A késő esti gép alig húsz perce ért földet Gaboronéban, amikor Richard Hale kilépett a repülőtér üvegajtaján. A száraz, meleg afrikai levegő azonnal körülvette, mintha valaki egy nyitott kemence ajtaját tárta volna ki előtte. Londonban néhány órával korábban még esett az eső, fújt a kellemetlenül hideg szél. Itt a fekete égbolt alatt a levegőnek por és kiszáradt fű szaga volt. Hale hangulatát nem csak az időjárásváltozás befolyásolta, hanem maga az ok, amiért ezt át kellett élnie. Nem szerette az olyan ügyeket, amelyekről telefonon nem voltak hajlandók részleteket mondani. Ez pedig pontosan ilyen volt. A "Botshelo Diamond Company" londoni központjában mindössze annyit közöltek vele, hogy személyesen kell Botswanába utaznia. Másnap reggel helikopter viszi majd Jwaneng városa melletti bányához. A világ egyik legnagyobb gyémántbányájánál "biztonsági rendellenesség" történt. Ez volt a hivatalos megfogalmazás. Richard Hale húsz év alatt megtanulta, hogy a "rendellenesség" szó mögött általában kellemetlen meglepetésekre számíthat.

A sofőr már várta. Fekete öltönyt viselt, ami ebben a hőségben különös látványt nyújtott. Nem mutatkozott be, csak átvette Hale bőröndjét, és kinyitotta előtte a terepjáró ajtaját.

- A Grand Palm? – kérdezte Hale.

A férfi bólintott. Az út alatt alig beszéltek. Gaborone éjszakai fényei lassan suhantak el mellettük, széles utak, modern épületek, távoli utcai lámpák. Hale a sötét ablaküvegben saját arcát figyelte. Ötvenkét éves volt, az utóbbi időben túl sokat dolgozott és ennek minden jele visszatükröződött. Pihenésre, néhány hét szabadságra vágyott, de amikor a vállalat elnöke személyesen kérte, hogy utazzon ide, nem mondhatott nemet. A szálloda előcsarnokában hűvös levegő és halk zongoraszó fogadta. A márványpadló szinte világított. Egy pillanatra nehéz volt elhinni, hogy közel kétszáz kilométerrel arrébb egy gigantikus, több száz méter mély gödörből kiszolgáltatott emberek tonnaszámra hordják ki a földet, hogy apró, felbecsülhetetlen értékű köveket találjanak benne.

A recepciós mosolyogva átnyújtotta a szobakulcsát.

- Jó éjszakát, Mr. Hale.

Hale felment a lakosztályába, ledobta a zakóját, bevizezte az arcát, majd kitöltött magának egy pohár whiskyt. Nem kapcsolta be a televíziót, helyette az asztalon fekvő táskájához nyúlt. Alatta egy barna boríték hevert, egy pillanatra megállt az ütő benne. Biztos volt abban, a boríték nem volt az asztalon, amikor a táskáját odarakta. Felugrott, kinyitotta a szobaajtót, de a folyóson senkit sem látott. "Ügyes" – állapította meg magában, miközben visszahuppant a kanapéra és kinyitotta a levélcsomagot. Egy A4-es lap volt benne, újságból összeollózott üzenettel "Óvakodj a vezetőktől". "Mint egy Agatha Christie regényben" – vigyorgott Richard Hale a BDC biztonsági főnöke –, "Poirot szerepét fogom eljátszani itt a világvégén".

Másnap reggel ugyanaz a sofőr és terepjáró várta, amely egy nem túl távoli helikopter leszállópályához vitte. A gépen csak a pilóta volt, aki az út során egy szót sem szólt az utasához. Ahogy közeledtek a célponthoz Hale, - aki sosem járt még itt -, meglepődve bámulta a szeme elé táruló látványt. A bánya valójában egy óriási külszíni fejtés volt, egy mesterségesen kimart seb a botswanai tájban. Lefelé nézve egymás fölött húzódó, spirálisan kanyargó szintek látszódtak. A mélyben hatalmas dömperek mozogtak, amelyek felülről játékszernek tűntek. Az egész egy hatalmas, ipari létesítmény volt, ellenőrzőpontokkal, sorompókkal, biztonsági kapukkal, kamerákkal, teherautókkal és munkásokkal, ahol minden mozgás ellenőrzött. A kép Hale-t, aki korábban katonaként szolgált a brit hadseregben egy támaszpontra emlékeztette. Vajon hol van a rés ezen a pajzson, ha itt biztonsági rendellenesség történt?

Amikor a helikopter végre leszállt, a főépület előtt néhányan a bánya vezetéséből már várták.

- Tebogo Pretorius vagyok, a bánya igazgatója – mutatkozott be egy magas fekete férfi. – Kollégáim Tumelo Smith főmérnök, Kabelo Modise termelési igazgató és Phenyo Phiri biztonsági vezető. Köszöntjük Mr. Hale a BDC legnagyobb bányájánál.

- Valami komoly ügyről lehet szó, ha a teljes vezetés itt várakozik rám – állapította meg Hale, miközben mindenkivel kezet rázott.

- Igen, Uram! Eltűnt tizenegy bányász.

- Hol? – kérdezte a Londonból jött ember, de érezte, hogy ez most egy hülye kérdés volt.

- Lent a bányában – válaszolta Pretorius teljes természetességgel. – A létesítmény jelenleg még külszíni fejtéssel működik, de bővítjük, ezért megkezdtük előkészíteni a földalatti tevékenységet is. Folyamatosan tárunk fel és építünk újabb járatokat. Az eltűnt bányászok is ezen dolgoztak. Három nappal ezelőtt lementek a reggeli műszakkal és azóta nem találjuk őket.

- Keresték őket?

- Természetesen. Minden ismert és használható járatot végig jártunk. De semmi nyomuk, se nekik, se a felszerelésüknek.

- Ezek szerint vannak ismeretlen és használhatatlan járatok is a föld alatt?

- Igen vannak olyan területek, amelyeket omlásveszély miatt átmenetileg lezártunk. Ezeket nem jártuk végig biztonsági okokból, de nem tartjuk valószínűnek, hogy ott lennének – most már Smith főmérnök beszélt. – A bányáról naprakész, pontos térképünk van. Nem gondolom, hogy lenne ismeretlen, fel nem térképezett része, de sohasem mondhatjuk, hogy mindent tudunk.

- Értem, tehát vagy kámforrá váltak vagy egy másik kijáraton távoztak.

- Nincs a bányának másik kijárata. Csak egy van. Ezt használja mindenki és ez be van kamerázva. A felvételeket átnéztük. Egyértelmű, hogy mikor mentek le és az is, hogy ezen a kijáraton nem jöttek fel.

- Értem. Nem tűnik egyszerű ügynek, de mégis mi indokolta, hogy engem hívtak a megtalálásuk érdekében? – Hale szakterülete nem a bányák működése és biztonsága volt. A gyémánt szállításának, feldolgozásának és kereskedelmének biztonsága volt az, amiben igazán profi volt, de a termelése sosem érdekelte, Ez látszott a kérdésein és azon az értetlenkedésén is, amivel folyamatosan kifejezte, hogy mit keres ő itt. – Ebben a keresésben a helyi hatóságok biztosan hatékonyabbak, mint én.

- Van itt más is – mondta zavartan a bánya igazgató.

- Na akkor elő a farbával – Hale remélte, hogy perceken belül értelmet nyer az utazása.

- Az emberek között már pár napja elterjedt az a pletyka, hogy néhány bányász talált valami szokatlant, ami nyugtalanságot keltett. A hír eljutott hozzánk is, megpróbáltuk kideríteni, hogy mi igaz ebből. Nem lettünk sokkal okosabbak, de gyanítjuk az eltűnésük összefügg azzal, amit találtak.

- Gondolom találtak egy hatalmas gyémánttömböt és leléptek vele – reagált a vállalat biztonsági főnöke.

- Hmm – köszörülte meg a torkát a főmérnök. – Nem szeretném megsérteni, de ha megengedi pár szóban felvázolnám, hogyan működik egy új bányarész feltárása.

Hale egyetértőleg bólintott, tudta, hogy ráfér némi információ, talán kevesebb butaságot fog kérdezni a jövőben.

- Első lépés a földtani vizsgálat, amikor a geológusok és a mérnökök megvizsgálják a kőzet szerkezetét, repedéseit és az érctest helyzetét. Ezt követően fúrásokkal feltérképezik a területet. Ilyenkor hosszú, keskeny furatokat készítenek, és a kiemelt kőzetmintából következtetnek arra, mi található előttük. Ha a leletek biztatóak, akkor további fúrásokkal pontosítják a helyzetet, megtervezik, hogy honnan és milyen irányban érdemes megközelíteni. Fúróberendezéssel és robbantásokkal elkészítik a járatot és amikor az már biztonságosan használható megkezdődik a termelés. De még közel sem tartunk itt. Jelenleg az előkészítő szakaszban vagyunk. Szinte nulla az esélye annak, hogy ilyenkor egy jelentősebb méretű gyémántrögöt találjanak.

- Értem, tehát különösebb indok nélkül eltűnt tizenegy bányász

- Tulajdonképpen csak kilenc – pontosított Modise termelési igazgató – Tegnap kettőnek a holttestét a bánya bejáratától pár kilométerre megtaláltuk.

- Micsoda? – hördült fel Hale, utálta mikor ilyen módon adagolják a rosszabbnál rosszabb híreket. – Ezek szerint valóban nem a föld alatt kell őket keresni. Mi történt ezzel a két emberrel?

- A holttestüket tegnap reggel találtuk meg. A rajtuk levő szúrt sebek egyértelműen gyilkosságra utalnak. Azt még nem tudjuk, hogy a társaik vagy egy harmadik személy végzett velük.

- Ezek szerint kilenc bányászt keresünk, akik megtalálásában tőlem várják a megoldást – állapította meg Hale.

- Nem Uram – sóhajtott a főmérnök. – Eltűnt még valaki. Az a műszakvezető, aki akkor volt szolgálatban, amikor a bányászokat utoljára látták. Ő is velük együtt ment le három nappal ezelőtt a bányába. Műszakvégén viszont egyedül feljött a felszínre. Erről van felvételünk, de másnap már nem jelentkezett munkára. Azóta senki sem tud róla semmit. Őt is keressük.

- Remek – sóhajtott az angol biztonsági főnök az egyre zavarosabb történet hallatán. – Van még valami újabb csavar, meglepetés, amit elszeretnének mondani?

- Nincs – ismerte be Pretorius.

- Akkor menjünk le vagy be a bányába. Szeretnék mindent a saját szememmel látni és akkor talán megértem miről is van szó.

A mindenkire kötelező biztonsági ellenőrzés után egy speciális járművel indultak lefelé a szerpentinúton. Ahogy ereszkedtek, a felszín egyre magasabbra került mögöttük. Hale-nek olyan érzése volt, hogy nem egyszerűen leereszkedtek, hanem eltűntek a felszínről. A mélyben a fém, a dízel és a kőpor furcsa elegyének szaga töltötte be a levegőt, miközben állandó gépzaj biztosította a zenei aláfestést hozzá. A hatalmas sziklafalak rétegenként tárultak fel a szeme előtt. A munkagépek reflektorai éles fénycsíkokat vágtak a poros levegőbe. Mindenütt vezetékek, csövek, kábelek, fényjelzések és közlekedőutak. Egy ilyen helyen az ember néhány perc alatt elveszíti a tájékozódási képességét. Nem tudja, merre van a kijárat, nem tudja, milyen mélyen van. És ha a rádió elhallgat, egy pillanatra a remény is elveszik, hogy ebből a földalatti pokolból valaha is ki lehet-e jutni. Hale korábban sosem gondolta végig a gyémánt útját, hogyan kerül a világ ékszerboltjainak üvegpultjaiba, elegáns és gazdag nők nyakába. Eddig csak azt érzékelte, hogy mennyi munkát és feszültséget okoz neki a szállításuk és tárolásuk biztonsága. De az, hogy az út eleje ez a föld alatti borzalom, ez most megdöbbentette. "Ez szörnyű" – sóhajtotta magának, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja. 

- Menjünk egy lezárt területhez – szólt a kísérőihez, amikor egy nagyobb csarnokhoz értek, amely feltehetően a földalatti bánya központi része volt.

Egy terepjáróba ültek át, amely egy hosszú, lejtős, betonozott alagúton haladt lefelé. A jármű fényszórói előtt csak néhány tíz méterre lehetett látni, miközben a rádión folyamatosan zajlott a forgalomirányítás. Az út egyre keskenyebbé és zötyögősebbé változott, majd az autó megállt.

- Ez itt egy feltárás alatt levő szakasz bejárata – mondta Pretorius.

Hatalmas tábla figyelmeztetett, hogy "robbanás veszély miatt" bemenni tilos. Az utat sorompó zárta le, amely előtt egy ember ült egy műanyagszékben.

- Ő a biztonsági őr – mutatott feléje Phiri. – A sorompón túlra csak engedéllyel lehet menniük azoknak, akik a robbantás előkészítésén dolgoznak vagy a törmeléket szállítják ki. Az őr feladata, hogy mindenki nevét felírja amikor átmegy a sorompón és kihúzza amikor visszatér.

- Értem. Ha jól végzi a dolgát, akkor itt nem lehetnek az eltűnt emberek– állapította meg Hale.

- Így van Uram – bólintott Phiri -, és én megbízom az embereimben.

- Ami néha hiba – reagált az angol, akinek meggyőződése volt, fontos dolog a bizalom, de a szigorú ellenőrzés még fontosabb.

Phiri nem reagált a szavaira, nem is értette, hogy ez most egy neki szóló kritika, vagy csak egy értelmetlen bölcselkedés az Európából jött fontos embertől. Visszaszálltak a terepjáróba és folytatták az útjukat. Pár perc múlva a jármű ismét megállt.

- Ez egy omlás veszély miatt átmenetileg lezárt terület – magyarázta a főmérnök. – Két hete jelezték a biztonsági ellenőrök, hogy olyan repedések jelentek meg az alagút falán, amelyek omlásveszélyre utalnak. Azonnal lezártuk a területet és jól tettük, mert pár nappal rá volt egy kisebb omlás. Valószínűleg az egyik közeli robbantás okozhatta.

Hale a kerítést bámulta, amely a bejáratot lezárta. Két méter magas fémkerítés volt, de aki át akart jutni rajta, az meg tudta oldani a feladatot.

- Ezen azért nem lehetetlen átjutni – állapította meg.

- Igen, ez tény – ismerte el a biztonsági vezető -, de nem állíthatunk mindegyik mellé 24-órás őrszolgálatot.

- Nyilván nem. Hány ilyen terület van a bányában?

- Jelenleg kettő.

- És mi a sorsuk?

- Ezeknek a területeknek? Néhány hét múlva megjelenik egy brigád, amely eltakarítja az omlást és megerősíti a falakat. Ha minden biztonságos, akkor újra nyitjuk.

- Szóval – morfondírozott Hale –, elvileg itt lehetnek az eltűnt emberek. Ha előbb jól értettem, itt nem keresték őket és ezen a kerítésen csak az nem mászik át, aki nem akar.

- Téved Uram! – védekezett a bánya igazgató. – Embert valóban nem küldtünk be az omlásveszély miatt, de kutyákat igen. Nem találtak senkit odabent.

- Rendben. Menjünk vissza a felszínre. Meg akarom nézni a kamerafelvételeket.

A főépületbe visszatérve, Hale a kamerafelvételekkel, néhány üveg ásványvízzel és zacskó chip-szel bezárkózott egy szobába. Késő este jött ki és magához hívta a bánya vezetését.

- A rejtély részben megoldódott. Az utolsó leereszkedésük napját követő hajnal négy és öt között jöhettek fel a bányából.

- Ezt miből gondolja? – csodálkozott Pretorius.

- Nézzék a felvételeket. Egyértelműen látszik, hajnali négy és öt óra között a kamera valójában nem működött. Egy fixen rögzített kép látható rajta, minden mozgás, változás nélkül. Ekkor jöhettek ki a bányából.

- Ezek szerint valaki kívülről segíthette őket?

- Feltehetően igen.

- De ezt miből gondolja? – értetlenkedett Phiri.

Hale visszatekerte a felvételt, majd megállította a képet.

- Most figyeljenek – újra indította a lejátszót.

A monitoron a bánya kijárata látszott. Ugyanaz a teherautó állt a háttérben, ugyanabban a szögben. Ugyanaz a porfelhő lebegett mellette. Csakhogy a porfelhő egy órán keresztül egyetlen millimétert sem mozdult.

- Ez nem kamerahiba – mondta Hale.

Phiri közelebb lépett a monitorhoz.

- Akkor mi?

- Valaki egy órán keresztül fixálta az utolsó képet.

- De ehhez hozzáférés kell a rendszerhez.

- Pontosan.

- De az lehetetlen. Szigorú biztonsági protokoll szerint működünk. A kamera szobában illetéktelen személy nem tartózkodhat, csak az, aki szolgálatban van és ahogy előbb mondtam, én maximálisan megbízom az embereimben. Ők nem manipulálják a felvételeket.

- Ahogy előbb mondtam, ez hiba – vágott vissza Hale. – Nem megbízni kell bennük, hanem folyamatosan ellenőrizni.

Phiri zavartan nézett vezetőtársaira. Azt gondolta, hogy jól végzi a munkáját és elégedettek vele. Erre jön ez a fehér ember Londonból és megkérdőjelezi a tevékenységét. De hiába várt biztató szavakra vagy legalább pillantásokra, a többiek közömbös képpel hallgatták az angolt. Egyedül maradt.

- Értem, Uram – hebegte.

- A kameraszobát hogyan ellenőrzik?

- Van egy biztonsági kód, amellyel be lehet lépni. Minden arra felhatalmazott személynek saját kódja van, amit hetente cserélni kell.

- Kamera, amely figyeli a bejáratát? Napló file, amelyből visszanézhető, ki mikor lépett be, vagy távozott? – kérdezte Hale.

- Egyik sincs Uram – Phiri érezte, hogy bajban van.

- Akkor szart sem ér a maga biztonsági rendszere – állapította meg Hale, majd a bánya igazgatójához fordult. – Alkalomadtán, majd keressenek egy alkalmas biztonsági vezetőt erre a feladatra.

Hale dühös volt. Éles szeme már az első pillanatban kiszúrta, itt minden a látszatról szól. Látszólag minden működik, minden meg van szervezve, de valójában a nemtörődömség a legfontosabb jellemző. Nem csak a biztonsági rendszer hibáit fedezte fel pillanatok alatt, de megfigyelte azt is, hogy az emberek össze-vissza mászkálnak a bányaterületén. Nincsenek megkülönböztető ruházatok, amelyek segítenék annak ellenőrzését, hogy az illető jogosult-e arra, hogy az adott területen tartózkodjon. A felállított ellenőrző pontokon az emberek szabadon sétáltak keresztül. Sokszor még személyzet sem volt az ellenőrzéshez. A lehajtott sorompókat simán kikerülték, és ha autóval akartak áthajtani, akkor az egyik utas kiszállt és felemelte a kart. Ami fentről egy szigorúan ellenőrzött katonai bázisnak tűnt, az valójában egy kupleráj volt.

- Holnap reggelre hívják be valamennyi érintett bányász családtagját – mondta a bánya igazgatónak. – Beszélni akarok velük.

- Mindenkit Uram? – értetlenkedett Pretorius. – Az rengeteg ember. Itt mindenki rokon, unokatestvér, nagybácsi.

- Ne az egész falut, csak azokat, akikkel egy háztartásban él.

- Az sem lesz kevés.

- Az legyen az én gondom.

*

Előző este Pretorius nem viccelt, amikor azt mondta, hogy sokan fognak jönni a kihallgatásra. Voltak vagy százan. Hale egyedül volt, nem tudta és nem is akarta a feladatot megosztani senkivel. Viszont erre nincs neki több napja, mert nem voltak hosszútávú itt tartózkodási tervei. Ahogy gyakorlata sem az ilyen jellegű nyomozói munkában. Érezte, hogy amatőr megoldást választ, de nem volt jobb ötlete, hogy mielőbb információhoz jusson.

- Jól van emberek! – állt ki a tömeg elé. – Aki jól beszél angolul, az álljon balra.

Körülbelül hatvanan mozdultak meg. Ezek szerint sokan csak a helyi setswana nyelvet beszélik, vagy nem akarnak részt venni a kihallgatáson.

- Aki úgy érzi, hogy érdemi információja van a bányászok eltűnéséről az lépjen ki – szólt a hatvanas csoporthoz.

Senki sem mozdult. "Ezek félnek valamitől" – állapította meg magában. Ez a szelekciós elv nem jött be, mással kell próbálkozni.

- Rendben, akkor másképpen kérem. Tizenegy bányász és egy műszakvezető tűnt el. Azt kérem, hogy aszerint alkossanak tizenkét csoportot, hogy kinek a hozzátartozói.

Kaotikus jelenet alakult ki, az emberek össze-vissza mozogtak, de Hale, aki feszülten figyelte őket, észrevette, hogy szavait a többség értette. Csak néhány idősebb ember értetlenkedett. Hale az igazgatóhoz fordult.

- Ismételje meg a kérésemet a helyi nyelven is.

Most már mindenki megmozdult, de a tizenkét csoport csak nem akart összeállni. Néhányan zavartan forgolódtak, mások egyik csoporttól átmentek a másikba, majd vissza.

- Vannak olyanok, akik több emberhez is tartoznak – súgta Pretorius.

- Tudom, de még várok. Hátha maguk is el tudják dönteni, hogy melyik csoportba álljanak.

Jó pár percig figyelte a tömeget, amely ide-oda mozgott. Az egyik pillanatban még öt-hat ember állt az egyik csoportban, aztán váratlanul ketten átmentek egy másik csoportba. A másik pillanatban néhány ember kivált több különböző csoportból és létrehoztak egy újat. Pretorius értetlenkedve, kérdően tekintett Hole-ra, de az angol nem reagált. Figyelt és tanult. Kik azok, akik érdemi információval rendelkezhetnek, kik azok, akik ki akarnak bújni a válaszadás felelőssége alól és kik azok, akik csak úgy itt vannak. Amikor úgy érezte, hogy elég információja van arra vonatkozóan, kitől mire számíthat, megszólalt.

- Jól van emberek. Most mindenki maradjon ott, ahol van. Nincs több mozgás.

Intett az igazgatónak, hogy kövesse. Odalépett a legközelebbi csoporthoz. Hosszasan nézte őket, majd rábökött két emberre.

- Menjenek be a főépület várótermébe – mondta nekik, amit Pretorius megismételt setswanai nyelven a biztonság kedvéért.

Továbblépett a következő csoporthoz és ezt folytatta valamennyinél. Tizenkét eltűnt ember, tizenhárom csoport, huszonhat kihallgatandó ember. Kíváncsi volt, hogy ezekután ki kinek a rokona. A többiek közreműködését megköszönte és haza küldte őket.

- Hosszú lesz a mai nap – mondta már bent a főépületben az embereknek. – Mindenkit meg akarok hallgatni a nap folyamán. Az igazgató úr is velem lesz, ha valakinek gondja van angollal, segíteni fog a megértésben. Azt kérem, hogy legyenek őszinték, minden, ami fontos lehet, azt mondják el nekem. Mielőbb szeretnénk megtalálni az eltűnt bányászokat és megtalálni az elhunytak gyilkosát. Ez a közös érdekünk. Akit meghallgattunk az távozhat. Aki a sorára vár, az tegye ezt türelemmel. Ne hagyja el az épületet. A vezetőség vízről és ételről gondoskodik.

Elővett egy papírlapot.

- Kagiso Tau. Kérem, hogy aki ő miatta van itt, ismerőse, rokona, lépjen előre.

Senki nem mozdult. "A francba, ezek tényleg nem akarnak beszélni velünk".

- Oké emberek! Én ráérek. Ma innen addig nem megyünk el, amíg mindenkivel nem beszéltem egyesével. Szóval, ki van itt Kagiso Tau miatt? – Hale körbenézett, de továbbra is mozdulatlanul álltak az emberek. – Ezek szerint senkit nem érdekel, hogy hová tűnt a hozzátartozója? Nem akarják megtalálni őket? Nem akarják tudni, hogy ki ölte meg a szeretteiket?

A kérdések, mint esőcsepp a falról, peregtek le a jelenlévőkről. Hale nem az az ember volt, aki feladja, vagy aki nem képes célja elérése érdekébe bármit bevetni.

- Ha azt gondolják, hogy ellentételezés nélkül itt jól fogjuk tartani magukat, akkor nagyot tévednek. Ha nem működnek együtt, akkor nincs sem víz, sem ennivaló. Ráadásul haza sem mehetnek.

Hale szavaira zúgolódás támadt az emberek között. Néhányan indulatosan kiabálni kezdtek, fenyegetően rázták a kezüket. A biztonsági őrök azonban pillanatokon belül rendet teremtettek. Hale lassan megfordult és kiment a teremből. Bő félóra múlva tért vissza.

- Nos? Kagiso Tau? – kérdezte.

Egy ember megmozdult.

- Jöjjön – invitálta Hale egy kisebb terem irányába.

Szép lassan mindenki sorra került. Este tízre végeztek. Hale hulla fáradt volt, de nem tudott meg semmit. Kérdéseire semmitmondó válaszokat kapott. Az eltűnt bányászok sosem beszéltek otthon a bánya dolgairól. Sosem említették, hogy találtak volna valami szokatlant, vagy készültek volna valamire. Ugyan mindenféle pletykát hallottak, de azt nem az eltűnt személytől és nem is adtak hitelt neki. Láthatóan mindenkit nagyon megrázott az eltűnésük, de valójában senkit nem érdekelt. A nők tördelték a kezüket, elmorzsolgattak néhány könnycseppet a szemükben, de mégsem volt hiteles a műsoruk. Egyértelmű volt, tudhatnak valamit, amiről nem hajlandók beszélni. Lehet, hogy tisztában vannak az eltűntek sorsával és ezért nem izgatja őket különösebben? Ezt még Hale meg tudta érteni, de arra, hogy a két meggyilkolt bányász rokonsága sem hajlandó érdemi együttműködése, nehéz volt magyarázatot találni.

Másnap reggel amikor kilépett a légkondicionált szálloda ajtaján és megcsapta a forróság, úgy érezte ez így nem mehet tovább. Negyedik napja van itt ebben az elviselhetetlen melegben, és semmivel sem tud többet, mint amikor elhagyta a hűvös, esős, de általa most nagyon vágyott Londont. "Istenem egy Guinness a Churchill Armsban. Esetleg kettő". Ilyenkor a cél szentesíti az eszközt. Nincs idő a téblábolásra, haladni kell a megoldás felé. Tele plakátoztatta a bánya környékét és a bányászok lakhelyét. "10,000 pula jutalom annak, aki érdemi információval tud szolgálni az eltűnt vagy meggyilkolt bányászokkal kapcsolatban".

Végre ez az ötlete működni látszott. A felajánlott összeg áttörte a hallgatás falát. Többen jelentkeztek és az, aki érdemi információval szolgált, az mehetett a pénztárba. Pretorius szívta is a fogát a közel százezer pula kifizetése után, de ez Hale-t egyáltalán nem érdekelte. A cechet nem ő állta. Annál nagyobb gondot jelentett számára a megszerzett információ feldolgozása. Egyedül volt, társak nélkül. Nem volt egy Athur Hastings kapitánya, aki bár nem az éles eszéről volt híres, de legalább gondolatébresztően tudta Poirot-ot hallgatni. A bánya vezetésében nem bízott, nem akart minden információt megosztani velük. A helyi hatóság nem tudott az eltűnt bányászokról. Természetesen a két meggyilkolt bányász ügyében zajlott a hivatalos nyomozás, de sem a vezetés, sem a hozzátartozók nem tartották fontosnak, hogy tájékoztassák a rendőröket, az eltűnésekről. A helyiektől kapott információk arra utaltak, hogy valami sötét ügy állhat a bányászok eltűnése mögött, de mintha sem a bánya vezetésének, sem a londoni központnak nem lenne érdeke, hogy erre nyilvánosan fény derüljön. Neki kell megoldani, egyedül segítség nélkül. De Richard Hale nem az a fickó volt, aki összeroppan az ilyen teher súlya alatt, ellenkezőleg ez jelentette neki az igazi adrenalin dózist. Itt az ideje, hogy kiugrassuk a nyulat a bokorból. Hívatta a bányaigazgatót, a főmérnököt és a termelési igazgatót.

- Miért nem jelentették a bányászok eltűnését a helyi hatóságoknak?

A három férfi zavartan nézett egymásra. Végül Pretorius szólalt meg.

- Azt hittük, hogy tudja.

- Mit?

- Hát a kérdésére a választ. London tiltotta meg.

- London?

- Igen. Amikor tudomásunkra jutott a bányászok eltűnése, mi ezt azonnal jeleztük a Botshelo központjának. Ahonnan egyértelmű utasítást kaptunk vissza. Amíg maga nem tisztázza a helyzetet és nem ad rá engedélyt, addig mi ne szóljunk a hatóságoknak, sőt intézzük úgy, hogy az emberek se beszéljenek az eltűnésekről.

- És ezt hogyan intézték el?

- Pénzzel. Azzal mindent el lehet.

Hale számára így már érthetőbb volt a helyi lakosság zavart viselkedése. Titok vagy nem titok? Kinek mit lehet mondani? Mondjuk az nem ártott volna, ha erről ő is tudott volna.

- Rendben. Meddig lehet a helyieket hallgatásra bírni?

- Ameddig csak akarjuk. Napi összeget kapnak mindaddig, amíg az információ az eltűnésekről el nem jut a hatóságokig.

Pretorius minden nyugtalanság nélkül mondta ezt, de Hale számára nehezen volt hihető, egy ilyen hír hosszútávú titokban tartása. Több száz ember tudja, hogy eltűnt tizenkét ember és mindenki tartja a száját? Nem értette, de nem is ismerte a helyi viszonyokat.

- Van valamilyen pontos munkanapló arról, hogy az elmúlt pár hétben mely járatokban dolgoztak az eltűnt bányászok?

- Igen, van.

- Holnap az összeset szeretném végig járni.

- De ezek között van lezárt is – figyelmeztetett Smith.

- Nem érdekel. A robbantásokat azonnal állítsák le és valamennyi bányász jöjjön azonnal a felszínre.

- Most?

- Azt mondtam, hogy azonnal. Ami ugyanaz, mint a most. Amikor az utolsó bányász is feljött, zárják le a bejáratot. Erősítsék meg a védelmét, mostantól kezdve, amíg engedélyt nem adok rá, senki sem mehet le a bányába.

A főmérnök szó nélkül felállt és elhagyta a helyiséget. Délután négy óra volt, amúgy is közelget a műszak vége. "Sok minden már nem történhet, így ez egy felesleges intézkedés" – gondolta magában -, "de ha a londoni ember mondta, akkor azt végre kell hajtani."

- A ma éjszakát a kamera szobában töltöm. Rajtam kívül más nem tartózkodhat ott – mondta Hale mielőtt ő is távozott volna.

Visszatérve a szállására előbb felhívta a gaboronei angol nagykövetséget és kikönyörgött magának egy embert a biztonsági szolgálattól. Azt kérte, hogy holnap reggel legyen itt a bányánál és álljon a rendelkezésére határozatlan ideig. Ezt követően felhívta azt a szállodát, ahol az első botswanai éjszakáját töltötte. Elkérte a folyosói kamerafelvételek arról az estéről. Aztán beszerzett némi olvasnivalót a bánya történelméről. Visszatérve a bányához, bevonult a kameraszobába. Némi olvasgatás és "guglizás" után mély és pihentető alvásba zuhant a meglehetősen kényelmetlen karosszékben. Biztos volt abban, éjszaka senki sem próbál lejutni a tárnába.

Reggelre megérkezett a segítség a fővárosból. Billy McCarthy-nak. Magas, fiatal férfi volt, a kamerafelvételeket is hozta magával. Hale első dolga volt, hogy átnézze őket. Megérkezése előtt vagy közvetlenül azt követően senki nem lépett be a szobájába és onnan nem távozott. Viszont a szomszéd szobába nem sokkal az érkezése előtt bement valaki és fél órával később távozott onnan. Rémlett Hale-nak, hogy mintha lett volna egy ajtó a szobájában. Ezek szerint, amikor a fürdőszobában tartózkodott, valaki a másik szobából átjött és letette a borítékot az asztalára. Poirot ilyen hibát nem követne el. Nem észrevenni egy ajtót a szállodai szobában, alapvetően kérdőjelzi meg a nyomozói képességét. Mentségére szolgáljon Hale sosem volt nyomozó, csak egy biztonsági főnök. Alaposan megnézte a felvételt, nem volt jól kivehető a férfi arca, de azért beazonosíthatónak tűnt. Hátha sikerül és akkor kiderül, hogy kinek állt szándékában figyelmeztetni őt és miért.

- Kérjen meg valakit a nagykövetségről, hogy derítsék ki ennek az embernek a kilétét. Diszkréten csinálják – kérte McCarthy-t. –, a szállodát csak akkor vonják be, ha megbízhatónak tűnnek.

Ezt követően három bányásszal elindult végig ellenőrizni a bánya járatait.

- Egy olyan üreget vagy járatot keresünk, amelyet mostanában zártak le, feltehetőleg úgy, hogy azt ne lehessen könnyen észrevenni – adta ki az utasítást az embereknek, majd, hogy a kellő érdekeltség is meglegyen az eredményben, hozzátette. – Siker esetén fejenként 5,000 pula a jutalom.

Nagyjából három órája voltak a föld alatt, amikor az egyik bányász jelezte.

- A fal itt olyannak tűnik, mint amit nemrégibben zártak le.

Valóban a sziklafalon nem feltűnő, de azért észrevehető jelek utaltak arra, hogy itt korábban valamilyen nyílás lehetett, amit valakik igyekeztek elfedni. Hale utasítására a bányászok neki álltak az üreg feltárásának. Hamarosan kiderült, hogy a bányásznak igaza volt. Egy 10-12 négyzetméter nagyságú terem rejtőzött ott, néhány régi, kisebb méretű vasládával és egy asztallal. A vaskazettákban kézzel írott feljegyzések, rajzok voltak. Hale belenézett. Cirill betűs szöveg, amiből egy szót sem értett. A számokat azonban el tudta olvasni. Ezek szerint valamikor az ötvenes évek elején készülhettek, pár évvel korábban, mint ahogy Botswanában megkezdték volna gyémánt utáni kutatást. Hale tegnap megszerzett ismeretei szerint 1955-ben kezdték meg Tuli Block térségében ennek a drágakőnek a kutatását. 1967-ben fedezték fel az Orapa kimberlitcsövet, ami később az ország első gyémántbányája lett, majd egy évvel később a Letlhakane kimberlitcsövet. Ennek a bányának a feltárása is csak a hatvanas évek végén kezdődött, sőt itt csak 1972 körül találták meg a kimberlitcsövet. Hale fejében egymást követték a kérdések. Ha hivatalos információk szerint az ötvenes évek elején sem itt, sem Botswana más területein még nem kutattak a gyémántok után, akkor ez az üreg és az idevezető járat hogyan keletkezhetett? Milyen célból ásták ezt az üreget? Elrejteni akartak valamit, vagy kerestek valamit? Abban az időszakban Botswana brit fennhatóság alá tartozott. A hidegháború legkeményebb éveiben mit kereshettek itt a szovjetek, mert ki más hagyhatott itt cirill betűs dokumentumokat? Kik jártak itt korábban? A nyomok egyértelműen erre utaltak, napokkal, hetekkel ezelőtt ebben az üregben jártak valakik. Miért hagytak itt mindent és miért zárták vissza a bejáratot? Vajon elvittek valamit, ami értékesebb, mint az itt maradt dokumentációk? Kérdések, egyelőre válaszok nélkül. Hale utasította a bányászokat, hogy a dokumentumokat vigyék fel a felszínre és egyúttal megkérte McCarthy-t, hogy minden oldalt fotózzon le, mielőtt azok rejtélyes módon elvesznének vagy megsemmisülnének.

- Ha végzett, küldje el őket az asszisztensemnek Londonba, hogy fordíttassa le. Mondja meg neki, hogy kezelje bizalmasan a kérést, egyelőre a vállalatnál senki sem tudhat erről – egy pillanatra nem értette McCarthy kérdő tekintetét. – Ja, mindjárt átküldöm az asszisztensem elérhetőségét.

Amikor odaért a főépülethez Pretorius igazgató már izgatottan várta.

- Van egy rossz hírem – kezdte. – Az eltűnt bányászok közül ketten előkerültek, de sajnos már nincsenek életben. Hasonlóan az elhunyt társaikhoz őket is meggyilkolhatták. Most már nagy a morgás az emberek között, pénzzel sem tudjuk tovább a hallgatásukat megvenni. Lépnünk kell a hatóságok felé.

- Nem probléma. Értesítse hivatalosan a hatóságokat a bányászok eltűnéséről.

- Mit mondjak nekik, hogy eddig ezt miért tartottuk titokban?

- Találjon ki valamit – Hale-t nem izgatta túlságosan ez a kérdés. – A bányát átvizsgálták, ott nem voltak. Biztosan elkószáltak, mint a bárányok. Mondja azt, hogy ezt gondolták, ezért nem szóltak eddig. Mit tudom én, mondjon bármit, akármit. Nem hiszem, hogy a helyi rendőrség ezen sokat fog problémázni.

- Elmúltak már azok a gyarmati idők – morogta ingerülten a bányaigazgató -, amikor a fekete élet semmit sem számít.

Hale egy pillanatra felkapta a fejét.

- Bocsánat, meggondolatlan voltam – szokásától eltérően, most tényleg elszégyellte magát. – Nem állt szándékomban sértőnek lenni. Hárítsa a felelősséget rám, ha ebből gondok lennének.

- Megoldom, nem gond, csak ez a stílus..

- Elnézést, bunkó voltam – vágott a szavában Hale.

- Rendben – Pretorius elfogadta a bocsánatkérést, nem akart ezen a témán tovább lovagolni. – Sikerrel járt a kutatásában?

- Találtam valamit. Valamit, amire semmiképpen nem számítottam.

- Mit?

Hale ismét zavarba jött. Nem akart erről beszélni az igazgatóval, de ha nem mond valami elfogadhatót, akkor végképpen ellenségévé teszi, amire most semmi szüksége nem volt.

- Megtaláltuk az üreget, aminek meglétét feltételeztem az emberek vallomása alapján. Valakik próbálták elfedni, gondolom azok, akik korábban már megtalálták.

- És az üregben találtak valamit?

- Vaskazettákat iratokkal, dokumentumokkal, de még nem volt lehetőségem áttanulmányozni őket.

- Gondolja, hogy ennek köze lehet a bányászok eltűnéséhez és némelyikük halálához?

- Nem zárható ki, bár pillanatnyilag nem tűnik olyan értéknek, ami ezt indokolná.

- Az is lehet, hogy valaki csak megakart szabadulni a feleslegessé vált papírjaitól – vélte Pretorius. – Szívesen átnézem őket, hátha tudok segíteni az eredetét illetően.

- Köszönöm, de nem lesz szükség rá. Megoldom, egyébként is idegen nyelven íródtak.

- Idegen? Milyen?

- Nem ismertem fel – füllentette Hale nem túl meggyőzően.

- Nagyon nem bízik bennem – állapította meg Pretorius egyértelmű sértődöttséggel a hangjában. – Pedig ez az én bányám. Én vagyok, - mint igazgató - felelős a működéséért. Jogom van tudni mindenről, ami itt történik.

Hale egyenesen az igazgató szemébe nézett.

- Szoktak látogatói lenni Európából?

- Csak a Botshelo londoni központjából – válaszolta csodálkozva Pretorius, nem értette, hogy jön ez most ide.

- Két hónappal ezelőtt járt itt három férfi. Európaiak voltak. Három hétig járták a környéket, többször voltak a bányánál, sőt a bánya központi épületében is. És maga nem tud erről. Ezek szerint nem kompetens a bánya vezetésére vagy folyamatosan hazudik nekem. Miért bízzam magában?

Pretorius láthatóan zavarban volt.

- Megtiltották nekem, hogy erről beszéljek.

- Ki? – Hale ingerülten reagált. – A Botshelo biztonsági igazgatója vagyok. Eltűnt tizenegy bányász, négyet meggyilkoltak. Ki tiltotta meg magának, hogy minden olyasmiről beszéljen, ami összefüggésben lehet ezzel? Feltűnnek gyanús idegenek, megtiltja valaki önnek, hogy erről beszéljen, a bányászok eltűnnek, azt is megtiltják, hogy erről értesítse a hatóságokat. Engem ide küldtek, hogy fényt derítsek a történtekre és maga elhallgat előlem fontos információkat.

- London tiltotta meg. Sőt arra is egyértelműen utasítást kaptam, hogy erről magának beszéljek.

- Aha – most Hale-n volt a meglepődés sora. – Konkrétan ki az a London? Mert itt és most, én vagyok London.

- Max Ginzburg alelnök. Ő a közvetlen felettesem. Neki jelentek mindent, ami a bányával kapcsolatos és az ő utasításait követem.

- A jó öreg Ginzburg, a nagy szarkeverő – sóhajtott Hale.

Hale nem volt közvetlen kapcsolatban Ginzburggal. Ismerte, de nem kedvelte. Olyan ember hírében járt, aki állandóan a kiskapukat keresi, aki mindent meg akar oldani okosban. Akinek titokzatos, sötét ügyei vannak és aki folyamatosan a törvényesség határán mozog. Ugyanakkor éjjel-nappal dolgozott, amit mindenki tisztelt és becsült. Nélküle a Botshelo közel sem lett volna olyan sikeres vállalat, mint amilyen volt.

- Ginzburg konkrétan említett engem? Mikor volt ez?

- Hát, nem név szerint. Amikor eltűntek a bányászok, szokás szerint elsőként őt hívtam. Ő utasított arra, hogy egyelőre ne szóljunk a hatóságoknak. Jelezte, hogy valószínűleg London küldeni fog valakit vagy valakiket az ügy kivizsgálására. Azt is mondta, hogy ne legyek túlságosan szószátyár. Amiről nem muszáj, arról ne beszéljek. Többek között arról a három fehér fickóról sem, aki pár hónappal ezelőtt itt járt.

Pretorius hirtelen nagyon együttműködővé vált. Vajon miért? Rájött arra, hogy Hale úgyis mindent ki fog deríteni és elengedte az alelnök utasítását? De mi lehet Ginzburg szerepe, célja ebben a történetben? Hale érezte, hogy a bányászok eltűnésére a választ valahol ebben a gondolatkörben kell keresni. Londonban, személyesen az elnök – Alexander van der Reede – hívta fel és kérte fel erre a feladatra. Jól tudta, hogy Reede ritkán hív fel közvetlenül embereket, csak akkor teszi ezt, ha valami nagyon fontos, nagyon bizalmas. Ez egyértelművé tette számára, hogy ez az ügy kiemelten fontos az elnök számára, annak ellenére, hogy nem adott instrukciókat, nem adott tanácsokat. Gyakorlatilag csak annyit mondott, "menj és old meg". Nem mondta, hogy "beszélj Ginzburggal, hiszen ő a közvetlen kapcsolattartó a bányával". Lehet, hogy ő sem bízik az alelnökben?

- Akkor miután tisztáztuk a játékszabályokat – mondta Pretoriusnak, annak ellenére, hogy semmiben nem állapodtak meg –, kérem őszintén válaszoljon a kérdéseimre. Találkozott azzal a három férfival és ha igen, akkor mit akartak?

- Találkoztam – ismerte be az igazgató. – Többször is. Pár éve született meg az a stratégiai döntés, hogy külszíni fejtés mellett megkezdjük a föld alatti bányászatra való átállást. Azóta ebben a projektben már kialakítottunk föld alatti hozzáférési portálokat és lejtős lejáratokat, valamint menedékhelyeket. A három férfit konkrétan ez a munka érdekelte. Hol tartunk? Pontosan hol fúrunk? Merre haladunk? Az egyes szakaszok feltárására mikor kerül sor?

- És maga csak úgy beavatott ilyen bizalmas információkba vadidegen embereket? – kérdezte döbbenten Hale.

- Az ILO-tól a Nemzetközi Munkaügyi Szervezettől jöttek. Valamilyen papírt is lobogtattak, hogy a dolgozók munkavédelmi biztonsága szempontjából tájékozódnak a folyó munkálatokról. Egyébként erre volt engedélyük és felhatalmazásuk Ginzburg alelnöktől is.

- Látta azt a papírt?

- Azt nem, de Ginzburggal beszéltem telefonon és megerősítette, hogy tud róluk.

- Értem, milyen nemzetiségűek voltak?

- Nem tudom. Európaiak voltak, nagyon jól beszéltek angolul. A hivatalos tárgyalásokon kívül én nem találkoztam velük és nem beszélgettem más témáról. Emiatt semmit sem tudok róluk.

- Ki beszélt és találkozott még velük?

- Smith főmérnök és Modise termelési igazgató. Tudtommal érdemben más senki.

- Beszélni fogok velük is – ígérte Hale, majd kezét Pretorius vállára tette. – A mostani beszélgetésünk maradjon kettőnk között.

*

Visszatért a szállodába, ahol McCarthy elmondta neki, a gaboronei szálloda beazonosította azt a férfit, aki a borítékot az asztalára tette. Tebogo Phiri-nek hívták, a bánya biztonsági vezetőjének testvére. Azé az emberé, akit ő alkalmatlanság címén kirúgatott a bányából. Félreismerte volna? Valamit nem vett észre? Vagy valami másról van szó? Tebogo Phire egyébként a szálloda alkalmazottja volt, sofőrként. Hale bement a szobájába, közel egy órát az interneten töltött, majd elővette a telefonját. Londonhoz képest az időeltolódás minimális volt. Biztos volt abban, hogy akit keres, azt még az irodában találja.

- Helló Richard – üdvözölte Max Ginzburg széles mosollyal az arcán, miután a titkársága összehozta a Skype-os bejelentkezést. – Napok óta vártam a hívását.

- Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy ki mozgatja a szálakat – ismerte el rekedt hangon Hale.

- És arra jutott, hogy én?

- Max Ginzburg született 1965-ben Ogyesszában, a korábbi Szovjetunióban. Egyetemi tanulmányait egy moszkvai műszaki egyetemen végezte. 1991-ben a Szovjetunió szétesésekor Londonba költözött. 1996-tól dolgozik a Botshelo Diamond Company-nál. 2010 óta a BDC egyik alelnöke. Jó két hónappal ezelőtt az ön tudtával három ember járt a botswanai bányánknál, akik állítólag az ILO ellenőrei voltak. De az ILO-nak nincsenek ilyen nevű munkatársai, sőt ők senkit sem küldtek Botswanában az elmúlt három évben ellenőrzésre. Az urak a Moszkva – Dubai – Gaborone útvonalon érkeztek ide, kirgiz útlevéllel. Ma egy lezárt, de valakik által nem régiben felfedezett üregben találtam néhány vaskazettát, bennük cirill betűs, gondolom orosznyelvű dokumentumokkal. Kérdezem, a három tény között ne lenne olyan összefüggés, amely önre mutatna?

- Nem feltétlen kell lennie, de gondolom, ezzel a véleményemmel Richard Hale nem ért egyet.

- Pontosan így van Alelnök úr, és emiatt szívesen venném a magyarázatát.

- Szerintem nekem nem kell megmagyaráznom semmit se magának. Nincs olyan hierarchikus viszony közöttünk, ami ezt indokolná. Magát azért küldték oda, hogy megtalálja az eltűnt bányászokat és magyarázatot találjon az eltűnésük okára. Sikerrel járt? Tudtommal még nem. Akkor pedig végezze a munkáját és ne mással foglalkozzon. Egyébként, ha már megtalálta azokat a vaskazettákat, akkor örömmel venném, ha elküldené Londonba őket, személyesen nekem címezve. Ha átnéztem őket, akkor talán más választ tudnék a felvetésére, amit persze nem hiszek. De talán jobban megnyugtatná magát.

Hale úgy döntött, hogy egyelőre nem reagál erre a kérésre.

- Alelnök úr azt mondta előbb, már várta a hívásomat. Megtudhatnám, hogy miért?

- Mert maga sosem azzal foglalkozik, ami a feladata. Sejtettem, hogy minden mögött rosszindulatot, hátsószándékot keresve belebotlik a nevembe. Pedig tévedésben van, a bányászok eltűnéséhez semmi közöm.

- Mondtam volt? – kérdezte Hale tetetett csodálkozással. – Azt nem zárom ki, hogy a bányászok eltűnése és a vaskazetták tartalma között lehet összefüggés. Természetesen az ön orosz származásának és az állítólagos ILO munkatársaknak nem kell kapcsolódnia ehhez az ügyhöz. Csak az orosz szál érdekes összekötő kapocsnak tűnik, úgy véltem ön tud rá értelmes magyarázatot adni és ezzel eloszlathatná bűnös gondolataimat.

- Tudnék, de az nem tartozik magára és nem tartozik a témához. Szóval térjen vissza az alapfeladatához és mellékesen küldje el a vaskazettákat. Egyébként, ha magának vannak velem kapcsolatban bűnös gondolatai, akkor fogadja együttérzésemet. Rossz lehet így élni.

- Természetesen – bólintott Hale, egy pillanatra nyitva hagyva a kérdést, hogy ezt Ginzburg melyik mondatára reagálta -, de annyit azért szeretnék jelezni, hogy a kazettákban talált dokumentumok minden oldaláról másolat készült és azok fordítása folyamatban van.

Ginzburgnak nem jött jól, hogy ez videóhívás volt. Komoly erőfeszítésébe került, hogy rezzenéstelen arccal és nyugodt hangon reagáljon.

- Helyesen tette. A biztonság a legfontosabb, nehogy bármi is eltűnjön vagy megsemmisüljön. De, ha már ilyen jól elbeszélgettünk, kérdeznék még egyet. A vaskazettákon kívül mást nem találtak?

- Nem. Abban az üregben csak azok a kazetták voltak és egy ócska asztal.

A beszélgetés ezzel véget ért, de Hale-t valami zavarta. Mit akart ezzel az utolsó kérdéssel Ginzburg? Volt ott még valami, amit a bányászok elvittek, vagy valamit nem vettek észre? Esetleg egy másik üreget, vagy bejáratot? Ginzburg nem véletlenül kérdezte, tud valamit, amit ő még nem.

Másnap reggel számtalan feladat várt rá. Beszélnie kell a főmérnökkel, a termelési igazgatóval, a volt biztonsági vezetővel. Vissza kell menni a tárnába, és újra körül nézni. A korábbinál sokkal alaposabban. Úgy döntött, hogy ezzel kezdi a napot. De, még mielőtt erre sort kerített volna, McCarthy-t elküldte, hogy keresse meg a környék öregjeit és minél többet tudjon meg az ötvenes évekről. Hátha van, aki már élt akkor vagy hallott valami érdemlegeset arról az időről.

Az üreghez a tegnapi csapattal tért vissza. Végig kocogtatták a sziklákat és hamarosan megtalálták a másik bejáratot. Nem volt egyszerű visszabontani. Alaposan megerősítették, akik csinálták és amikor beléptek rajta, egyértelművé vált számukra, itt bizony évtizedek óta nem járt senki. Az eltűnt bányászok sem járhattak itt. A hosszú sötét alagút egy nagyobb terembe vezetett. Gépek, csövek, ládák, szerszámok hevertek a földön és két ember földi maradványai. Hale az egyik ládára pillantva, hirtelen felkiáltott.

- Mindenki azonnal hagyja el a tárnát. Vissza a felszínre.

A három munkás értetlenül nézett rá, de gyors tempóban követte. Hale a központi épülethez rohant és szerzett egy Geiger-Müller számlálót. Megnyugvással állapította meg, hogy sem nála, sem a munkásoknál nem mutat a normálistól eltérő értéket.

- Mehetünk vissza – adta ki az utasítást.

A műszer szerencséjükre útközben sem jelzett semmilyen veszélyt, leérve Hale az egyik ládára mutatott. Ott volt rajta a treofil jele. Sőt, több további tárgyon is megtalálták a radioaktivitás veszélyére figyelmeztető háromlevelű lóhere szimbólumot. De szerencsére csak a jel volt ott, a sugárzás nem. A földön heverő tárgyakon elsősorban cirill betűk voltak láthatóak, egyértelműen utalva a származási helyükre. Hale megvizsgálta a két csontvázat is. Sokkal nem lett okosabb. A ruházatuk alapján úgy vélte, hogy a tárgyakkal együtt valamikor az ötvenes években kerülhettek itt. "Mit csinálhattak itt? Mi történt velük?" A tárgyak, műszerek arra utaltak, hogy valamilyen robbantásra készültek. "Atomrobbantásra?" – villant át az agyán a treofil jelére pillantva. "De ennek semmi értelme" – állapította meg magában, de a kétségek és kérdőjelek megmaradtak. Mobiljával mindent pontosan lefényképezett, majd a felszínre ment. Kért a bányaigazgatótól egy nagyobb termet és mindent felhordatott oda néhány munkással.

- Mennyibe fog ez kerülni nekünk? – kérdezte Pretoriustól.

- Szerintem egy millió pulával megússzuk – az igazgató értette a kérdést. – Végül is nem régészeti lelet és a bánya területén találtuk őket. A hatóság megértő lesz, vagy azzá tehető.

- Rendben. Akkor kezeljük így. Nincs felhajtás, nincs információ szivárogtatás. Hozatok néhány szakértőt Londonból. Itt a felszínen megfelelő körülmények között tudnak dolgozni és végső soron, ha szükséges mindent vissza is vihetünk a föld alá.

Ezt követően a főmérnökkel és a termelési igazgatóval társalgott a titokzatos három látogatóról, de nem sok új információhoz jutott. Az ILO ellenőrök bár szakszerű kérdéseket tettek fel a munkavédelem és biztonság témakörében, sokkal jobban érdeklődtek az iránt, hogy halad a földalatti bányarendszer kiépítése. Emlékeik szerint egy ember volt velük folyamatosan, az eltűnt műszakvezető. Ő feltehetően sok érdekes információt oszthatna meg, ha előkerülne, de erre Hale pillanatnyilag nem sok esélyt látott.

Itt az idő, hogy beszéljen Phenyo Phiri-vel a volt biztonsági vezetővel. A férfi kelletlenül, jól látható sértettséggel ült le az asztalhoz.

- Nem fogok bocsánatkérő tiszteletköröket futni – vágott a közepébe Hale -, mégis azt kérem, hogy őszintén beszélgessünk.

A férfi nem reagált egyből. Hosszan nézte az angolt, majd alig láthatóan megvonta a vállát, amit Hale beleegyezésnek vett.

- Tebago Phiri a testvére?

- Igen.

- Abban a szállodában dolgozik sofőrként, ahol az érkezésemkor megszálltam. Egy borítékot és benne egy figyelmeztetést tett az asztalomra. Gondolom, tud róla. Miért?

- Miért tudok róla? Mert én írtam és én kértem meg a testvéremet, hogy tegye az asztalára – értette félre a kérdést szándékosan Phiri.

- Szellemes – vigyorgott Hale.

A volt biztonsági vezető néhány másodpercig elgondolkozva bámulta Hale-t, mint amikor valaki azt mérlegeli, hogy legyen-e együttműködő egy olyan emberrel, aki eddig csak ártott neki.

- Tudja mit? – intett nagyvonalúan. – Legyen egy jó napja. Elég régóta dolgozom itt ahhoz, hogy átlássam a vezetés működését. Nem jó emberek, nem tisztességes emberek. Egy dolog foglalkoztatja őket, hogy nekik jó legyen. Sem a munkások, sem a vállalat sorsát nem viselik a szívükön.

- Ezt miből állapította meg?

- Számtalan jelből, de semmi értelme, hogy ezeket itt és most részletezzem. Maga nem ezért van itt és egyébként sem tudná orvosolni a problémákat.

- Ebben nem vagyok biztos, de erre térjünk vissza később. Tudta, hogy miért jövök ide, miért tartotta szükségesnek, hogy figyelmeztessen arra, hogy ne bízzak a vezetésben?

- Mert titkolnak valamit és mert nem érdekeltek abban, hogy az eltűnt bányászok előkerüljenek.

- Ezt miből gondolja? Kerestették őket, eltűnésüket jelentették Londonnak.

- De nem szóltak a helyi hatóságoknak.

- Nem, mert London erre kérte őket.

- London? Ki az a London? Mindig erre hivatkoznak. London az Isten, miközben más sem jár a fejükben, hogy miképpen verhetnék át a központot. Amikor megtudták, hogy maga jön ide, teljes volt a kétségbeesés. Az a hír járja magáról, hogy tűzön-vízen keresztül eléri a célját. Ha magát küldik ide, akkor London tudni akarja, hogy mi történt valójában és meg akarja találni a bányászokat. Viszont Pretoriusék ezt nem akarják.

- Hanem mit akarnak?

- Nem tudom. Valamit titkolnak. Nem tudom, hogy mit, de valami fontost, az biztos.

- Gondolja, hogy tizenkét ember eltűnését a végtelenségig lehet titkolni a hatóságok elől?

- Miért ne? A bányában nem találtuk őket, tehát nem lettek baleset áldozatai. Ha nincsenek a bánya területén, akkor a bányának semmi köze ahhoz, hogy hol vannak. Afrikának nem csak a középső vagy északi részéről menekülnek el az emberek egy jobb élet reményében. Innen is. Legfeljebb nem Európa, hanem Ausztrália, Dél-Amerika vagy Ázsia irányába. Emberek ezrei próbálkoznak nap, mint nap több-kevesebb sikerrel. Az eltűnés természetes dolog errefelé. A hatóságokat egyáltalán nem érdekli, hol vannak. Kevesebb ember, kevesebb gond.

- Előbb azt vetette a szemükre, hogy az emberek eltűnését nem jelentették a hatóságoknak, most meg azt mondja, hogy ez amúgy sem érdekli őket. Ember, össze-vissza beszél.

- Látszólag – pontosított Phiri. – Pretorius tudta, hogy ezek az emberek nem egyszerű gazdasági menekültként hagyták el a bányát vagy az országot. Tudnak valamit, találtak valamit, ami menekülésre kényszerítette őket.

- Vagy üzletre.

- Akkor nem hagyták volna ott azokat a vaskazettákat, amiket a bányában találtak. Üres kézzel nem lehet üzletet kötni.

- Honnan tud arról, hogy mit találtunk a bányában? – Hale meglepődött Phiri tájékozottságán, hiszen kirúgták az állásából, a bánya területéről ki volt tiltva.

- Ugyan már. Biztonsági vezető voltam itt. Hiába rúgatott ki, minden lépéséről tudok, amit a bánya területén tesz. Vannak embereim, nem egy, nem kettő. Hanem száz vagy még több.

- Ha annyi embere van akkor azt is tudnia kellene, hogy a vezetés mit titkolhat – állapította meg Hale.

- Van sejtésem erről.

- Megosztaná velem?

- Miért tenném azzal az emberrel, aki kirúgatott? – Phiri kérdése mögött nem érződött igazi sértettség, inkább az a szándék, hogy Hale kínáljon valamit az információért cserébe.

- Biztos tudok tenni valamit az érdekében.

Phiri ezt konkrét ígéretnek vette.

- Azt hallottam a falu öregjeitől, hogy réges-régen, még a brit gyarmati időkben, azelőtt, hogy hivatalosan elkezdtek volna a gyémánt után kutatni ezen a vidéken, járt itt néhány fehér ember. Talán hárman voltak. Hatalmas ládákkal érkeztek, vagy egy tucat ember kísérte őket, pontosabban cipelte a csomagjaikat. A szállítók nem idevalósiak voltak. Tán ovambók lehettek, akik Namibiából jöhettek. A környéken ástak-fúrtak, de a helyiekkel nem keresték a kapcsolatot. Furcsa, az itteniek számára érthetetlen nyelven beszéltek. Hosszú ideig voltak itt, de aztán amilyen hirtelen jöttek, olyan váratlanul eltűntek. Senki sem látta az elvonulásukat, senki nem tudott róluk semmit. Évek, évtizedek teltek el, történetük feledésbe merült.

- Mi lehetett azokban a ládákban?

- Nem tudom. Szerszámok, gépek biztosan, mert azokat használták a munkájuk során.

- Mi lett a ládákkal? Magukkal vitték?

- Nem tudni. Az öregek azt beszélték, hogy valahová eltűntethették, de bizonyíték semmire sem volt. Sem arra, hogy itt hagyták, sem arra, hogy elvitték. Azok az emberek, akiktől ezt a történetet hallottam, nem rendelkeztek információval a ládák sorsáról.

Phiri várakozóan tekintett Hale-ra, mint aki várja a jutalmát, de Hale még nem gondolta, hogy a történet itt ér végett. Így kénytelen volt folytatni.

- Néhány hónapja ide jött három ember. Azt mondták, hogy az ILO szakértői, de ebben én nem hiszek. Többször találkoztam, beszéltem velük. Leginkább az érdekelte őket, hogy az új, földalatti bányarész feltárása közben találtunk-e régi járatokat, valami nem várt, meglepő dolgokat. Persze ezt olyan sunyin tették. Nyíltan nem kérdeztek rá, csak utalgattak. Azzal a műszakvezetővel, aki szintén eltűnt, sokat sutyorogtak. Aztán azt mondták, hogy a munkavédelmi ellenőrzést befejezték, megírják a jelentésüket és elmentek. De azt a bizonyos jelentést még nem küldték meg, talán nem is írtak semmit.

- Mi történt a távozásuk után?

- Tshepo furcsán megváltozott.

- Tshepo?

- Igen, Tshepo Molefe, ő volt a műszakvezető. Bezárkózott, titokzatoskodott. Aztán váratlanul előállt azzal a javaslattal, hogy a brigádokat át kell szervezni. A hatékonyság növelésére hivatkozott. Az utolsó két hétben az a csapat, amely eltűnt, kizárólag vele egy műszakban dolgozott.

- És ezt nem tartotta furcsának?

- Akkor nem. Egyáltalán nem. Így utólag persze, könnyű okosnak lenni. Amikor megtudtam, hogy maguk mit találtak abban az üregben és a lezárt járatban, akkor állt össze nekem is ez a kép.

- Értem. Mit gondol a vezetés mit tudhat erről. Pretorius? Smith? Modise?

- Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy valamit ezzel az üggyel kapcsolatban titkolnak. Szerintem valaki Londonból instruálja őket.

- Ki?

- Fogalmam sincs, kisember vagyok én ahhoz, hogy ilyenekről tudomásom legyen. Nos?

- Intézkedem, hogy visszakerüljön a korábbi pozíciójába – Hale értette a kérdést. Lehet, hogy jól jön még, ha jóban van Phirivel.

Órájára nézett. Este hat óra volt. Visszatért a szállodájába, ahol McCarthy már várta. Beszámolt a napi programjáról. Több olyan emberrel is beszélt, akik tudtak vagy hallottak valamit az ötvenes évekről. De új információhoz nem jutott ahhoz képest, amit Phiritől meg tudott. Kapott egy mailt a londoni asszisztensétől. A vaskazettákban talált dokumentum fordítását megkezdték, várhatóan több napot vesz igénybe. Annyit azért előzetesen megtudott, hogy az iratok egyrésze az atomrobbantással összefüggő műszaki dokumentáció. Egyértelműnek tűnt a kapcsolat a talált iratok és eszközök között, anélkül, hogy a végleges fordítás és a szakértői elemzés elkészült volna. Azt, hogy hogyan és miért kerültek ide, arra a választ nem itt fogja megtalálni. Úgy döntött, hogy visszatér Londonba.

*

Amikor Richard Hale kilépett a londoni repülőtér hűvös levegőjébe, Botswana száraz forró lehelete már csak távoli emlék volt számára. A taxi ablakán át meredten bámulta a szürke eget, a nedves aszfaltot és a sűrű forgalmat. London lassan magába szippantotta: elővárosi házak, felüljárók, piros emeletes buszok, majd egyre sűrűbb utcák és hömpölygő tömeg. Mire a taxi a City üveg- és acéltornyai közé ért, Hale úgy érezte, mintha nem egyszerűen kontinensek, hanem két teljesen különböző világ között tette volna meg az utat. És e két világ közé befészkelődött egy harmadik a maga rejtélyeivel, amelyet Botswanában fedezett fel, de a megoldását itt Londonban remélte megtalálni. A taxiban bő másfél órája volt, hogy az elmúlt órákban érkezett leveleit átolvassa. A szakértői csapat Londonból megérkezett és megkezdték a talált tárgyak és a két csontváz elemzését. A rendőrségi nyomozás eddigi megállapítása szerint a négy meggyilkolt bányásszal ugyanaz az ember végezhetett. A többi eltűnt személyről nem érkezett újabb hír. A fordítás is szépen haladt. Többek között korlátozott hatóerőjű, ipari célokra felhasználható robbanó eszköz összeszereléséről volt részletes technikai leírás az iratokban. Ebben még semmi meglepő nem lett volna, de ahogy erre már korábban is voltak utaló jelek, a robbantáshoz urániumot és plutóniumot kívántak felhasználni. Hale nem volt egy nukleáris szakértő, de annyit azért tudott, hogy ezek az anyagok radioaktív sugarakat bocsájtanak ki, ami nem egyeztethető össze az élettel. Nehezen tudta elképzelni, hogy a robbantás után pár nappal a bányászok megkezdik a gyémánt bányászását. De, mivel a dokumentáció fordítása még közel sem volt teljes, nem fordított túl sok időt erre a kérdésre. Biztos lesz válasz a teljes anyagban, mire akarták a nukleáris energiát felhasználni.

A hagyományos fekete london taxi lassan megérkezett a BDC központjához. Egy óra múlva várja őt Alexander van der Reede a vállalat elnöke. Reede-del találkozni a cég alkalmazottjának maga volt a csoda. Az Elnök kevés időt töltött az irodájában és jellemzően nem foglalkozott a vállalat közvetlen irányításával. Politikusok, üzletemberek, bankárok társaságában töltötte a napjai nagyrészét, annak érdekében, hogy a Botshelo a világ legsikeresebb gyémántkereskedő vállalata legyen. De ez az ügy valamiért nagyon fontos volt a számára. Két nappal ezelőtt, amikor Hale jelezte, hogy hazatér és találkozni szeretne az Elnök úrral, asszisztense pillanatok alatt megszervezte a találkozót. Bár természetesen nagyvonalakban ismerte az Elnök életútját, emlékezetét felfrissítendő gyorsan rákeresett a neten. Az ilyen információk mindig segítik a megbeszélés sikerét, márpedig Hale áttörést szeretett volna elérni a nyomozásában. Reede az ötvenes évek végén született a Dél-Afrikai Unióban német apától és angol származású anyától. Egyetemi tanulmányait is ott végezte, majd az apartheid megszűnésekor költözött Londonba. Első angliai munkahelye a Botshelo volt, ahol hihetetlen sebességgel haladt előre a szamárlétrán. Immáron tizenöt éve volt a vállalat köztiszteletben álló elnöke.

Hale életében először lépett be a Themzére néző hatalmas, üvegfelületekkel borított irodába. Reede elébe sietett és meleg kézfogással üdvözölte. Magas, a hatvanas éveiben járó férfi volt.

- Richard, alig várom a beszámolóját. Úgy tudom, hogy nagyon izgalmas dolgokról fog beszélni nekem.

- Igyekszem Elnök úr – bólintott Hale, majd részletesen beszámolt mind arról, amiről információval rendelkezett, nem titkolva, hogy sok mindenről csak az elkövetkező napokban fog teljes képet kapni.

- Jó munkát végzett Richard – állapította meg Reede a beszámoló végén. – Ha jól értettem szavait, Ginzburg alelnök úr szerepét illetően vannak kérdőjelek magában.

- Igen, bár nincs konkrét bizonyítékom rá, de úgy vélem érdemi motivációja van a felfedezés eltitkolásában vagy a nyilvánosságra hozatalában. Hogy melyikben, azt még nem tudom.

- Pontosítanék. Ginzburg alelnök érdeke egyértelműen a felfedezés saját szándékainak megfelelő felhasználása. Az Alelnök úr már jó ideje a helyemre pályázik, csak a megfelelő alkalomra vár.

- És ez az ügy, miképpen segítené őt ebben a szándékában?

Reede egy pillanatra elmosolyodott.

- Ez legyen egyelőre az én titkom – válaszolta, majd gyorsan elterelte a beszélgetés irányát. - Az ILO szakértőkről nem tudtam korábban. Megvannak a kapcsolataim, ahhoz, hogy ki derítsem kik is voltak valójában. És akkor még tisztábban fogom látni a mi kedves Maxunk szerepét.

- Értem – bólintott Hale.

- Minden, ami itt elhangzott az értelemszerűen maradjon köztünk. Közvetlenül nekem jelentse az érdemi információkat. Ginzburgot meg kezelje okosan – búcsúzott Reede, Hale vállát veregetve.

"Hát áttörést a nyomozásban, azt nem értem el" – állapította meg Hale magában. Kilépve a londoni esőbe, leintett egy taxit és a kedvenc pubjához sietett. Az első Guinnesst, követte a második. Ahogy lassan a pörkölt malátás, kávés, enyhén kesernyés íz szétáradt a szájában, úgy jöttek elő érdekesebbnél érdekesebb felvetések az agyában. Ginzburg a Szovjetunióban született és nőtt fel. Reede félig német. Ennek a történetnek a kezdete az ötvenes évek elejére tehető, nem sokkal a második világháborút követően. Szovjetunió és Németország kíméletlen ellenségei voltak egymásnak, de mégis volt kapocs köztük. Ha más nem, akkor az a néhány millió német hadifogoly, akik hosszú éveket töltöttek valamelyik szovjet lágerben, valahol Szibériában. És Szibéria miről ismert? A zord, nehezen viselhető klímáján túl? Az ásványkincseiről. Hale elővette a telefonját és hamarosan úgy érezte, hogy egy lépéssel közelebb került a megoldáshoz. 1949-ben találták az első gyémántot Jakutföldön, 1954-ben az első kimberlitcsövet Zarnyicán és egy évvel később indult az ipari méretű gyémántbányászat a Szovjetunióban. Alig pár évvel korábban, mint Botswanában. Ez az időbeli egybeesés kötheti össze a két országot. Lehetséges, hogy a szovjetek azt gondolták, hogy tudnak valamit, amivel az ebből a szempontból még érintetlen afrikai országban versenyelőnyhöz jutnak a gyémántbányászatban? De Botswana, akkor még brit fennhatóság alatt volt, ennek így nincs értelme, hiszen hivatalosan nem mehettek oda. Vagy esetleg valamit titokban ki akartak próbálni, amit a veszélyessége miatt a saját országukban nem mertek? Ez már hihetőbb változatnak tűnt, hiszen abban az időben nem volt nehéz az afrikai országokban a hatóságok tudta nélkül tevékenykedni és ez magyarázatot adhat a nukleáris energia felhasználására is. Kezdett összeállni az a kép, amit majd a szakértői jelentés és a teljes fordítás véglegesíthet. Már csak Ginzburg és Reede szerepére, érdekeltségére kellene értelmes magyarázatot találni, de ebben most a harmadik Guinness nem tudott segíteni.

Napokkal később megjöttek a válaszok, amelyek igazolták az eddig feltételezéseit. Valóban atomrobbantásra készülhettek a botswanai föld alatt. A dokumentumok szerint atomenergia felhasználásával a hagyományos robbantási technológiáknál hatékonyabban lehet a tárnákat és a járatokat feltárni és mindezt nukleáris szennyeződés nélkül. Hale nem volt bányászati, sem nukleáris szakértő, de a Google felvilágosította, hogy a hatvanas években valóban zajlottak ilyen jellegű kísérletek a Szovjetunióban, sőt az Egyesült Államokban is, de a bennük rejlő kockázatok miatt, ez a módszer a gyakorlatban nem terjedt el. Azonban az ötvenes évek elején még nagyon kezdeti stádiumban járt ennek az eljárásnak a kutatása, nincs semmilyen dokumentált nyoma annak, hogy abban az időszakban élesben kipróbálásra került volna bárhol is a világon. A szakértői megállapítások szerint az eszközök, műszerek nagy része orosz gyártmány volt, de találtak köztük a Dél-Afrikai Unióban vagy Namíbiában gyártottokat is. Elindítottak volna egy expedíciót félkész technológiával, hogy majd útközben elkészül a végleges megoldás vagy valakik megléptek a Szovjetunióból és a saját szakállukra dolgoztak? A szakértők azt is megállapították, hogy a két csontváz, kelet-európai eredetű, feltehetően orosz származású férfiak földi maradványa. Mindketten a negyvenes éveikben járhattak és nem természetes halállal vesztették életüket. Agyonverték őket. Talán a harmadik társuk volt az elkövető, hiszen a fáma szerint három fehér ember jelent meg azon a vidéken az ötvenes években. A projekt kudarcot vallott, a technológia nem működött, ezért a harmadik férfi megölte a társait, majd mindent otthagyva eltűnt? Ennek így mi értelme van?

Hale szíve szerint már elengedte volna ezt az ügyet, hiszen ő a BDC biztonsági igazgatója volt és nem egy nyomozó. A föld alatt talált íratok és berendezések biztonsági kockázatot nem jelentettek a vállalat számára, az eltűnt bányászok már régen nem a bánya területén voltak. Megtalálásuk, illetve a gyilkosuk felderítése a helyi hatóság feladata, nem az övé. De Ginzburg és Reede fokozott érdeklődése az ügy iránt nem hagyta nyugodni. Úgy érezte, hogy végére kell járnia ennek a rejtélynek, de nem tudta hol keresse a válaszokat? Oroszországban? A történet egyértelműen ott kezdődött, de fogalma sem volt, hogy merre keresse a választ a kérdéseire, egyébként sem engednék be abba az országba a jelenlegi politikai körülmények között. Ez a lehetőség kilőve. Botswanába? Nem érezte, hogy ott érdemi új információhoz jutna, talán csak akkor, ha a műszakvezetőt és vagy a bányászokat megtalálnák. Ha ez megtörténik, akkor talán odautazik, de erre az esély egyre csökkent. Közben a hatóságok újabb négy bányász holttestét találták meg a Dél-Afrikai Köztársaság határának a közelében. Őket is a már ismert módszerrel ölték meg. A talán még életben levők, lehet, hogy már a szomszédos országban vannak. Hale számára egyértelmű volt, a számára elviselhetetlenül meleg afrikai kontinensre egyelőre nem fog utazni. Marad London, de itt csak Ginzburg vagy Reede tudna valami érdemlegeset mondani. Kérdés, hogy akarnak-e?

*

Két nap intenzív szörfözés az interneten és Hale úgy érezte, kellően felkészült ahhoz, hogy eléjük álljon.

- Ennyi idő alatt lovaskocsival is ideértek volna azok a vaskazetták – fogadta Ginzburg barátságtalanul az irodájába belépő Hale-t.

- Ha rajta lettek volna, akkor igen – ismerte el kelletlenül a biztonsági igazgató.

- Maga szabotálja az utasításaimat.

- Mert megtehetem és a vállalat érdekében úgy gondoltam meg kell tennem.

- Nocsak – hökkent meg az alelnök egy pillanatra a nyegle válasz hallatán.

Hale úgy érezte, hogy át kell vennie a beszélgetés irányítását.

- Amikor pár hónappal ezelőtt Pastorius felhívta önt, hogy ott vannak az ILO ellenőrei, azt válaszolta, hogy az ön engedélyével és tudtával. Ez nem volt igaz. Mégis miért ez volt a válasza?

- Rögtönöztem az imagem fenttartása érdekében. Úgy tudják, hogy nélkülem nem történhet semmi és ebben a tudatban kellett maradniuk. Nem gondoltam, hogy a válaszommal komolyabb kockázatot vállalok, bár tényszerűen fogalmam sem volt róluk akkor még.

- Amikor pár napja azt sugalltam, hogy feltehetően oroszok voltak, nem cáfolta, holott akkor már pontosan tudta, hogy angolok voltak. Miért?

- Biztos voltam abban, hogy úgyis kideríti az igazságot. Minek spóroljak meg magának egy kis munkát? Nem beszélve arról, roppant kíváncsi voltam arra, hová akar kilyukadni az orosz összeesküvés elméletével.

Hale elővett a zsebéből egy pendrive-t és letette Ginzburg elé az asztalra.

- Megtalálható rajta a vaskazettákban talált valamennyi dokumentum és a hiteles fordításuk, a felfedezett járatban talált gépek, műszerek és csontvázak fotója és a velük kapcsolatos szakértői vélemények.

- Eddig miért várt velük?

- Nem akartam részinformációkkal megzavarni – vigyorgott Hale. – Ez a teljes anyag. Egyébként meg, nem kívántam támogatni az Elnök megfúrása érdekében folytatott aknamunkájában.

- És mostanra mi változott?

- Tisztában vagyok mindkettőjük múltjával és szerepével az elmúlt időszak történéseiben. Ez alapján a tulajdonosok és a közgyűlés majd meghozza a megfelelő döntést. Az már nem az én dolgom.

Ginzburg nem látszott idegesnek. Azt ugyan nem tudta, hogy Hale minden információ birtokában van-e, de úgy vélte, hogy a pendrive átadásával Hale elismerte a győzelmét. De azért az óvatosság nem árt.

- Mikor és hogyan kívánja tájékoztatni a közgyűlést? – kérdezte. - Feltéve persze azt, hogy a megállapításai el fogják érni azt a szintet, mert amit eddig tudunk a felfedezéseiről, az még a bulvársajtó érdeklődését sem keltené fel.

- Mindennek eljön a maga ideje Alelnök úr – állt fel Hale. – Sok sikert a pendrive tanulmányozásához.

Fél órával később már az Elnök irodájában ücsörgött.

- Sikerült mindenre fényt deríteni? – kérdezte Reede barátságosan.

A kérdésre Hale kérdéssel válaszolt.

- Az Elnök úrnak sikerült kideríteni, hogy kik voltak azok az állítólagos ILO szakértők és ki küldte őket a bányához?

Reede zavarba jött, nem erre számított a beszélgetés elején.

- Angolok voltak és az Elnök úr megbízásából kutakodtak valami után – válaszolt Hale a saját kérdésére. – Természetesen azt is tudom, hogy mi után kutattak és mikor lett volna sikeres a küldetésük.

Reede hallgatott. Tudta, hogy reménytelen előre menekülés volt részéről, amikor jóváhagyta Hale botswanai megbízását, sőt személyesen maga kérte fel rá. De azt is tudta, hogy nem volt más választása, mert Ginzburg csapdába csalta. Az Alelnök ragaszkodott ahhoz, hogy az általa nagyon utált Hale-t küldjék oda. Ha nemet mond neki, akkor ez a későbbiekben biztosan a vesztét okozza, így csak bízhatott abban, hogy Hale figyelme elsiklik azon apró hiba felett, ami belecsúszott a gondosan kigondolt tervébe. Nem így történt.

- Nos, Elnök úr? Melyikünk kezdi a történetet?

- Apám vegyészmérnök volt Berlinben – kezdett bele Reede. – A német urán projekten dolgozott többek között Heisenberggel, Hahnnal és Weizsäckerrel együtt. Bár gondolom ezek a nevek semmit sem mondanak önnek. Emiatt a frontra sem vitték el, egy percig sem harcolt az oroszok ellen. Ez persze nem zavarta a szovjeteket abban, hogy Berlin elfoglalásakor letartóztassák az apámat és Szibériába hurcolják. Évekig sínylődött a gulág poklában, valahol a Jakutföldön. Amikor a Szovjetunióban megkezdték a gyémánt utáni kutatást és az első bánya feltárását, a munkaerő döntő részét a német hadifoglyok adták. Apám, aki ott dolgozott, egyidő után jelezte a tábor parancsokságnak, hogy ő vegyészmérnök és lenne sokkal hatékonyabb módszer is a bánya kiépítésére, mint a puszta emberi erő. Meghallgatták és valahonnan hoztak néhány orosz szakértőt. Másfél évig dolgoztak együtt egy olyan megoldáson, amely segítségével nukleáris energia felhasználásával lettek volna képesek a bányák kiépítésére, de lassan haladtak és a bánya vezetésének elfogyott a türelme. Szándékos szabotázzsal vádolták a tudósokat. Sztálini idők voltak, tudták mit jelent az, ha valakit szabotázzsal vádolnak. A szovjet tudósok úgy döntöttek, hogy megszöknek és magukkal viszik azt, amivel már készen vannak. Apám velük tartott, úgy gondolta nincs más választása. Embertelen körülmények között, nagyjából egy év alatt érték el Szovjetunió keleti partjait, az Ohotszki tengert. Útközben ketten meghaltak, így már csak négyen maradtak a csapatban. Úgy döntöttek, hogy Botswanába mennek. Tudták, hogy a gyémántbányászat szempontjából az még szűzterület, és hallottak arról is, hogy talán érdemes ott kutakodni. Szemük előtt az lebegett, az átélt embertelen szenvedést talán kárpótolja az a mesés gazdaság, ami rájuk várhat. További egy év kellett ahhoz, hogy Botswanába érjenek. Ezalatt folyamatosan dolgoztak a találmányukon, és mire odaértek, úgy vélték, közel vannak a megoldáshoz.

- Négyen voltak? – kérdezett közbe Hale.

- Ott már csak hárman. Az egyik orosz valahol útközben a tengerbe veszett. Több hónapot töltöttek Botswanában, de nem sikerült gyémántot találniuk, pedig mint utólag kiderült jó helyen kutattak. Csak éppen az általuk elképzelt megoldás nem működött. A sorozatos kudarc szétzilálta a csapatot.

Reede elhallgatott. Meredten bámulta London fényeit a hatalmas üvegablakon keresztül, de Hale nem volt kíméletes.

- Az apja megölte a két szovjet társát és mindent ott hagyva elmenekült.

- Nem volt más választása. Az oroszok lebetegedtek, nem tudtak tovább dolgozni.

- Ez nem ok arra, hogy agyonverjék őket. A csontvázakon talált nyomok egyértelműen erőszakos halálra utalnak.

- Az oroszok akarták őt megölni. Amit apám tett, az önvédelem volt.

- Nem voltunk ott, nem tudhatjuk pontosan mi történt, de az, ami történt, önvédelemnek elég durva önvédelem volt. A koponyasérülések mértéke egyértelműen erre utal.

- Apám elmenekült onnan – Reede úgy folytatta, mint aki nem akarja meghallani Hale véleményét. – Dél-Afrikában, Fokvárosban kezdett új életet. Megnősült, családot alapított. Egy fokvárosi vegyiüzem főmérnökeként ment nyugdíjba és halt meg a nyolcvanas évek végén. Halála előtt mindent elmondott nekem.

- Ezek szerint Angliába költözve tudatosan helyezkedett el a Botshelonál?

- Igen, bár akkor még nyilván nem tudtam, hogy az elnöki székbe juttat a sors, de tudtam, hogy nekem még dolgom lesz Botswanában.

- Hogy megtalálja apja örökségét vagy, hogy elfedje apja bűneit?

Reede-t egy pillanatra meglepte Hale pimaszsága, de nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy visszavágjon, ezért inkább hallgatott.

- Gondolom, amikor megszülettek azok a döntések, amelyek a földalatti bányászat irányába vitték el a bánya jövőjét, úgy érezte, lépnie kell.

- Igen. Tudtam, ha megtalálják a föld mélyébe rejtett eszközöket és iratokat, fény derülhet apám múltjára és tettére, ami a családom számára végzetes lenne. Megbíztam egy magánnyomozó irodát, hogy az ILO munkatársaiként járjanak el. Előbb Oroszországba utaztak, hátha valami új információhoz jutnak, bármihez, ami esetleg segítené a tisztánlátást apám történetében.

- És találtak valamit?

- Nem. Semmit sem tudtak hozzátenni ahhoz, amit apám elmondott. Hiába volt kirgiz útlevelük, Moszkvánál messzebb nem jutottak, nem engedték őket Jakutföldre. Így aztán dolgavégezetlenül utaztak Botswanába. Miután felderítették, hogy a bányaterjeszkedési terve feltehetően érintheti azt a földrészt, ahol apám maga mögött hagyott mindent, megállapodtak egy helyi emberrel, hogy megkeresik azt a járatot és megsemmisítik.

- Hogy ne legyen bizonyíték az apja tettére. Ezek szerint maga sem bízott az apja ártatlanságában?

- Nem erről van szó. Elhittem és a mai napig is biztos vagyok benne, hogy önvédelem volt. De nem tudhattam, hogy pontosan mit találnak ott, milyen dokumentumokat. Utólag. hogyan bizonyítható egy gyilkosságról, hogy azt önvédelemből tették? Nem akartam, hogy bármi olyasmi előkerüljön, ami árnyékot vethet a családomra.

- És a maga karrierjére. A cél szentesíti az eszköz. Nem számít nyolc ember halála és négy ember eltűnése.

- Miket beszél? – háborodott fel az Elnök. – A megbízásom kizárólag a talált eszközök és dokumentumok megsemmisítésére vonatkozott. Szó nem volt gyilkosságokról. Nem tudom, hogy mi történt. A magánnyomozó iroda emberei állítólag egy műszakvezetőt bíztak meg a feladattal, de az az ember eltűnt és azóta sem tudnak kapcsolatba lépni vele. Nem lepne meg, ha ebben a váratlan fordulatban benne lenne Ginzburg keze. Biztos valamit megtudott, amit a maga javára akart fordítani.

- Lehet, de ezt Ginzburg sosem fogja bevallani.

- De itt van maga, aki majd utána jár és fényt derít Ginzburg piszkos játszmájára és valamelyest enyhíti az ellenem felhozható vádak súlyosságát.

- Így lesz – állt fel Hale, ha már Reede-nek mennie kell az elnöki pozícióból, akkor ne Ginzburg üljön a helyére.

Egy porcikája sem vágyta az afrikai hőséget, de nem volt más választása. Két nappal később újra ott izzadt a pokoli katlanban.

- Maga folyamatosan hazudik nekem – vágott a beszélgetés közepébe Hale.

- Én? Miért tenném?

- Gondolom, azt majd elárulja. Figyelmeztetett, hogy a bánya vezetése nem megbízható. Azt sugallta, hogy ők valamennyien Ginzburg emberei. Azt mondta, hogy fogalma sincs arról, hogy hogyan tűntek el a bányászok. Ezzel szemben maga is Ginzburg embere és az ön közreműködésével jöttek fel láthatatlanul a mélyből az emberek. És talán még azt is tudja, hogy merre indultak és ki a gyilkosuk. Nos, mi erre a válasza?

- Nem, ez nem így van.

- Ne játsszon velem Phiri. Maga pontosan tudta, hogy mi volt Tshepo Molefe feladata és maga akadályozta meg annak a végrehajtását és ezzel hozzájárult a bányászok eltűnéséhez és halálához. Meséljen, mi történt pontosan.

A biztonsági vezető meglepődött Hale agresszivitásán, de úgy gondolta, ha okosan fogalmaz, akkor még jól is jöhet ki ebből a helyzetből.

- Segítek őszintének lennie – szólalt meg ismét Hale, látva Phiri töprengését. – Ginzburgre már nem számíthat.

- Rendben – bólintott Phiri némi gondolkodás után. – Azt már régóta tudtam, hogy Molefe kapott egy megbízást az ILO-s szakértőktől, de minden részletet nem ismertem. Tudtam, hogy meg kell találnia azt a járatot, amelyben valamit régen, az ötvenes években elrejtettek. Amikor a bányászok megtalálták azt az üreget, amelyben a vaskazetták voltak, kiderült számomra, hogy az nem volt elég. Tovább kellett keresniük. Ekkor jutott a tudomásomra, hogy ha mindent megtalálnak, akkor az egészet fel kell robbantaniuk. Ne maradjon semmi nyoma a hetven évvel történteknek. Arra gondoltam, hogy amit tizenkét ember tud, az nem maradhat titok, lehet, hogy a bányászoknak is meg kell halniuk.

- De a faluban már tudtak arról, hogy valamit találtak – vágott közbe Hale. – Titok semmiképpen nem maradt volna

- Igen, de csak annyit tudtak, hogy vaskazettákat és papírokat találtak. Ráadásul számunkra ismeretlen nyelven. Úgy éreztem, hogy itt sokkal többről van szó. Felhívtam Ginzburgot, hogy megmentsem az emberek életét. Kértem, hogy változtassa meg a döntését, de kiderült ez nem az övé volt. Valaki másé. Azt mondta akadályozzam meg a bányászok életének kioltását és ne engedjem meg, hogy a bizonyítékokat bárki is megsemmisítse.

Hale érezte, hogy Phiri szépít a valóságon, de kénytelen volt elfogadni az állításait. Nem volt más bizonyíték a kezében.

- Mi történt?

- Amióta elkezdtek keresni valamit a bányában, azóta a műszak végén a műszakvezetővel együtt még pár órát a föld alatt töltöttek. Kutattak a járat után. Én minden nap a kameraszobában figyeltem, mikor jönnek fel a mélyből, és van-e valami náluk. Azon az ominózus estén a műszak végeztével Tshepo feljött, de a többiek nem. Furcsállottam. Lementem a bányába és beszéltem velük. Megtudtam, hogy megtalálták azt a járatot is, ahol a gépek, berendezések voltak. Molefe azt az utasítást adta nekik, hogy maradjanak itt másnap reggelig, készítsék elő ennek a bányaszakasznak a berobbantását. Tudtam mire megy ki a játék. Azt mondtam nekik, hogy itt veszélyes szellemek vannak, akiknek a kiszabadulását meg kell akadályozni, de ezen a robbantás nem segít. Molefe átverte őket. Falazzák vissza a járatot és az üreget. Aztán meneküljenek el innen, a lehető legmesszebbre.

- És ezt a marhaságot, mármint a szellemeket elhitték magának?

- Ezek egyszerű, tanulatlan emberek, akik hisznek a szellemekben, a természetfeletti erőkben. Bármiben, amit mondanak neki.

- Értem, de képesek voltak itt hagyni a családjukat és elmenekülni a bizonytalanba?

- Ez volt az egyik ok, amiért kezdetektől fogva gyanakodtam Molefe sötét tervére. Ő rakatta össze ezt a csapatot, csupa egyedül álló, gyerek és feleség nélküli férfiből. Tshepo tudta mi vár rájuk, de annyi emberség azért volt benne, hogy nem akart utánuk árvákat hagyatni.

- Értem, de a történet mégsem alakult szerencsésen.

- Sajnos nem – sóhajtott Phiri. – Időt akartam nekik adni, hogy messzire jussanak a bányától. Ezért manipuláltam meg a kamerafelvételt. Így reggel, amikor feltűnt a hiányuk, keresésüket a bányában kezdték. Hiszen ez volt a logikus, minden jel arra mutatott, hogy még lent vannak. Azt gondoltam, hogy ekkora előny elegendő számukra, hogy messzire jussanak.

- Ki elől kellett menekülniük? – kérdezte Hale, bár sejtette a választ.

- Természetesen Molefe elől, mert az ő feladata a járat megsemmisítése és a bányászok elhallgattatása volt. De hála nekem, kudarcot vallott.

- Molefe eltűnt, a menekülő bányászok közül nyolcat biztosan megöltek. A dolgok nem az elképzelése szerint alakultak. Mi történt?

- Nem tudom. Azt gondoltam, hogy reggel, amikor elkezdjük keresni a bányászokat a bányában, Tshepo is ott lesz, de nem volt ott. Talán idejekorán a tudomására jutott az emberek szökése. Utánuk mehetett és egyenként levadászta őket, hogy ne maradjon tanú, aki tud a bányában találtakról

- Molefe miért nem a járat megsemmisítésére koncentrált? Az fontosabb lett volna.

- Nem láthatok a fejébe – vélte Phiri. – Lehetséges, hogy előbb a menekülőket akarta hallgatásra bírni, aztán visszatérve ráért volna a járatot berobbantani. Nem tudom, csak gondolom. De az is lehet, hogy felismerte, hogy kudarcot vallott és ő is megszökött. Lehet, hogy nem ő a gyilkos. Nem tudom.

- Egy dolgot áruljon még el. Amikor rájött arra, hogy a járatot megtalálták és Molefe fel akarja azt robbantani a bányászokkal együtt, miért nem Molefet kapcsolta le? Az sokkal egyszerűbb lett volna, mint az, amit most elmondott. És még a bányászok is élnének.

- Nem tudok válaszolni erre – Phiri zavarban volt. – Akkor ez tűnt logikusnak és kézenfekvőnek. Hibáztam volna?

- Nem hibázott – válaszolta Hale. – Vagy hazudik vagy tudatosan tette, azt, amit tett. Azt sem tartom kizártnak, hogy maga szólt Molefenek, hogy menjen a bányászok után és vadássza le őket.

- Ez nem igaz – kiáltott fel Phiri felháborodottan. – Miért tettem volna?

- Mert csak így tudta azt elérni, hogy Ginzburg nyerjen és ne bukjon együtt az Elnökkel. Meséjét csak a műszakvezető tudná megcáfolni, de meglepne, ha valaha is élve előkerülne valahonnan.

- És akkor most mi lesz? – Phiri hangjából már eltűnt az aggodalom.

- Nem tudom – vonta meg a vállát Hale. – Valószínűleg Reede bíróság elé kerül. Az biztos, hogy ebben a történetben játszott szerepével és az apja múltjával nem maradhat a Botshelo elnöke. Ki lesz az utódja? Jó eséllyel Ginzburg. Kikaparta magának azt, amire régóta vágyott a maga közreműködésével. Talán még meg is jutalmazza ezért. Bányaigazgatót csinál magából.

Hale kudarcot vallott. Ginzburg lesz a BDC elnöke és neki nincs helye a továbbiakban a vállalatnál. Talán nem is bánja, húsz év után, itt az ideje visszavonulni. Egy szigetre, ahol ritkán esik az eső, és sosincs melegebb 25 foknál. Van ilyen?

2026 október