A nagyváros szélén, a betonpaneleken túl, ahol már az utak sem voltak kikövezve, élt egy kisfiú, akit Jánosnak hívtak. Hiába dolgoztak a szülei éjjel-nappal, nem jutottak egyről a kettőre, a sok generációs nyomorból, a proli létből nem tudtak kitörni. Egy roskadozó házban laktak, ahol télen a szél volt a vendég, nyáron pedig az éhség. Nem voltak vásárolt játékai, csak azok a kő és fadarabok, amiket a ház körül talált. Hátrányos helyzete és a nehéz körülményei ellenére, hamar kiderült, hogy volt valamije, ami ritkább minden kincsnél és értékesebb a gyémántnál, a hihetetlenül éles esze.

János hamar megtanulta, hogy a világ nem igazságos. Látta, hogy aki hangos, annak adnak, aki erős, attól félnek, és aki okos, az mindent túlél. Figyelt. Megjegyzett mindent. Tudta, hogy ember mikor hazudik, mikor fél, mikor remél. Élete egyik első nagy tanulsága az volt, mindenki manipulálható és mindenki megvehető.

Az iskolában a tanítók csodálták. Nem volt számára megoldhatatlan feladat, rögtön látta a lényeget, egyből tudta a megoldást. De, amikor dicsérték, ő nem örült. A dicséret nem adott kenyeret. Második nagy tanulsága az volt, a tudás csak akkor ér valamit, ha megfizetik.

Egy napon ösztöndíjat kapott. Elhagyta a városszélét, először viselt új ruhát, először evett jóllakásig, először aludt emberi körülmények között. Akkor tett magának egy fogadalmat: "Soha többé nem lesz kiszolgáltatott. Ne ő függjön a világtól, a világ függjön tőle."

Ahogy nőtt, egyre ügyesebben mozgott az emberek között. Nem barátokat szerzett, hanem eszközöket. Tudta, kinek mit kell mondani ahhoz, hogy igent mondjon. Tudta, hol kell hallgatni ahhoz, hogy ne szerezzen ellenséget. A hatalom nyelvének elsajátítása gyorsan ment, mert gyerekként már megtanulta, aki birtokolja az erőforrást, az irányítja az embert.

Gazdag lett. Először csak annyira, hogy ne féljen. Aztán annyira, hogy féljenek tőle. Vállalatokat alapított, városrészeket formált át, rombolt és épített, pusztított és alkotott. Átgázolt mindenen és mindenkin. Minden döntésében ott volt a régi emlék, a hideg szoba, az üres gyomor. Nem akart többé áldozat lenni, ezért másokat tett azzá.

Ha valaki segítséget kért tőle, mosolygott, és feltételeket szabott. Ha valaki ellene állt, elvette tőle azt, amire a leginkább szüksége volt. Nem élvezte mások szenvedését, közömbös volt az áldozataival szemben. A mérleg nyelvét az döntötte el, hasznára vagy hátrányára van a másik. És ez volt az igazi gonoszsága.

Egy este, amikor már mindene megvolt, amit valaha meg akart szerezni, egy gyereket látott az utcán. A fiú mezítláb volt, arcán a világ megértésének a vágya, mint aki tudni szeretné, hogy neki miért nem jut cipő, miközben mások százmilliós autókban suhannak el mellette. János lassított, egy pillanatra felismerte gyermekkori önmagát. De nem állt meg és nem szállt ki az autóból.

Hazament, és az ablakából nézte a várost, amely az ő döntései szerint lélegzett. Bár fizikailag sikerült kitörnie a nyomorból, de azt nem hagyta ott, a lelkét és emberségét felemésztette.