyilagos és éles. A nő letette a táskáját, de nem állt neki kicsomagolni. Az ablakhoz lépett és sokáig bámult a semmibe. Hallotta a férfi hangját, de nem jutottak el az agyáig a szavak. Nem észlelte az idő múlását sem. Csak egy félórája vagy már egy órája, hogy itt vannak? Hirtelen elege lett az egészből.

• Mit vársz tőlem? – kérdezte a férfitól nyugodt, visszafojtott hangon.
• Mire gondolsz? – kérdezett vissza John meglepetten.
• Gondolom készülsz a holnapi üzleti tárgyalásaidra, ezért ma este ez a dolgod. Holnap tárgyalsz, este megünnepled a sikered. Számítasz rám, vagy intézhetem a dolgaim egyedül?

John teljesen zavarba jött. Eddig még nem gondolta végig, mit vár a lánytól. Csak addig jutott a gondolkodásban, hogy a környezetének beadja, Európába megy pihenni a barátnőjével, ezzel elterelve a figyelmet útjának valódi céljáról. De, hogy mi legyen a lány szerepe, arra még nem gondolt. Azzal, hogy elárulta az utazás igazi célját – igaz más lehetősége nem volt – válaszút elé került. Ha a lányt kihagyja az elkövetkező napok eseményeiből, akkor jó eséllyel a kapcsolatuknak vége. Ezt nem akarta, legalábbis most még semmiképpen. Úgy döntött, meg kell kockáztatnia a lány bevonását. Lesz, ami lesz, még jól is jöhet ki a történetből. Vad rögtönzésbe kezdett.

• Este kilenckor lenne egy üzleti vacsorám azzal az ügyvéddel, aki a szerződést előkészítette. Holnap tíz órakor lesz a leendő vevővel a végső tárgyalás, amely reményeim szerint a szerződés aláírásával zárul. Szeretném, ha ezeken részt vennél.
• Mint micsoda? A cicababád vagy, mint a titkárnőd? – kérdezte gúnyosan Monica.
• Nem – a férfi mélyen a lány szemébe nézett. – Hanem mint a társam, az üzletben és a magánéletben is.
• Micsoda fordulat – állapította meg a lány gúnyosan, de valójában csapdában érezte magát. Ha igent mond, akkor ennek a piszkos ügyletnek a részesévé válik és könnyen az oroszok célkeresztjébe kerülhet. Ami nem egy perspektíva, de lehet, hogy megéri a kockázatot vállalni, ha a férfi partnereként szerepel. – Szóval egy tettestársra van szükséged, akit jó esetben helyetted rabolnak el az oroszok.
• Egyáltalán nem erről van szó – tiltakozott John határozottan, pedig a lány bevonása mögött nem tiszteséges szándék állt. Nem feltétlen akart rosszat Monicának, de pillanatnyilag úgy érezte, ha bevonja őt is ebbe a játszmába, azzal növeli a mozgásterét és a nyerési esélyeit. – Szemétség volt részemről, hogy eddig kihagytalak a terveimből. Beismerem, hogy ez hiba volt, de meg akartalak védeni, nem szerettem volna, ha veszélybe kerülsz. De igazad van. A kocsiban ráébresztettél arra, hogyha társak akarunk lenni a magánéletben, akkor társaknak kell lennünk az üzletben is. Mert én komolyan gondolom, hogy társak legyünk.
• Rendben, veled tartok – bólintott a lány, miközben tudta, hogy a férfi minden szava hazugság. – Beszéltél a pénzügyi igazgatóddal? Mit tudott meg?
• Szerinte nem eszik olyan forrón a kását. Igaz, hogy az egyik legjelentősebb szakmai folyóiratban jelent meg és a cikket egy elismert szakértő jegyzi, de Brian úgy véli, hogy ezt a cikket vagy valaminek a teljes félreértése íratta meg vele, vagy megbízásból tette.
• Megbízásból?
• Igen, még a legnevesebbek szakértők is megvehetők jó pénzért. Ahogy Brian válaszából kivettem nem egy új technológia bevezetéséről fejti ki a véleményét, hanem a piac általános eljelentéktelenedéséről, ami egy marhaság. Még ma éjszaka elolvasom a teljes cikket és akkor képben leszek. De most ideje készülődni az esti programhoz.

A vacsora, a szálloda szomszédságában található prémium étteremben volt megszervezve. A közeli távolság miatt gyalog, kényelmesen sétálva közelítették meg a helyszínt. Az étterem terasza nem hivalkodó, inkább visszafogottan magabiztos volt. Közvetlenül a Vieux-Port felé néz, ahol a víz lassan ringatózik a kikötött hajók között. Az asztalok fehér abrosszal terítettek, élesre vasalva, minden gyűrődés nélkül. A székek könnyűek, elegánsak, nem vonják el a figyelmet a látványról. A fény alacsonyan érkezik: diszkrét lámpák, meleg árnyalatok, semmi harsányság. A kikötő esti zaja tompán szűrődött fel. Kötelek csikordulása, távoli motorhangok, halk beszélgetések keveredtek a tengeri szellővel. Az asztalon nehéz evőeszközök, finoman csillogó poharak sorakoztak. A borospoharak vékony falúak, érzékenyek, mintha figyelmet követelnének. Egy elegánsan öltözött fekete fiú kísérte őket a helyükre, amely az étterem egyik legszebb kilátását biztosította. A szomszédos asztaloknál üzletemberek, helyi törzsvendégek és alkalmi turisták ültek. A beszélgetések elsősorban franciául vagy angolul folytak. Talán két vagy három perc telt el azt követően, hogy elfoglalták a helyüket, amikor egy alacsony, az ötvenes éveiben járó férfi közelítette meg az asztalukat ugyanannak a fekete fiúnak a kíséretében. A szerződést előkészítő ügyvéd volt.Az űrlap teteje

• dr. Helmuth Bach szolgálatukra – mutatkozott be, szertartásosan meghajolva.

John és a lány is felállt a székükből.

• John Carpenter – mondta a férfi, kezét nyújtva. - Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Engedje meg, hogy bemutassam partnerem és kísérőm Monica Totti kisasszonyt.
• Megtiszteltetés számomra, nem gondoltam, hogy ilyen kellemes meglepetésben lesz részem – reagált dr. Bach, miközben egy látványos kézcsókot mímelt. – Ezek szerint a kisasszony is be van avatva a tranzakció részleteibe?
• Természetesen – válaszolta az amerikai, nagyvonalúan túllépve a tényeken.

Megjelent a rendelést felvevő pincér, akivel hosszas diskurzusba kezdtek az étel és italválasztás kapcsán. Jó pár perc után maradtak ismét hármasban.

• Akkor minden rendben a holnapi szerződés aláíráshoz? – kérdezte John.
• Gyakorlatilag igen, bár az utolsó pillanatban befutott néhány módosítás.
• Igen? – húzta fel a szemöldökét az amerikai.
• Az egyiknek nincs különösebb jelentősége. Bogdanov úr úgy döntött, hogy végül nem a ciprusi cége, hanem a magyar vállalkozása veszi meg a CDA-t. Az ön szempontjából ez érdektelen változás. Mindkét ország az EU tagja, tehát engedélyezési szempontból az amerikai hatóságok számára ez nem jelent problémát, sőt mivel Magyarország látványosan jóban van a jelenlegi amerikai adminisztrációval, talán könnyebbé is teheti az ügyintézést.
• Mi volt Bogdanov úr motivációja a módosításban, ha megkérdezhetem?
• Nyilván az ő szempontjából a megbízhatóság és a biztonság a legfontosabb. Hiszen a szerződést aláíró vevő mögött még Sherlock Holmes se találhat orosz hátteret. Még arra is figyeltek, hogy a tulajdonosok, vagy a management nevében ne legyen "v" betű.
• Pardon? – Carpenter értetlenül bámult a német ügyvédre.
• Ó, ez csak egy buta vicc akart lenni. A legtöbb orosz családnév "v" betűre végződik – magyarázta dr. Bach.
• Aha – az amerikai nem röhögte el magát, de egy mosolyt elengedett, mint aki érti a poént.
• Szóval, Bogdanov úr úgy vélte, hogy a jelenlegi politikai helyzetben számára előnyösebb és biztonságosabb egy magyar cég nevében vásárolni.
• Ez az ő dolga – ismerte el John, a vállát megrántva. – Gondolom az ügyvédemmel egyeztetve lett ez a technikai módosítás. Mi a másik módosítás?
• Természetesen az egyeztetés megtörtént – bólintott az ügyvéd. – A másik egy kicsit kellemetlenebb. Bogdanov úr azt kérte, hogy holnap az előre elkészített szerződésben ne szerepeljen a vételár. Mert bár elvileg megállapodtak benne, az elmúlt egy-két nap fejleménye miatt erről még szeretne egyeztetni önnel. Azt kérte, hogy amennyiben sikerül újra megegyezni, akkor a végösszeget ott a helyszínen rögzítsük és írjuk bele a szerződésbe, aláírása előtt.
• Bogdanov úr ezzel aláássa üzleti megbízhatóságát – Carpenteren látszott, hogy nehezen uralkodik az indulatain. – Nem szeretem azokat az üzleti partnereket, akik ok nélkül felrúgnak egy hosszú idő alatt kitárgyalt megállapodást.
• Talán a kellő tájékozottság hiánya okozza Bogdanov úr aggodalmait – szólt közbe váratlanul Monica, miközben kezét nyugtatólag John kezére helyezte. – Drágám, emiatt ne idegeskedj, biztos vagyok benne, hogy holnap pillanatokon belül meggyőzöd Bogdanov urat, hogy semmi oka az ár újratárgyalásának.
• Igen, én is ezt gondolom – helyeselt John, meglepetten nézve Monicára. – Rendben. Holnap ezt megbeszéljük Bogdanov úrral. Egyéb módosítási igény? Bár megjegyzem, hogy azt hittem, három hónap elegendő egy ilyen adás-vételi szerződés letárgyalásához.
• Igen, elegendőnek kellene lenni – értett egyet ezzel dr. Bach. – Én ebben az ügyben alapvetően koordinátor voltam és megmondom őszintén önnel egyszerűbb volt a dolgom. A legtöbb kérdést önnel közvetlenül lehetett megbeszélni, egyértelmű és határozott válaszokat kaptam a kérdésekre. Az ügyvédjét szinte csak jogtechnikai kérdésekbe kellett bevonni. A másik oldal sokkal bonyolultabb volt, igaz ott a helyzet sem egyszerű. Nem csak azért, mert ő a vásárló és ő kockáztatja a pénzét, de mivel a végső vevő mégis csak orosz állampolgár, a köztes cég álcázása, minden nyom eltüntetése nem egyszerű feladat volt számukra.
• Ja, kérem, aki egy menő amerikai cég tulajdonosa akar lenni, az dolgozzon meg érte – nagyképűsködött egy kicsit Carpenter. Az ügyvéd arcán átfutó mosolyból levonta a következtetést a német ügyvéd sem rajong a keleti vevőkért.
• Nem merült fel több módosítás – zárta le a kérdést dr. Bach.
• Akkor lenne nekem egy – borította az asztalt az amerikai. – Holnapra készítenék egy nyilatkozatot, amely 90%-ban már kész, de megmutatni csak holnap tudom önnek is.
• Nyilatkozat? Miről van szó? – az ügyvéd meglepett arcot vágott.
• Az elmúlt időszakban minden lehetőséget megkapott Bogdanov úr csapata, hogy beletekintsen a könyveinkbe, megismerje a számainkat. Azok valósak, a Big Four egyike a könyvvizsgálónk. A jelenért és a múltért teljes felelősséget vállalok, a jövőért viszont nem. Bármi, ami a jövőben történik, az én felelősségi körömön kívül van. Szeretném ezt egy nyilatkozatban rögzíteni, amelyet mindkét fél aláír. Nem akarom, hogy a fizetés után a vevő reklamáljon, hogy ő nem ilyen babát szeretett volna.

Dr. Bach értetlenkedve bámulta az amerikai férfit. Az eddigiekben egy nagyvonalú üzletembernek ismerte meg, most meg egy meglehetősen pitiáner utcai szatócs stílusában beszél. Jó néhány másodpercig gondolkozott, mielőtt megszólalt.

• Ebben az üzletben én semleges vagyok, egyikőjüket sem képviselem a másikkal szemben. De, mint olyan ügyvéd, aki sok ilyen üzleti tárgyaláson már túl van, azt tanácsolnám, hogy ne tegye ezt. Nem látok semmi hátsó szándékot az elképzelése mögött, de mégis gyanút kelthet a másik félben, ami akár az üzlet meghiúsulásához vezethet. Nem javaslom ezt kockáztatni.
• Értem, de ez egy dinamikusan változó piac. Lehet, hogy holnap, a most sok millióért megvásárolt cég egy fabatkát sem ér. Ez benne van a pakliban, ahogy mondani szokták. Nem szeretném, ha néhány hónap múlva orosz bérgyilkosok kajtatnának utánam.
• Akkor ne adja el a cégét – dr. Bach váratlan nyerseséggel reagált Carpenter szavaira. – Csak ezt tudom javasolni. Minden üzlet kockázattal jár, ezzel tisztában kell lenni. Ha úgy gondolja, hogy a piac hónapokon belül bedőlhet, akkor nem jó ötlet eladni egy orosznak. Ez tény, de egyébként sem tisztességes, bárkit is átverni.
• Nem, nem gondolok ilyesmit – visszakozott zavartan az amerikai, érezte, hogy hiba volt ebbe a témába belekezdeni, bár attól nem tartott, hogy az ügyvéd erről említést tesz a vevőnek.
• Egyébként, abból a szempontból sem szerencsés ezt a nyilatkozatot felhozni, mert ezzel hitelteleníti a Bogdanov úr aggodalmára adandó válaszát – vitte be a tust dr. Bach.

Azt est hátralevő része semleges témákkal folytatódott, üzletről több szó nem esett. Az amerikai férfi rossz szájízzel távozott, kicsit megalázva érezte magát, amit kizárólag magának köszönhetett. A szállodai szobában sem hozta szóba a témát, remélve, hogy a lány sem teszi és Monica bölcsen hallgatott. A bálvány gyakorlatilag egy nap alatt omlott össze előtte. Eddig felnézett a férfira, sikeres, okos pasinak gondolta, aki jól tárgyal és aki a tehetségével éri el üzleti céljait. Ezzel szemben ma kiderült, hogy egy sunyi figura, aki társai háta mögött el akarja adni a cégét, át akarja verni a vevőt, ráadásul egy beszari alak, aki fél tetteinek következményeitől.

Másnap tíz órakor a szállodájuk különtermében találkoztak. Amikor beléptek az ajtón, dr. Bach már ott ült az asztalnál, előtte jó néhány, gondosan előkészített dosszié. A másik félre sem kellett sokat várni. Két férfi lépett be a szobába. Az ügyvéd felpattant.

• Hadd mutassam be az urakat egymásnak. Borisz Boriszovics Bogdanov és Lajos Kotász a vevők, és John Carpenter illetve Monica Totti az eladók képviseletében.

Az ilyenkor szokásos kézfogásokat követően mindenki helyett foglalt az ovális asztal körül. Dr. Bach irányította a beszélgetést.

• Tegnap egyeztettem Carpenter úrral. Említettem neki, hogy végül nem egy ciprusi cég, hanem egy magyar cég lesz a vásárló, melyet Kotász úr képvisel tulajdonosként. Carpenter úrnak nem volt kifogása ez ellen. Esetleg mondana pár szót a cégéről - fordult a magyar férfi felé.
• Nem szükséges – vágott közbe meglehetősen udvariatlanul John. – Haladjunk.
• Értem – bólintott zavartan az ügyvéd. – A másik megbeszélendő téma a végső ár. Olyan hírek jutottak el a vevőkhöz, melyek némi bizonytalanságot keltettek.
• Teljesen feleslegesen – az amerikai most sem vitte túlzásba az udvariaskodást. – Azt a cikket nem kell komolyan venni. Egyszerűen marhaság.
• Carpenter úr hozzáállása meglepő – szólalt meg az orosz férfi, hangjában érezhető nehezteléssel. – Nem érdekli, hogy ki a vevő és nem érdekli, hogy milyen súlyos állítások vannak az eladni kívánt cégére vonatkozóan is egy komoly szakmai folyóiratban.
• Ebben az üzletben Kotász úr egy stróman. Engem sem ő, sem a cége nem érdekel, mert számomra nincs jelentősége. A valódi vevő, ha jól tudom Bogdanov úr – mosolygott Carpenter Bogdanovra. – Bogdanov úrról viszont mindent tudok, amit nekem tudnom kell ennek az üzletnek a megkötéséhez.
• Gondolja?
• Biztos vagyok benne. És akkor rátérhetünk arra a bizonyos cikkre. Ismerem Henry Allmant, aki azt az elemzést írta. Jó szakember, de megvehető. Bármit hajlandó leírni – nagyon profi szakmai mázzal leöntve – amiért megfizetik.
• Ez inszinuáció! – kiáltott fel Bogdanov felháborodottan. – Azzal vádol, hogy én irattam azt a cikket?
• Említettem volt a nevét? – csodálkozott az amerikai. – Szerintem nem. A cikk tele van megalapozatlan feltételezéssel a piac jövőbeni alakulását illetően. Olyan szintű tévedések, mintha azt állítanánk, hogy a jövő gazdaságában megszűnik a pénz szerepe. Megjelenési formája biztosan, de a szerepe biztosan nem. Ezek alapján azt a következtetés levonni, hogy az adatelemzés piacának és a CDA-nak nincs jövője az egy marhaság. De, mivel Allmant jó szakembernek gondolom, azt vélelmezem, hogy a cikk rendelésre készült. Valakinek az érdekében állt, hogy éppen most jelenjen meg. Ennyit állítok, nem többet.
• Ön szerint egy komoly szakértő egy minden tényt nélkülöző cikkel kockáztatná a szakmai hírnevét? – kérdezett közbe Kotász.
• Strómanok mindenütt vannak – Carpenter nem álcázta, hogy semmibe nézi a magyart.
• Ezek súlyos állítások – szólalt meg dr. Bach, aki továbbra is igyekezett fenntartani a semleges pozícióját, de nem akarta, hogy a beszélgetés végeláthatatlan vitába fajuljon. – Carpenter úr tudja is ezeket bizonyítani?
• Nem szoktam alaptalanul vádaskodni. A cikk két napja jelent meg, most még nincs semmi konkrétum a kezemben, de meg vannak a megfelelő kapcsolataim, ha szükséges egy héten belül előállok a megfelelő bizonyítékokkal. Természetesen annak következményei lesznek Allman úrra és a megrendelőre nézve is.
• Uraim! Ne süllyedjünk le erre a szintre – méltatlankodott Bogdanov. – Nincs szükség semmilyen oknyomozásra. Elfogadom Carpenter úr álláspontját, amennyiben személyesen meggyőz arról, hogy a cikkben leírtakkal szembeni valóság teljesen más.

Az amerikainak felcsillant a szeme, kedvenc témájához értek. Nagy lendülettel belekezdett az adatelemző piaccal kapcsolatos vízióiba, figyelve arra, hogy még véletlenül se utaljon arra, ami miatt szerinte a CDA egy év múlva értéket veszti. Magabiztos, meggyőző és hatásos volt. Jó félórás performance-át, csak Kotász kérdései szakították félbe alkalmanként, igazolva, hogy bár stróman, de legalább tudja minek a strómanja. Bogdanov nem szólt közbe, lévén nem volt a téma szakértője, de többször szemkontaktusba került Kotásszal, aki jelezte felé, hogy Carpenter jól beszél.

• Szép volt – ismerte el az orosz üzletember, amikor Carpenter befejezte az előadását. – Részben meg is győzött ezzel. Rendben, térjünk a lényegre. Előzetesen 300 millió dolláros vételárban egyeztünk meg. Amikor a cikk megjelent első reakcióm az volt, hogy elállok az üzlettől, de aztán némi gondolkodás után 250 milliós javaslattal magamban érkeztem ide. Ezt a számot még nem volt lehetőségem elmondani, nem úgy alakult a mai beszélgetésünk. De most ide értünk. Érvelését figyelembe véve, korrigálom magamat. 275 millió dollárt hajlandó vagyok fizetni a CDA tulajdonjogáért.
• Nem gondolom, hogy az isztambuli bazárban vagyunk, ahol ócska kis nepperként alkudozunk a hamis Rolex árán – Carpenter szinte csípőből tüzelt. - Ezért nem fogok mondani egy számot 275 és 300 között. Gondolja át újra, vagy fejezzük ki sajnálatunkat dr. Bachnak, hogy a három havi munkája eredménytelen volt.
• Egy jó ügyvéd egy sikertelen üzleti tárgyalássorozatból is rengeteget tanul – bölcselkedett a német, hátha ezzel feloldja az érezhető feszültséget. Neki egyébként mindegy volt, a pénzét így is, úgy is megkapta.

Csend telepedett a helyiségre. Kotász és Bogdanov összehajolva sugdolóztak. dr. Bach az előtte fekvő iratcsomagot lapozgatta. Totti kisasszony a körmei bámulásával múlatta az időt, míg Carpenter a plafonnal szemezett. Pár perc elteltével az amerikai váratlanul megszólalt.

• Drágám, azt hiszem van ennél fontosabb dolgunk is – mondta kezét a lány kézfejére helyezve, majd felállt és udvariasan a többiek felé hajolt. – Uraim! Örültem a szerencsémnek, de ha megengedik mi távozunk. A tárgyalást a magam részéről ezennel befejezettnek tekintem.

Elindult az ajtó felé. Monica is felugrott. Zavarában még köszöni is elfelejtett, csak követte a férfit. A többiek döbbenten és értetlenül álltak a váratlan fordulat előtt. Az ajtónál Carpenter hirtelen megfordult.

• Na, jó! Legyen 400.
• Mi 400? – Bogdanov láthatóan teljesen elvesztette a fonalat.
• A vételár. 400 millió dollár, de adok hozzá egy kis ajándékot.
• Mit? Egy csomag amerikai mogyorót? – az orosz magához tért.
• Egy picit komolyabb az ajánlatom – Carpenter arcát gúnyos mosoly hagyta el. – Tudja ezek az alkalmazások az adatokat a felhőben tárolják. A szakmai protokollnak megfelelően biztonságosan, illetéktelenek számára hozzá nem férhetően. Erről megnyugtathatja a leendő ügyfeleit. De ezeken a zárt adatbázisokon vagy egy kiskapu, amelyhez van egy kulcs. Ez a kulcs nálam van. Megkapja a CDA-t a kulccsal együtt 400 millió dollárért. Ajánlatom egyszeri és megismételhetetlen – mondta, majd egy másodperces szünet után hozzátette. - Még körülbelül egy percig él.
• Pontosan miről szó? – kérdezte Bogdanov. Nem értette, hogy az amerikai milyen kulcsról beszél, de üzleti érzéke azt súgta, itt most rendkívüli dolgok következhetnek.
• Talán Kotász úr kisegítheti – javasolta Carpenter.
• Ha jól értem, van egy kód, azaz kulcs, amely lehetővé teszi, hogy az egyik adatbázisba belépve, átmehessünk egy másikba. Ezzel ne csak a saját adatainkhoz férhessünk hozzá, hanem egy másik cégéhez is, amennyiben a CDA adatelemző szoftverét használja ő is. De pontosan mi ez a kulcs?
• Jól érti – bólintott az amerikai. – A kulcs egy program, amely nem másolható, nem replikálható.
• Azaz, ha mi megvesszük, akkor csak nekünk áll rendelkezésünkre. Egyetlen egy ügyfél sem tudná használni, viszont nekünk lehetőséget biztosítana arra, hogy bármelyik CDA-t használó ügyfél adatait láthassuk, megszerezhessük és elemezhessük.
• Pontosan, Kotász úr, erről van szó. És mivel Bogdanov úr számtalan iparágban érdekelt, így nem csak abból származna üzleti haszna, hogy a CDA termékét eladja partnereinek, versenytársainak, de láthatná azok legféltettebb titkait.
• Hmm. Határozottan tetszik a dolog – mosolygott az orosz.
• Szeretném felhívni az urak figyelmét arra, hogy az, amiről beszélnek az törvénytelen és ennek a szoftvernek a használata bűncselekmény – vágott közbe felháborodottan a német ügyvéd.
• Köszönjük észrevételét, de ebben az esetben nem tartunk rá igényt. Ön nem GDPR szakértőként van jelen és egyébként is kötelezi az ügyvédi titoktartás – intette le dr. Bach-ot az amerikai.
• Több mint két órája ülünk ebben a teremben, azt hiszem ránk fér egy kis pihenő – szólalt meg rendkívül jó időzítéssel Monica. – Ha az uraknak nem is, de nekem eljött az ideje, hogy megigazítsam a sminkemet.
• Rendben – bólintott Carpenter, hiszen az egy perces határidőt ő szabta. – Javaslom, hogy egy óra múlva folytassuk ugyanitt.

Mindenki egyetértően bólintott, így John és Monica számára megnyílt a lehetőség, hogy a már félig nyitott ajtón keresztül elhagyják a szobát. Egyenest a bárba siettek, ahol a férfi egy dupla whiskyt a nő egy Aperol Spritzet rendelt.

• Remek párost alkotunk – emelte meg poharát az amerikai. – Ritkán szólsz, de akkor ütőst.

A lány nem válaszolt, csak belekortyolt az italába. A gondolataiba mélyedt. Meglepte, hogy a férfi tegnaphoz képest mennyivel profibban tárgyalt. Nem volt szimpatikus a stílusa, de el kellett ismerni, hogy eredményesnek tűnt. Amíg tegnap este egy kicsit zavarodott, bizonytalan ember benyomását keltette, addig ma lehengerlő módon uralta a tárgyalóasztalt. Ugyanakkor megdöbbentette, hogy megint mennyire gátlástalan és törvénytelen javaslatai vannak. Nem kellett különösebben szakértőnek lennie ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, súlyos börtönbüntetés jár ennek a szoftvernek a használatáért. A férfi megfogta a kezét.

• Halló! Itt vagy? Már harmadszor szólok hozzád.
• Bocsánat, csak gondolkoztam valamin.
• Min? Ha nem titok.
• Nem. Láttam-e már nálad nagyobb szélhámost az életemben? Ezen morfondírozok.
• És mire jutottál? – úgy tűnt, a férfi egyáltalán nem veszi zokon a lány szavait.
• Szerintem még nem. Ember, aki eladja a cégét sok pénzért, amelyről tudja, hogy hamarosan nulla értékű lesz. Mindezt a kollégái háta mögött, hogy ne kelljen nekik végkielégítést fizetni. Ráadásul egy olyan szoftvert is hozzáad, melynek alkalmazása kétség nélkül törvénytelen. Ilyen emberrel még nem találkoztam, sőt állítom, hogy rajtad kívül nem is létezik. És még akkor arról nem is beszéltem, hogy ezt a mocskos üzletet az oroszokkal kötöd.
• Mindig is állítottam magamról, hogy különleges ember vagyok – vigyorgott John. – Végre te is megtapasztalhattad. Büszke lehetsz rá.
• Az nem vagyok – rázta meg a fejét komoly arccal a lány.
• Ha nem tetszik, nyugodtan leléphetsz – a férfi szándékosan provokálta a lányt.
• Ne örülj, olyan könnyen nem szabadulsz meg tőlem. De, ha most nem haragszol, akkor tényleg foglalkozom egy kicsit a sminkemmel.

Lecsúszott a bárszékről és határozott léptekkel elindult a mosdó felé. John körbenézett a bárban. Az ügyvéd a bárpult másik végén ücsörgött ásványvizet iszogatva. Kotász és Bogdanov egy távoli sarokban ültek, elmélyülten beszélgetve. Órájára nézett. A szünetre szánt egy órából még volt hátra húsz perc. Felállt és kisétált a teraszra.

Mindenki pontos volt, időben visszatértek a tárgyalóterembe.

• Nos? – nézett körbe dr. Bach.
• Elfogadjuk Carpenter úr ajánlatát – reagált elsőként Bogdanov.
• Örömmel hallom – mondta Carpenter. – Azt javaslom, hogy a hivatalos szerződésbe 400 millió dolláros vételár kerüljön, de ez a kulcs szoftver ne kerüljön említésre benne. Erről írjunk egy külön megállapodást, melyet Bogdanov úr és én fogom aláírni. Ennek az előkészítésére felkérnénk az ügyvéd urat.
• Rendben – bólintott az orosz férfi.
• Akkor még mielőtt a szükséges adminisztrációt elvégeznénk, emlékeztetnék mindenkit, hogy a teljes vételár 20%-nak átutalására most, a szerződés aláírásakor kerülne sor – szólalt meg az ügyvéd. - Azaz nem 60 millió, hanem 80 millió dollár. Gondolom ez nem gond – nézett Bogdanovra. – A fentmaradó összeget akkor kell utalni, amikor a szükséges hatósági, felügyeleti engedélyek meg vannak. Amennyiben ez így mindenki számára elfogadható, akkor lássunk neki a piszkos papírmunkának.

További másfél-két óra kellett a Carpenter által javasolt nyilatkozat elkészítéséhez, a szerződés aláírásához, az átutalás teljesítéséhez. A végére már valamennyien kellően fáradtak és éhesek voltak, így bár nem volt tervezve, úgy döntöttek, hogy elmennek egy közös kései ebédre a szálloda éttermébe. Viszonylag gyorsan lezavarták az étkezést, mert érezhetően mindenki magányra, visszavonulásra vágyott. John és Monica felment a szobájukba. Jó pár perc telt el az ilyenkor szokásos téblábolással, amíg a lány megszólalt.

• Hány százalék az ajánlatod?
• Miért? Volt két jó mondatod, azért mit akarsz? De, ha konkrét választ szeretnél, akkor nulla százalék – mondta nyersen John.
• Jó néhány bűncselekményt elkövettél ma, szerinted ez egy jó válasz volt részedről?
• Ugyan már. Egyik sem bizonyítható. Amúgy meg, nem ajánlom, hogy bármiről eljárjon a szád.
• Mert?
• Mert, ha sokat jár a szád, esetleg történik veled valami – fenyegette nyíltan a lányt, a férfi.
• Ne fenyegess – mondta Monica nyugodtan. – Bebiztosítottam magam. A mai napról felvétel készült – mutatott a telefonjára. – Ne kapkodj érte, már elküldtem megfelelő helyre. Arra jó, hogy ha velem bármi történik, akkor téged tönkre tegyen. Szóval mi az ajánlatod? Tudod mit? Ne a most bekasszírozandó 400 millióból adj, hanem tulajdonrészt az új vállalkozásodból. Nagyvonalú leszek, 30%-kal beérem.

*

Amikor visszaértek San Franciscóba, Monica összeszedte a cuccait és egy külön lakásba költözött. Sok megrendelése volt, nem unatkozott. John idejének nagy részét az új cég bevezetésének előkészítésével töltötte. Csak havonta egyszer találkoztak, mert a lány ragaszkodott ahhoz, hogy nagy vonalakban képben legyen a piaci bevezetési munkálatokkal, elvégre 30%-ban tulajdonos volt. A nagyjából kétórás megbeszélések során szakmailag korrekt kérdéseket tett fel, melyeken John meglepődött, de sosem kérdezett rá, hogy ki készíti fel ezekre a találkozókra. Viszonyuk korrekt, de hűvös volt. Hat hónappal a marseille-i út után Carpenter sajtótájékoztatót hívott össze a város egyik legmenőbb szállodájába, melyre rengeteg újságíró és több konkurens cég vezetője is érkezett. Nagy eseménynek ígérkezett, mindenki kíváncsi volt rá, hogy a szakmai körökben legendás John Carpenter hat hónap hallgatás után, vajon milyen újdonsággal rukkol elő. Bár kapcsolatuk nem volt tökéletes, John mégis Monicát kérte fel, hogy a rendezvény látványtervét elkészítse. A magas mennyezetről letisztult, modern csillárok lógtak, hideg és meleg fények pontos egyensúlyával. A falakat halvány szürke és grafitszín panelek borították, amelyek tökéletes háttérként szolgáltak a vetítésekhez. A terem elején egy emelt színpad, matt fekete burkolattal, rajta minimalista pulpitus. A háttérfalon egy ismeretlen logó diszkréten, de határozottan, LED-fénnyel megvilágítva. Mindenki számára témát adva, ez egy új cégé vagy egy új terméké? A rendezvény kezdete előtt halk, gondosan válogatott elektronikus zene szólt. Nem tolakodó, inkább háttér, amely összetartja a teret.
Letisztult ambient és modern downtempo keveréke, finom pulzálással. Mély, meleg basszusok, lassan építkező szintetizátor-rétegek. Nincs ének, legfeljebb torzított, felismerhetetlen vokálminták. Amikor a terem lassan megtelt, a zene ritmusa alig észrevehetően feszesebb lett.
Nem gyorsul felt, inkább határozottabbá vált. A hallgatóság tudat alatt is érezte, közeleg a kezdet. A székek katonás rendben sorakoztak, krémszínű huzattal, közöttük pontosan kimért a távolság. Az első sorokat a potenciális pénzügyi befektetők és a meghívott iparági vezetők foglalhatták el. Hátrébb újságírók, tech-bloggerek, elemzők ültek, nyitott laptopokkal.
A billentyűk halk kopogása összekeveredett a visszafogott beszélgetésekkel. A levegő enyhén hűtött, friss, szinte steril. Minden arra van hangolva, hogy a figyelem a mondanivalóra összpontosuljon. A terem egyik sarkában kamerák és állványok sorakoztak. A piros jelzőfények időről időre felvillantak, jelezve az élő közvetítést. A technika láthatatlanul, mégis tökéletesen működik. Egyszer csak a fények kissé elhalványultak, a zene ritmust váltott. Egy rövid, markáns elektronikus intro szólalt meg. Letisztult, pulzáló beat, erőteljesebb basszussal. A szintetizátorok élesebbek, a ritmus határozott, de nem agresszív, a teremben a beszélgetések zaja elcsendesedett. A tér hirtelen feszülté vált, várakozással telivé. John Carpenter a színpad felé közelít, miközben a helyiséget betölti a jelenlévők ovációja.

• Hölgyeim és Uraim! – kezdte beszédét, némi torokköszörülést követően. – Visszatértem. Hat hónappal ezelőtt adtam el kedvenc gyerekemet a CDA-t. Nehéz döntés volt, de visszavonulásra, családalapításra vágytam. Nem úgy alakult, ahogy terveztem, de talán ez Isten rendelése számomra. A munka az én családom és az én szerelmem. Egy hónappal ezelőtt megkeresett néhány lelkes fiatal, Charlie, Rohan, Sita, Ming és Hao - miközben a neveket sorolta a terem egyik sarka felé mutatott - egy fantasztikus ötlettel. Illetve ez már jóval több volt, mint egy ötlet, tulajdonképpen már egy félig kész termék volt. Egy termék, amely mindent újraír és újraértelmez az adatelemzés piacán. Innentől kezdve nincs korlátja a fantáziának és a kreativitásnak, csak maga az emberi agy. Az ötlet zseniális, a termék már félig készen is zseniális, de a fiataloknak szüksége volt némi tőkére és az én piaci ismereteimre. Egymásra találtunk. Hölgyeim és Uraim! Örömmel jelentem be, hogy a mai napon megalakult az "Unlimited Future Részvénytársaság", melynek 50%-os tulajdonosa vagyok. 20%-ot birtokolnak egyenlő arányban az ötletet kidolgozó fiatalok és 30%-ban tulajdonos egy szakmai körökben nem ismert hölgy, Monica Totti, aki egyébként a mai rendezvényünk látványtervezője. Visszatértem, reszkess piac! – emelte a magasba diadalmasan a kezét.

A nézőtéren ülők tapsviharban törtek ki, a színpad takarásában álldogáló Monicában csak egy gondolat fogalmazódott meg. "Hazudni azt tökéletesen tudsz, és eddig kétségtelenül meggyőző vagy".

• És most, ha megengedik, színpadra hívom társaimat. Kérlek Charlie, Rohan, Sita, Ming, Hao. Gyertek ide mellém, mutassátok meg magatokat a világnak.

A négy fiú és egy lány felsétált a színpadra és Carpenter mellé álltak. Senkinek nem tűnt fel, hogy Totti nem lett felhívva, igaz a lány sem számított rá. Innentől kezdve záporoztak a kérdések feléjük, de szinte csak Carpenter válaszolt rájuk. Ritkán adott lehetőséget a többieknek a megszólalásra. Mindenki meglepetésére válaszai azonban semmit mondóak, üres frázis pufogtatások voltak. A termékről szinte semmit, a piacra lépés időpontjáról csak annyit tudtak meg, hogy hamarosan. A hangulat szép lassan megváltozott, a látványosan, nagy felhajtással megszervezett sajtótájékoztató unalomba fulladt. A meghívott szakmai vendégek egymás után kezdték elhagyni a termet, ami főleg azért volt kínos, mert ők az első sorokban ültek. Az újságírók és bloggerek alig feltűnően a telefonjukra koncentráltak a válaszok helyett. De mielőtt teljes lett volna a kudarc, Carpenter hirtelen megköszönte az óriási érdeklődést és lezárta a sajtótájékoztatót. A terem percek alatt kiürült és mikor ő is kilépett az ajtaján, meglepődve konstatálta, hogy Monica lelkesen beszélget valamiről néhány újságíró gyűrűjében. Egy darabig a közelben téblábolt, de hamar rádöbbent, hogy mennyire kínos ez a szituáció, küldött a lánynak egy sms-t, "beszélnünk kell!". Besétált egy másik terembe, ahol a sajtótájékoztató utáni fogadást tartották. Már csak néhány újságíró és a munkatársai lézengtek ott. A konkurens cégek vezetői már elmentek vagy nem kívántak élni az ingyen kaja és a networking lehetőségével. Végére az egész rendezvény totális kudarc lett. Éppen az egyik, városra néző ablaknál ácsorgott egymagában, amikor Monica jelent meg a háta mögött.

• Mi a szarság volt ez? – kérdezte a lány szokatlan nyerseséggel.
• Mire gondolsz?
• Erre, amit produkáltál. Óriási felhajtással megszervezted ezt a sajtótájékoztatót, csináltam egy szenzációs látványtervet, tartottál egy pár perces jól sikerült bevezetőt, aztán a kérdés-felelet résznél összeomlottál. Unalmas, semmitmondó válaszok. Mi történt veled?
• Ne ezzel foglalkozz – reagált a férfi durván. – Inkább azt mond meg, hogy miről beszéltél az újságíróknak.
• Ne aggódj, semmi olyat nem mondtam, ami árthatna az "Unlimited Future"-nak. Nem vagyok a saját zsebem ellensége, ellenben veled, aki tönkretette az egész rendezvényt. Szóval, mi történt veled?
• Valami megzavart – mondta a férfi hosszú hallgatás után. – Pár hete megkeresett Bogdanov embere, az a magyar fickó.
• Mit akart?
• Valaki tájékoztatta őket, mire készülök. Bogdanov mindent tud. Tudja, hogy már régóta dolgozom ezen a projekten, és tisztában van azzal, hogy mi ennek a jelentősége. Egyértelműen kérték, hogy ne tartsam meg addig ezt a sajtótájékoztatót, amíg személyesen nem egyeztetek Bogdanovval. Erre nem voltam hajlandó, jeleztem feléjük nem vagyunk üzleti kapcsolatban egymással. Ez az én üzletem és az én döntésem. A mai rendezvényre nem volt meghívója Kotásznak, mégis itt volt és nem a biztonsági szolgálat hibázott. Valaki, az akaratom ellenére meghívta.
• Ez zavart meg a sajtótájékoztató közepén?
• Nem. Kotász mutatott valamit a kezével, amitől ideges lettem. Egyértelműen azt mutatta, nekem annyi, ha sokat beszélek. Nem tudom, hogy miért hatott ennyire rám, de onnantól kezdve nem tudtam koncentrálni. Jeges félelem lett úrrá rajtam, nem értem mi történt velem – John láthatóan még mindig az események hatása alatt volt.
• Nyugodj meg. Nem volt jó ötlet az oroszokkal üzletelni, ezt már mondtam fél évvel ezelőtt. De megtörtént, ezen nem tudsz változtatni. Nem fognak ártani neked.
• Küldött egy üzenetet, este hétkor találkoznom kell velük. Ha jól értettem, - bár ez nem volt egyértelmű -, Bogdanov is ott lesz.
• Veled menjek? – kérdezte Monica.
• Miért tennéd, csak magadra húzod a bajt – a férfi hangja – szavaival ellentétben - arról árulkodott, hogy örömmel venné a lány jelenlétét.
• Tulajdonostársak vagyunk. Hátha hasznomat veszed.

A találkozóhely a város egyik nyugodt, biztonságos részén, egy szerény népszerűségnek örvendő étteremben volt. Legalábbis a napnak ezen szakaszában, és főleg, ha az ajtajára ki van rakva a "zárva" felirat, amit persze John nem vett észre. Négyükön kívül csak az a két szekrényi méretű testőr volt a helyiségben, akik alig feltűnően ücsörögtek a szomszédos asztalnál. Ezt azért az amerikai férfi sem hagyhatta szó nélkül.

• Ennyire félelmeteseknek tűnünk, hogy csak testőrökkel mernek leülni velünk?
• Amerika nem egy biztonságos hely – reagált tömören Kotász.
• Főleg amióta az orosz maffia betette a lábát az országba – mondta Monica élesen.
• Nem hiszem, hogy Amerika közbiztonságát rontotta volna azzal, hogy kiszorította az olaszt – vélte a magyar férfi.
• Térjünk a lényegre – szólt közbe Bogdanov. – Carpenter úr megszegte az egyezségünket és figyelmen kívül hagyta a kérésünket. Ez számomra szokatlan magatartás a partnereim körében. Mindjárt az elején szeretném jelezni, nem értékeljük a tisztességtelen üzleti magatartást.
• Nem tudom miről beszél? Talán baj van a CDA-val? Amennyire tudom az eladási számok szépen alakulnak. A vállalat munkatársai a tulajdonosváltás ellenére nem hagyták el a céget, kivéve azok, akiket önök kirúgtak. Személy szerint én egyetlen volt munkatársamat nem kerestem meg, nem adtam ki új ajánlatot számukra. Mi a gond?
• Jó, akkor játszunk így. Ön eladta nekünk a CDA-t, azzal az ígérettel, hogy nem teremt konkurenciát neki és nem teszi tönkre a termék piacát – Kotász hangja határozott volt, már-már agresszív.
• Ez egy olyan állítás, ami nem felel meg a tényeknek. Én nem ígértem semmit önöknek ezzel kapcsolatban.
• Ez így nehéz lesz – sóhajtott Kotász. – Az üzlet létrejöttének egyik alapfeltétele volt, az ön visszavonulási ígérete.
• Sajnálom, ha valamit félreértettek. Annyi történt, hogy amikor Bogdanov úr arról érdeklődött, miért adom el a céget és mik a terveim a jövőre nézve, valóban azt mondtam neki, hogy elfáradtam és a visszavonulásomat tervezem, de ez nem ígéret volt és arról végképpen nem volt szó, hogy ez a feltétele annak, hogy létrejön a deal kettőnk között.
• Biztosíthatom, hogy Bogdanov úr nem vette volna meg a CDA-t, ha tisztában lett volna azzal, hogy ön egy év múlva tönkreteszi a termék piacát. Annak ellenére, hogy Bogdanov úr vagyona valószínűleg felülmúlja Elon Muskét, Bogdanov úr egy megfontolt üzletember. Feleslegesen nem költ semmire. Amikor úgy döntött, hogy belép erre a piacra és megveszi a CDA-t, hosszú távú üzleti stratégiát dolgozott ki. A piac elsőszámú, meghatározó szereplője kíván lenni. Az adatvagyon ma már többet ér, minden földrajzi ásványkincsnél.
• Ez utóbbit nem vitatom és én is így gondolom – Carpenter megpróbált maximális udvariassággal felelni, hátha elkerülhető a nyílt konfliktus, bár fogalma sem volt, hová fog kifutni a beszélgetésük. – De, tisztelettel felhívnám Bogdanov úr és az ön figyelmét is, hogy ez egy dinamikus piac. A fejlődés, a változás sebessége elképesztő. Nem elég a CDA-t megvenni, éjjel-nappal dolgozni kell azon, hogy a termék jobb legyen és megtartsa piacvezető szerepét. Ezt megtették önök?
• Természetesen, ezzel mi is tisztában vagyunk – Kotász arcán furcsa grimasz futott át. – De a mostani bejelentését úgy vesszük, hogy ön átvert minket. Mondhatjuk úgy, hogy egy lejárt szavatosságú terméket adott el nekünk és ennek következményei lesznek, amennyiben nem egyezünk meg.
• Elmondtam ma a sajtótájékoztatón, hogy ez a lehetőség egy hónappal ezelőtt szembe jött velem az utcán, amit…..
• Ami nem igaz – vágott a szavába Kotász. – Pontosan tudjuk, hogy több, mint egy éve dolgozik ezen a projekten. Vagyis Marseilleben, pontosan tudta, hogy egy értéktelen kacatot sóz ránk.
• Eladtam önöknek egy olyan kulcs szoftvert – folytatta Carpenter -, amely kizárólagos üzleti lehetőséget biztosít, amennyiben élni kívánnak vele.
• És ami mit sem ér, ha már a termék eladhatatlan. Bár kétségkívül eddig nagy hasznát vettük.
• Nem akarok üzleti tanácsot adni önöknek, hiszen ahogy mondta Bogdanov úr gazdagabb Musknál – vélhetően okkal -, de azért a CDA még hosszú ideig találhat új piacot magának, legfeljebb némileg alacsonyabb áron. A lehetőség adott az önök számára.
• Kotász úr dicséretes módon próbálja az ön nyelvén, az ön tárgyalási kultúrájában megértetni önnel a lényeget – szólalt meg hosszú idő után Bogdanov – de, úgy látom ön reménytelenül nem ért valamit. Önnek nincs választási lehetősége. Vagy eladja az új cégét nekünk, vagy eladja nekünk az új cégét. Az ajánlatom, - ahogy Marseilleben rendkívül szellemesen fogalmazott -, egyszeri és megismételhetetlen. Ráadásul csak egyszer fogom elmondani. 500 millió dollár az Unlimited Future teljes tulajdonjogáért. Amennyiben Carpenter úr és csapata befejezi a projektet a vállalt határidőre, mintegy végkielégítés – nagyvonalúságom jeleként – fizetek még 100 millió dollárt, cserébe Carpenter úr vállalja, hogy örökre távol tartja magát az adatelemzési piactól. Ja, és, hogy el ne felejtsem, az adatbázisok átjárhatóságát ebben az alkalmazásban is kérjük biztosítani számunkra. Felár nélkül. Nos, hogy tetszik az ajánlatom?
• Anélkül, hogy sokat gondolkoznék, a válaszom nem. Nem az 500 millióra és nem 5 milliárdra is. Nincs üzlet, az Unlimited Future nem eladó.
• Ön nagyon súlyos hibát követ el, fiatalember – kezdte Bogdanov, lassan és fenyegetően.
• Elnézést kérek – vágott a szavába és szóltalt meg az este folyamán először Monica -, de hol él ön? Ez nem Oroszország, ez Amerika. Van egy adás-vételi szerződés Carpenter úr és ön között. Mutasson egyetlen pontjára, amelyet megsértett volna bárki is a mi részünkről. Ha tud ilyet mutatni, akkor forduljon a bírósághoz, ha nem, akkor miről beszél? Carpenter úr vállalkozási szabadságát ki vonhatja kétségbe és milyen alapon, itt az Egyesült Államokban? Talán elloptunk önöktől valamit, ami az önök szellemi tulajdona? Ha nem, akkor mi a probléma? Mi alapján szab feltételeket és mi alapján akarja Carpenter urat a cége eladására kényszeríteni?
• Elnézést kisasszony, de nem hiszem, hogy önnek ebbe bele kellene szólni. Carpenter úr pontosan tudja miről van szó. Aki egyszer velem üzletet kötött, az attól a pillanattól kezdve engem szolgál, azt teszi, amit én mondok. Ez így működik kivétel nélkül, és most sem fogok kivételt tenni.
• Ez nyílt fenyegetés – állapította meg a lány
• Nem fenyegetés, csak figyelmeztetés, hogy tartsa magát a korábbi megegyezésünkhöz.
• De hiszen, nem volt olyan megegyezés közöttünk, amelyről beszél – háborodott fel Carpenter.
• A törvény nem ismerete, nem mentesít az esetleges büntetés alól. Ezt egy aranyos francia ügyésznő mondta nekem, amikor balszerencséjére vádat akart emelni ellenem. Hiba volt részéről, Carpenter úr ne kövesse el azt a hibát, hogy nem az én játékszabályaim szerint játszik.
• Bogdanov úr sajnos elkövette azt az udvariatlanságot, hogy megérkezésünkkor nem mutatta be azt a két urat – szólalt meg mindenki meglepetésére ismét Totti kisasszony, a két szekrényre mutatva. – Megtenném helyette. Igor Krucsov és Vladimir Sromov, volt Wagner zsoldosok. Harcoltak Ukrajnában és Afrikában is. Több bűncselekmény elkövetése miatt nemzetközi elfogatóparancs van kiadva ellenük, ráadásul illegálisan tartózkodnak az Egyesült Államokban. Uraim! – emelte fel az ujját figyelmeztetőleg. – Csak semmi váratlan mozdulat. Az ajtón most néhány FBI ügynök fog belépni.

Igaza volt, körülbelül tíz állig felfegyverzett ügynök lépett be az utca és a konyha felől. Ketten a két testőrhöz léptek, akik minden ellenállás nélkül hagyták, hogy megbilincseljék őket.

• Lajos Kotász és Borisz Bogdanov letartóztatom önöket zsarolási kísérlet miatt, az adatvédelmi törvények megsértésének, valamint illegális üzleti tevékenység folytatásának gyanújával – folytatta a lány.

Pillanatokon belül a két megdöbbent férfi kezén is csattant a bilincs. A jelenetet látva Carpenter elégedetten dőlt hátra. Hiba volt.

• John Carpenter, - Monica leállíthatatlan volt – letartóztatom önt az adatvédelmi törvények megsértésének, valamint illegális üzleti tevékenység folytatásának alapos gyanújával.
• De, hogy? Ki a fene vagy te? – hápogott az amerikai, miközben ő sem úszta meg a bilincselést.
• Monica Totti, az FBI ügynöke. Évek óta vadászok rád, régóta tudunk gyanús üzelmeidről, de most jött el az igazság pillanata. Ráadásul, pályafutásom eddigi legnagyobb ajándékaként behoztad nekem ezt a két nagyvadat is – mutatott elégedetten Bogdanovékra. – Még azt is mondhatnám, hogy hálás vagyok neked. Talán az ügyész majd értékelni fogja az esetedben és kisebb büntetési tételt kér.
• Kisasszony, ön ismételten óriási hibát követ el – szólalt meg rekedt hangon Bogdanov. – Mire a kocsijába száll az éttermet elhagyva, én már szabad lábon leszek. S onnantól kezdve rendkívül izgalmas lesz az élete, egy rövid ideig.
• Ennyire ne legyen biztos a dolgában, tudja Al Capone-t is adócsaláséért kapták el és ítélték el. Nem ez volt a legsúlyosabb bűne, de ezért nagyon súlyos büntetést kapott. Ami működött az olasz maffia esetén, működni fog az orosznál is. Amerika egy ilyen ország, a megszokások rabja.