A hatalmas aranysas méltóságteljes szárnycsapásokkal szelte a levegőt, bár fogalma sem volt a méltóságteljes szó jelentéséről. Sőt tulajdonképpen egyetlen egy szó jelentését sem ismerte, hiszen ő csak egy madár volt. Nagy test, kicsi agy, egy állat, melyet az ösztönei és pillanatnyi szükségletei vezérelnek. És ezek most azt súgták neki, hogy új vadászmezőt kell keresnie. A régit ugyanis kinőtte. Ezért egy szép napon, amikor már órák óta keringett a megszokott vadászterület felett, de egyetlen árva falatot sem látott szaladgálni a földön úgy döntött ideje tovább állni. Pontosabban tovább repülni. Elindult, amerre az ösztönei súgták. Már jó ideje a levegőben volt, amikor egy hatalmas rét tárult elé, melyet egy sűrű, magas fákból álló erdő vett körül. Éles szemével, mondhatjuk a sas szemével rögtön kiszúrta, hogy ez maga a gasztronómiai paradicsom. Rókák, nyulak, pockok, egerek, menyétek, fácánok, foglyok, sőt még az erdő szélén néhány arra kószáló nyuszt is látható volt. A hosszú út és a korábbi sikertelen vadászat után természetes volt az éhség érzet, melyet egy a mezőn ugrabugráló nyúl elfogyasztásával kívánt csillapítani. Nem sokat teketóriázott, nem rótt felesleges köröket egyből lecsapott a gyanútlan ugrifülesre. Miután túlesett az első sikeres vadászélményén, keresett magának egy megfelelő megfigyelési pontot, melyet a mező szélén álló hatalmas fenyőfában meg is talált. Innentől kezdve aranyélete volt az aranysasnak, kedvére csemegézhetett a mezei állatokból. A szerencsétlenek eleinte nem értették mi történik velük. Eddig el voltak egymással, a kisebbek mindig tudták ki elől kell menekülni, elbújni. De, most? Egyszer csak valami hatalmas állat lecsap az égből és nincs menekvés, nincs esély. A sas jól érezte magát, szinte már unta az új életét. Csak gondolnia kellett a hasára és már meg is volt a zsákmány. Egy alkalommal, amikor éppen vadászni készült, észrevette, hogy már a földön megjelenő árnyéka is óriási rémületet vált ki a leendő áldozatai között. Megtetszett neki az új játék. Már nem csak akkor ment vadászni, ha éhes volt, hanem akkor is, amikor szórakozni akart. Megfigyelte, hogy bizonyos napszakokban, bizonyos időjárási viszonyok között, az árnyéka sokszorosa a valódi nagyságának. Ilyenkor kiment a terepre, körözött néhányat, majd hirtelen lecsapott. De nem ragadott el senkit, hiszen nem volt éhes és ölni az ölés kedvéért nem az állatok, hanem az emberek szokása. Élvezettel figyelte, ahogy a földön a kis állatok, hogyan próbálnak iszkolni előle és biztonságos helyet találni. De nem volt többé biztonság a réten. Sőt most jött el az igazi bizonytalanság ideje, mikor éhes a vadász és mikor szórakozik. Úgy tűnt örökké ez lesz a sorsuk. A rettegés és a menekülés. De egy váratlan esemény zavarta meg az aranysas idilli életét. Az erdőn túl, volt egy falucska, ahol éldegélt Petyka az átkozott csibész. Már kicsi gyerekkorában azzal bosszantotta a felnőtteket, hogy kővel dobálta az állatokat és a tárgyakat. Később csúzlival folytatta, majd tizenéves korában szert tett egy íjra. Ügyesen használta a szerszámot, de ezzel csak a falu lakosságát bosszantotta. Ha kedve szottyant, egy-egy macska vagy tyúk lett az áldozata. Az apja próbálta belátásra bírni, de Petyka reménytelen eset volt, nem lehetett hatni rá. Így aztán amikor a falu lakossága fellázadt a család ellen, nem volt más lehetősége az apjának, elzavarta fiát a háztól és a faluból. Petyka napokig kóborolt az erdőben, mígnem kijutott a hatalmas rétre és meglátta a magasban köröző aranysast. Lekapta az íját a válláról és célba vette a gyanútlan madarat. A nyílvessző a balszárnyába csapódott a szerencsétlen állatnak, aki nem tudott tovább repülni és nagy erővel a földbe csapódott. Petykát nem érdekelte a vadászsiker. Meg sem nézte a madarat, ment tovább. Az aranysas elvesztette eszméletét a zuhanástól, de egy idő után magához tért, nem tudott megmozdulni, mert a nyílvessző a földhöz szögezte. Kínjában és fájdalmában kétségbeesetten vinnyogott, hátha valaki megsajnálja és kiszabadítja reménytelen helyzetéből. A szokatlan hangra köré gyűltek az állatok. Rókák, nyulak, pockok, egerek és a többiek. Nézték, de nem sajnálták a vergődő madarat. Segíteni meg végképpen nem szándékoztak neki, hiába könyörgött kétségbeesetten az aranysas. Elsőként a róka ment hozzá és beleharapott a védekezni képtelen madárba. Előbb utóbb a többiek is felbátorodtak. A nyest is megkóstolta a friss húst. Ízlett neki. Lassan mindenki beállt a sorba. Szerencsétlen pára egyre elhalóbb hangon küzdött az életéért, de nem volt menekvés. Élete utolsó pillanatában még a bátor nyúl is ráugrott a mellkasára, ezzel megadta neki a végső lökést a halálba vezető úton. Másnapra már csak a tollak és csontok jelezték, hogy nem sokkal korábban a korábbi áldozatok halotti tort és győzelmi ünnepet rendeztek a rettegett sas felett. A bölcs bagoly távolról szemlélte az eseményeket, időnként megcsóválta a fejét, mint aki nem elégedett a látottakkal. De végül levonta a következtetést, aki magasra száll, az nagyot tud esni és aki mások életével szórakozik az könnyen rútul jár. Ez a bölcs megállapítás azonban a bagolyban maradt, mert nem osztotta meg senkivel, így senki sem okult az aranysas sorsán.

2026 július