Párizs titkai


A kávézó egy keskeny utcában bújik meg a Saint-Germain negyedben. A homlokzaton fakó zöld napellenző, rajta aranybetűs felirat. Bent sötét faasztalok, kerek márványlapok, kopott bőrpamlagok. A levegőben frissen őrölt kávé és az ajtón beáramló esőáztatta levegő illata keveredik. Az ablakokon páracseppek ülnek, kint lépésben halad el a délutáni forgalom. Egy régi jazzlemez szól halkan, mintha direkt nem akarna hallatszani.

A férfi háttal ül a falnak, rálát az ajtóra. Negyvenes, elegáns, nem illik ehhez a környezethez. A nő vele szemben, harmincas, olyan szürke kis egér, akit sosem bámul meg a kíváncsi férfi szem. A kabátját nem veszi le, táskáját a lábához szorítja. Úgy néz körül, mintha minden részletet meg szeretne jegyezni.

— Késtél — mondja a férfi, minden felhang nélkül.

— Szándékosan — feleli a nő. — Nem akartam, hogy kövessenek.

A pincér ügyetlen mozdulattal leteszi a két presszókávét. A csészék finoman összekoccannak.

— A dosszié, amit küldtél — folytatja a férfi — nem teljes.

— Amit hiányolsz, az nincs papíron — válaszolja a nő.

— Akkor hol van?

— Valakinél, aki nem tud beszélni.

A férfi megállítja a kávé kavargatását.

— Halott?

— Még rosszabb — mondja a nő. — Eltűnt.

Az utcáról rendőrsziréna hangja szűrődik be, majd elhal. A nő közelebb hajol.

— Ő ismeri azt a három nevet, akik választ adhatnak minden kérdésre.

— Kettőét már tudom — mondja a férfi. — A harmadik a probléma.

Csend telepszik közéjük. A férfi váratlanul felpillant.

— Miért hívtál ide? Ez kockázatos.

— Tudom, de másképpen nem mondhattam el, hogy tudd, ha ma este történik velem valami, te leszel a következő.

A nő feláll, otthagyja az érintetlen kávét. Nem vár reakciót és nem ad magyarázatot szavaira.

— Ne keress többé — mondja halkan. — De figyelj.

Az ajtó becsukódik mögötte. A férfi egyedül marad az asztalnál, a kihűlő csészékkel és azzal az érzéssel, hogy az elkövetkező napok sorsdöntőek lesznek a számára. Nem áll fel rögtön még egy percig mozdulatlanul ül. Nem a nő távozását figyeli, hanem a tükröződést az ablakban. Két asztallal arrébb valaki túl gyorsan hajtja fel a kávéját. Nem néz rá, nehogy gyanút fogjon, hogy kiszúrta. Feláll, lassan, mintha nem sietne. A pultnál fizet, aprót hagy borravalónak. Az ajtó előtt megáll, mélyet lélegzik, majd kilép az utcára. A nő már eltűnt. Az utca hosszú, nedves és szürke. A járdán friss esőcsíkok, a kövek csúszósak. A férfi nem indul utána — pontosan tudja, hogy ezt várnák tőle. Balra fordul, majd hirtelen jobbra. Egy kirakat üvegében újra meglátja a tükröződést. Ugyanaz a kabát, ugyanaz a szempár. A telefonja rezeg. Üzenet érkezett, szám nélkül. "A harmadik név ma éjjel meghal."Zsebébe csúsztatja a készüléket, és belép egy metrólejáróba. A lépcsők mélyére érve eltűnik a város felszíni zaja. A peronon hideg van, huzatos. Az emberek arctalanok, mindenki a saját gondolatába zárva bámulja a mobilját vagy mozgatja a fejét a füleséből áradó zene ritmusára. A férfi hirtelen megérti, hogyan kell értelmezni a nő utolsó mondatát. Nem figyelni kell — emlékezni. Három név. Kettő múlt idő. A harmadik még él.

A metró érkezése fémes sikollyal töri meg a levegőt. A férfi felszáll, nem nézi a vonalszámot.
Mindegy. Most már úgyis követik. A kocsiban szemben vele egy nő ül, olvas, de nem lapoz. Egy megállóval később egy férfi száll fel fejhallgatóval, feje mozdulatlan, nem mozog. Vajon mit hallgat? Apró jelek. Túl aprók ahhoz, hogy véletlenek legyenek. A férfi lehunyja a szemét, és előhívja a neveket. Az első: egy volt belügyes, tizenkét éve "váratlan szívroham" vitte el. A második: egy oknyomozó újságíró, aki sosem fejezte be a cikkét, kiesett a szerkesztőség ablakából. A harmadik? A harmadik az ő fejében mindig csak egy arc volt, név nélkül.

A metró fékez. Châtelet. Túl sok kijárat, de talán itt a lehetőség. Kiugrik, mielőtt az ajtók becsapódnának. Nem fut, de gyorsít. A tömeg elnyeli, majd kiköpi egy aluljáróban. A telefonja újra rezeg. "Már úton vannak hozzá."

— A fenébe — mondja ki hangosan, mire egy idős nő rosszallóan ránéz.

Felnéz. Egy név ugrik be. Egy cím. Egy hely, amit évekkel ezelőtt megfogadott, hogy soha többé nem keres fel. Ez lenne az? Leint egy taxit. Nincs alkalmazás, nincs digitális nyom.

— Montreuil — mondja a sofőrnek. — Késésben vagyok, nagyon siessen.

— Pontosabban – reagál a férfi kelet-európai akcentussal.

— Nem jut eszembe az utca neve, de majd navigálom.

A sofőr megrántja a vállát. Neki mindegy, de igy nehéz lesz igyekezni. Telefonjába bediktálja a külváros nevét. A forgalom a szokásosnak megfelelően nagy, nem könnyű sietni. A város elsiklik mellettük. Hidak, alagutak, hatalmas épületek. A férfi érzi, hogy ez verseny az idővel és nem biztos, hogy nyerésre áll benne. Amikor megérkeznek, az épület előtt ott áll egy fekete furgon járó motorral. Legalább ketten ülnek benne. Talán még nem késő? A férfi nem gondolkodik tovább. Kiszáll, és tudja, ha most rossz ajtón kopogtat, nem lesz több kérdés, nem lesz több válasz. Csak a harmadik név. És az, hogy ki mondja ki utoljára. A furgon ajtaja halkan csukódik, mielőtt a férfi elérné a kaput. Nem látta ki szállt ki belőle — talán mindegy is. A ház Montreuil egyik elfelejtett utcájában áll, vakolat pereg, a folyosók az utcára néznek. Az első emeleten zajlik az élet. Három-négy férfi sorra járja a lakásokat. Ezek szerint nem tudják a pontos címet. A férfi előveszi a telefonját, gyorsan ír: "Bent vannak. Ha nem jelentkezem tíz percen belül, hozd nyilvánosságra."Nem tudja, a nő még él-e, de elküldi. Felszalad a harmadikra, az ösztöne ezt diktálja, hogy ott kell keresni. Amint kilép a folyosóra egy ajtó hirtelen kinyílik. Nem az, ahová be akart kopogni. Egy idős férfi áll ott, borostás, fáradt arccal. A szeme azonnal felismeri.

— Tudtam, hogy eljössz — mondja halkan az öreg.

— Akkor tudod azt is, hogy nem sok időnk van — feleli.

A lakás szűk, zsúfolt, papírok és régi merevlemezek mindenhol. Egy falon térkép, rajta gombostűk Párizs különböző pontjain. A harmadik név nem csak tudott dolgokat, de össze is kötötte őket.

— Nem engem akarnak — mondja az idős férfi. — Téged.

— Akkor miért jöttek ide?

— Tudják, hogy létezel, de nem ismernek. Azt hiszik, hogy elvezethetlek hozzád. Hiba volt idejönnöd.

A folyosóról erősödik a zaj. Közelednek. Az öreg átmegy egy másik szobába, eltol egy szekrényt.

— Van másik kijárat?

— Van, de veszélyes. Én nem tudom használni.

Egy pillanatig csend van. Nem hősies. Nem drámai. Csak szükségszerű.

— Nem maradhatsz itt.

— Nincs választási lehetőségem. Vidd magaddal — mondja az idős férfi, és egy pendrive-ot nyom a kezébe. — Itt van minden. E-mailek, fényképek, hangfelvételek.

Az ajtón dörömbölnek. A zár recseg. A férfi zsebre teszi a pendrive-ot. A hátsó ajtó felé indul, miközben az első ajtót betörik. Mielőtt eltűnne a vaslétrán, még visszanéz.

— Miért nem menekültél el korábban?

— Mert valakinek maradnia kellett, hogy te elindulhass.

A lövés tompán dörren. Egyetlen. Elég. A férfi nem áll meg. Kint az utcán újra esni kezd.
Párizs teszi a dolgát: elnyel, elfed, tovább él. És most már ő tudja a harmadik nevet. De az igazi kérdés nem ez, hanem hogy mit kezd ezzel a tudással? A kép még nem állt össze. Az utcára érve nem kezd futni. Igazán soha nem futott el a felelősség elől, és most a három név tudása nagy felelősséget rakott a vállára. Az eső ritmusa lassú, egyenletes, mintha a város szándékosan csillapítaná a pillanat drámaiságát. Montreuil utcái kiürülnek, az ablakok sötétek, a járdán elnyúlik a fény. Egy kapualjban megáll. Lehunyja a szemét. Most először engedi meg magának, hogy érezze a súlyt. Nem a halálét — azt már túl sokszor hordozta. Hanem a döntését. A pendrive égeti a zsebét. Nem egy egyszerű technikai eszköz, hanem egy időzített bomba. Ha nyilvánosságra hozza a rajta levő információkat, a lavina megindul és sok mindenkit maga alá gyűr. Ha hallgat nem történik semmi, a város másnap is ugyanúgy ébred. De ezt nem szabad megengedni, ezt nem teheti meg.

Egy kis hotelben köt ki, olyanban, amelynek nincs neve a homlokzaton. A szoba szűk, tiszta, rendezett. Leül az ágy szélére, előveszi a pendrive-ot, de nem dugja be a telefonjába. Még nem. A nő szavai visszhangzanak benne a kávézóból: "Ne keress többé. De figyelj." Ő figyel. A saját lélegzetére. A város tompa zajára. Arra, hogy mennyire könnyű lenne most mindent lezárni a hallgatással. A tükörre, melybe időnként bele kell nézni, anélkül, hogy lehányná önmagát. Reggel lesz. Nem hirtelen, hanem lassan, szürke fénnyel. Az eső eláll. A város új napot kap, mintha semmi sem történt volna. A férfi feláll, felveszi a kabátját. Nem hív senkit. Nem hagy üzenetet. A harmadik nevet még mindig nem mondja ki. De már tudja, hol és mikor fogja. És ez Párizsban mindig elég ahhoz, hogy egy történet véget érjen — vagy végre elkezdődjék.