Divatos téma manapság a magyarság kérdésével foglalkozni. Ki a magyar? Mitől magyar a magyar? Büszkék legyünk-e arra, hogy magyarok vagyunk, hogy magyarnak születtünk? Igen, én nagyon büszke vagyok rá, csak arra a másik 10 millió emberre nem, akik szintén magyarnak vallják magukat. A cinizmust félretéve (ezt a megjegyzésemet egyébként sem gondoltam komolyan), nem arra kell büszkének lenni, hogy magyarnak születtünk, mert az nem rajtunk múlt, arra kell büszkének lenni, hogy olyan teljesítményt teszünk le az asztalra, melytől egy külföldi elismerően és pozitívan vélekedik a magyarokról. És itt nem Puskás Öcsi vagy Szentgyörgyi Albert szintű teljesítményre kell feltétlen gondolni, az átlagember szintjén is rengeteget tehetünk ezért. Például normálisan tudunk kommunikálni a külföldiekkel egy olyan nyelven, amit ők is megértenek, jobb teljesítményt nyújtunk a munkahelyünkön, az iskolában, a sportpályákon, a turistát udvariasan eligazítjuk az utcán, külföldön civilizáltan viselkedünk, betartjuk az adott ország, kultúra szokásait, nem nézünk le másokat, csak azért mert egy másik nemzet szülöttei. Hosszan lehetne még sorolni, de talán ennyiből is érthető, hogy mire gondolok. A piros-fehér-zöld zászló ok nélküli lengetése, a kokárda mindennapos viselése, vagy a Himnusz napi háromszori eléneklése csupán pótcselekvés, nem helyettesíti az igazi hazafiasságot, sőt őszintén szólva, ez számomra visszatetsző.

2012