A moszkvai gyors


A moszkvai gyorsvonat lassan fékezett, kerekei fémes csikorgással futottak be a harkovi pályaudvar csarnoka alá. Délelőtt fél tizenegy körül a pályaudvar már teljes fordulatszámon működött. A reggeli csúcsforgalom ugyan elült, de a távolsági vonatok érkezése és indulása folyamatos mozgásban tartotta az állomást. A peronokon sokan voltak. Egyesek a vonatok érkezését figyelték néhány szál virággal a kezükben, nemezcsizmás, fejkendős asszonyok a hatalmas kockás szatyraikat igazgatták, olcsó öltönyt viselő férfiak cigarettázva beszélgettek a hideg, füstös levegőben. A hordárok kézikocsijukkal kerülgették az utasokat, miközben hangosan kiabálva követeltek utat maguknak. A levegőben különös illatkeverék terjengett: szén- és dízelfüst, nedves gyapjúkabátok, olcsó cigaretta, forró tea és a pályaudvari büfékből kiszűrődő ételszag. A peronok szélén mozgó árusok teát kínáltak, másutt újságot és pirozskit lehetett vásárolni. A hangszórókból recsegő, kissé monoton női hang, oroszul jelentette be a következő vonat indulását vagy érkezését. A hangot időnként elnyomta a mozdony sípolása, a kocsik ajtajának csapódása és az utasok hangos beszélgetése.

A befutó vonat ablakainál már megjelentek az első utasok: egyesek lehúzták az ablakot, érdeklődve bámulva a nyüzsgő tömeget, mások a csomagjaikat maguk után húzva próbálták magukat átverekedni a szűk folyosón. Kinyíltak az Adlerbe tartó gyorsvonat vagonajtói és elsőként az egyenruhás gyezsurnaják kászálódtak le a lépcsőkön, hogy fontoskodva jelezzék az utasoknak, hogy most már ők is leszállhatnak, majd mikor elfogytak a leszállók, alaposan ellenőrizzék a felszállók jegyeit. Minden napos és minden állomáson lejátszódó rutin jelenet. A moszkvai gyorsnak tizenöt perce volt a harkovi állomáson, mielőtt továbbment volna Adler felé. Igor Vlagyimirovics, mint ahogy hónapok óta minden szerdán, most is ott állt a 13-as számú vagon közelében arra várva, hogy a "gyezsurnaja" átadja a szokásos csomagot. Pár karton Marlboro cigaretta, ami számára a biztos megélhetést jelentette. A cigarettákat szálanként, jó kis hasznot bezsebelve adta el a városban. Kezében két tíz rubelest szorongatva várta az ajtó nyitását és kalauz megjelenését, de ma délelőtt nem a terv szerint alakultak az események. A 13-as számú vagon ajtaja kinyílt, de azon nem kilépett a kalauz, hanem élettelenül kizuhant. Igor Vlagyimirovics megtorpant, kellett egy-két másodperc amíg felfogta a történteket, de gyorsan reagált. Mire az első kiáltások, sikolyok felhangzottak volna, már jó pár méterre volt a helyszíntől. Biztos volt benne, hogy senki sem figyelt fel rá és sikerült észrevétlennek maradnia. De tévedett. Pár nappal később, hajnalban megjelentek a rendőrök a lakásán és Igor Vlagyimirovicsról többet nem hallott a családja.

*

Húsz évvel később, a Szovjetunió szétesésének évében Vlagyimir Igorjevics megkezdte új munkáját a harkovi rendőrkapitányságon, mint a dokumentációs osztály munkatársa. Pár héttel korábban fogadta el az ukrán parlament Ukrajna függetlenségi nyilatkozatát. Vlagyimir Igorjevics számára - orosz származása ellenére – nem volt kérdés, hogy Harkovban folytatja életét ukrán állampolgárként. Apja eltűnése után nem volt könnyű élete, annak ellenére, hogy az anyja mindent megtett annak érdekében, hogy eltüntesse a családi renomén esett foltot. Abban az időben a harkovi traktorgyárban pártfunkcionáriusként dolgozott, így esetében különös súllyal került a mérlegre férje bűnös élete. Olga Alexandrovna nyilvánosan, a gyári pártagság jelenlétében megtagadta férjét, sőt el is vált tőle annak érdekében, hogy a párt megbocsásson neki. Jó pár év vezeklés és seggnyalás után a kommunista erkölcs felkent urai megadták a feloldozást a szerencsétlen nőnek és gyerekének. Vlagyimir Igorjevics főiskolára mehetett és nem sokkal a Szovjetunió szétesése előtt megkapta a rendőrtiszti diplomáját. Pár nappal a munkába állását követően megtalálta az apja aktáját az irattárban. Eszerint államellenes összeesküvésben való részt vétellel vádolták és valahová a kínai határ közelébe, egy munkatáborba száműzték. Megtalálta a meggyilkolt kalauznő nevét és akkori moszkvai címét is az aktákban, de semmi további információ. Nem derült ki, hogy az apját konkrétan mivel vádolták, ahogy az sem, hogy volt-e bármi köze a kalauznő meggyilkolásához. Ennél sokkal többre számított, hiszen évek óta ez a cél lebegett a szeme előtt. Ide kerül a rendőrkapitányság archívumába és kideríti mi történt az apjával. Az anyja sosem avatta be részletesen a fiát a történtekbe. Eleinte az mondta neki, hogy az apjának munkája miatt hosszabb ideig külföldön kell dolgozni, ahonnan egyelőre nem tud hazajönni. Később, amikor ez a mese már nem volt tartható, azt magyarázta, hogy a rendőrök váratlanul elvitték, de neki nem mondták el, hogy mi a vád ellene és mi lett a sorsa. Annyit tudott csupán a történtekről, hogy akkor az apja kint volt a főpályaudvaron, amikor megöltek egy kalauznőt. Próbált utánajárni az igazságnak, de bárhová is fordult információért, mindenhonnan lepattant. Vologya nem hitt az anyjának, ezért is volt élete álma, hogy rendőrtiszt lehessen és kideríthesse az igazságot az apjáról. Délután, munka után felkereste az anyját, aki a Klacskovszkaja belváros felé eső részén lakott egy tipikus lakótelepi lakásban.

  • Anya, te tudtad, hogy az apám egy államellenes összeesküvésben vett részt? – kérdezte köszönés helyett az ajtót nyitó nőtől. Olga Alexandrovna a hatvanas éveiben járt, jól tartotta magát, de az arcán látszott, hogy sok nehézségen esett át az életében. – És emiatt száműzték?
  • Igen, tudtam – válaszolta csendesen az asszony. – De ezt csak azután tudtam meg, hogy elvitték. Az általa elkövetett bűncselekmény miatt meg kellett tagadnom őt és el kellett válnom tőle. Ez volt az ára, hogy minket békén hagyjanak.
  • Konkrétan mi volt a vád ellene?
  • Nem tudom, sőt igazán sosem hittem el, hogy államellenes bűncselekményt követett el. Azt tudtam, hogy cigarettával üzletel. Minden héten húsz rubelért vett két karton Marlborót, amit aztán szálanként tíz kopejkáért eladott. Havonta keresett ezzel nyolcvan rubelt, ami duplája volt az én havi fizetésemnek. Erről a stikliről tudtam és tudomásul vettem. Nem vitatkoztam vele mert ez a pénz kellett a megélhetésünkhöz. Néha - néha rendes hús került az asztalra, tudtam normálisabb ruhát venni a családnak, sőt egyszer el tudtunk menni Szocsiba nyaralni. Nehéz idők jártak akkoriban, valahogy el kellett viselni a szegénységet, a nélkülözést.
  • De Anya, te pártfunkcionárius voltál! – háborodott fel Vologya.
  • Na, és? Főnökeim is rendszeresen vettek apádtól cigarettát, sőt azok is, akik arra kényszerítettek, hogy váljak el tőle. Bocsánatos bűnnek számított. De ez az államellenes összeesküvés vád, ez érthetetlen volt. Apád sosem politizált, nem volt párttag és nem volt véleménye a politikáról. Május elsején vagy november hetedikén természetesen részt vett a kötelező ünnepségeken, de semmi több kapcsolata nem volt a politikával. Soha egy rossz szót nem hallottam tőle a szovjetrendszerrel kapcsolatban. Nem tudom miről lehetett szó, mibe keveredhetett bele.
  • Sosem próbálta felvenni veled a kapcsolatot az eltűnése után, akár a száműzetésből, akár a szabadulása után?
  • Nem. Velem aláírattak egy nyilatkozatot, hogy én sosem fogom keresni őt és azt mondták, hogy ő sem kereshet engem. Ha ez mégis megtörténik, akkor annak súlyos következménye lesz ránk nézve.
  • De már más időket élünk. A Szovjetunió szétesőben, Ukrajna önálló ország lett, talán mindörökre vége a kommunizmusnak és a diktatúrának. Nem akarod megkeresni?
  • Nem – Olga Alexandrovna hangja hirtelen határozottá vált. – Ez egy lezárt történet, mindkettőnk számára.
  • Én megakarom találni őt és megtudni az igazságot, mi történt az apámmal és mi volt a valódi bűne. Ha volt egyáltalán. Megtaláltam a meggyilkolt kalauznőnek a nevét és az akkori moszkvai címét az aktákban. Megkeresem a rokonait, hátha ők többet tudnak erről az ügyről. Biztos vagyok abban, hogy a gyilkosságnak és apám elvitelének köze volt egymáshoz. Ki kell derítenem, mi történt húsz évvel ezelőtt.
  • Hová mennél? – próbálta a nő visszafogni a fiát. - Moszkva ma már egy másik országban van. Nem beszélve az azóta eltelt évekről. Csak az időd pazarolod feleslegesen.
  • Nem számít. Utazni azért még lehet. Időm van.
  • Miből gondolod, hogy megtalálod annak a nőnek a rokonait? Már biztosan másutt élnek, a szomszédok sem tudhatnak semmit.
  • A főiskolán voltak olyan évfolyamtársaim, aki most Moszkvában dolgoznak a rendőrség kötelékében. Megkeresem őket, hátha tudnak segíteni.
  • Nem értek egyet veled, a múltat nem szabad bolygatni, de felnőtt vagy, nem tudlak megállítani. Úgyis azt csinálsz, amit akarsz – sóhajtotta lemondóan az asszony.
  • Pontosan ezt fog történni – Vologya megcsókolta az anyja fejét és elhagyta a lakást.

Néhány nappal később már a Harkov és Moszkva között közlekedő gyorsvonaton ült. Oroszország és Ukrajna még csak rövid ideje volt két önálló ország. Még nem épültek ki az ilyenkor szokásos határellenőrzési pontok, eljárások. A felszálláskor a "gyezsurnaják" feladata volt az útlevél ellenőrzése, ami valamivel növelte az utazási időt, de különösképpen ez senkit sem zavart. Átmeneti idők voltak, átmeneti szabályokkal.

Moszkva zaja és nyüzsgése még a kétmilliós lakosú Harkovban élő férfinak is sokkoló volt. Rég nem járt ebben a városban, így aztán még feltűnőbbek voltak az elmúlt időszak változásai. A Ladák, Moszkvicsok, Volgák uralta utakon egyre gyakrabban tűntek fel különböző nyugati autócsodák és autóroncsok. A boltok feliratai között is felfedezhetők voltak nyugati márka nevek. A szürke kommunista világ elindult a színes Nyugat irányába, de azért a szovjet életérzés még nem tűnt el. Mosolytalan, egymást lökdöső emberek között szállt Vologya metróra és utazott a megadott címre. Volt évfolyamtársának annyit sikerült kiderítenie, hogy a meggyilkolt kalauznő leánya hol lakik Moszkvában, de magáról az ügyről nem tudott meg semmit. A gyilkossági aktákhoz ő sem férhetett hozzá. Vologya remélte, hogy a nő szombat délelőtt otthon tartózkodik és nem feleslegesen utazott az orosz fővárosba. Kaputelefonon felcsöngetett a tízemeletes ház bejáratánál.

  • Tessék – szólt a hangszóróban egy fáradtnak tűnő női hang.
  • Vlagyimir Igorjevics Petrov vagyok Harkovból. Az édesanyja miatt szeretnék önnel beszélni.
  • Anyám miatt? – csodálkozott a hang. – Már réges-régen meghalt. Mit akar vele kapcsolatban?
  • Ez egy nagyon régi történet, melyben az apám is érintett. Szeretném kideríteni, mi történt valójában húsz évvel ezelőtt, amikor az édesanyját meggyilkolták. Ezért utaztam ide Harkovból.

A hangszóróban a csend honolt. Vologya szinte látta, ahogy a nő vívódik, igent mondjon vagy nemet. Végül a hang újra megszólalt.

  • Jöjjön fel.

Vologya lifttel a hetedik emeletre ment. A koszos, elhanyagolt folyosón félhomály uralkodott. Abban a pillanatban, ahogy megállt a 707-es ajtó előtt, az ajtó kinyílt. Egy vele egykorú nő állt ott, pongyolában, kócosan, mint aki pár perce ugrott ki az ágyból.

  • Fáradjon be – mondta szárazon, kedvetlenül.

Vologya belépett. A kisméretű lakásban elég nagy volt a káosz és a rendetlenség. Mosatlan edények, felborult székek, eldobált ruhadarabok. A nő is úgy nézett ki, mint aki egy kemény éjszakán van túl.

  • Elnézést a rendetlenségért. Nem vártam vendéget – magyarázta kérdés nélkül. - Tegnap volt a születésnapom, azt ünnepeltem néhány barátommal. Reggel ötkor mentek el. Nem volt még időm rendet rakni.
  • Én kérek elnézést, hiszen váratlanul, bejelentés nélkül érkeztem, de nem volt lehetőségem telefonálni – Vologya zavarban volt. Előzetesen nem tudta, hogy mire számíthat váratlan megjelenésével, de most határozottan kínosnak érezte a helyzetét. - A születésnapja alkalmából gratulálok, ha tudtam volna, hoztam volna virágot.
  • Kedves – mondta a nő mosolytalanul. – Miről van szó? Térjünk a lényegre. Miért akar velem anyámról beszélni?

Vologya elmesélte mindazt, amit tudott apjával és a meggyilkolt kalauznővel kapcsolatban és kíváncsian várta a nő reakcióját.

  • Tíz éves voltam, amikor az anyám meghalt – mondta a fiatal nő, rövid gondolkodás után. - Tudtam, hogy a KGB-nek dolgozik, de azt, hogy konkrétan mit csinál, arról természetesen fogalmam sem volt. Amikor felnőttem, akkor apám mesélt néhány dolgot az akkoriban történtekről. Valami nagyon komoly bűncselekményről volt szó. Pontosan miről? Azt nem tudom. Apám sem tudta, de az biztos, hogy nem cigarettacsempészés volt az igazi ok. Valami olyasmi, ami komolyan izgatta a KGB fantáziáját. Anyám főhadnagy volt abban az időben. Titkosügynökként beépítették a vasutasok közé, mert a feltételezésük szerint a szálak a Moszkva – Adler vasútvonalhoz vezettek. Az volt a második útja, mint kalauz. Állítólag abban a pillanatban szúrták hátba, amikor a vonat megállt a harkovi pályaudvaron és ő kinyitotta a vagon ajtaját. Tudtommal a tettest nem találták meg. Anyám utólag megkapta a "KGB tiszteletbeli munkatársa" címet, amely komoly elismerésnek minősült és járt némi előnnyel a mi életünkben. Ennyit tudok mondani. Apám pár éve meghalt, így többet nem tudok segíteni. Nem tudom megkérdezni, hogy esetleg őneki van-e többlet információja.
  • Arról sem hallott semmit, hogy hány embert vittek el ennek az ügynek a kapcsán a rendőrök és mi lett a sorsuk?
  • Nem, nem hallottam semmit. Apám a Lomonoszov egyetemen tanított, nem állt kapcsolatban a KGB-vel, így nem osztottak meg vele semmilyen érdemi információt. Az nem számított, hogy a felesége volt az áldozat.
  • Értem – mondta csalódottan Vologya. – Esetleg nem volt az édesanyjának olyan kollégája, akivel később is tartották a kapcsolatot, akit most is el lehetne érni?
  • Nem, nem volt. Apám mindig is távol tartotta magát anyám világától. Ő egy tudós volt és csak a kémia érdekelte – a nő unottan beletúrt a hajába, akinek láthatóan elege van a beszélgetésből. - De, kérem, most már menjen. Fáradt vagyok és ahogy többször mondtam, nem tudok többet segíteni.
  • Elnézését kérem, hogy hívatlanul zavartam önt, és higgye el nagyon hálás vagyok azért, hogy egyáltalán szóba állt velem és megosztotta mindazt, amit erről az ügyről tud – Vologya felállt és elindult az ajtó felé.
  • Várjon egy pillanatra – szólalt meg váratlanul a nő. – Mikor utazik vissza Harkovba?
  • A ma estivel terveztem.
  • Nincs még egy napja Moszkvára? Este elmehetnénk valahová vacsorázni, addig talán össze tudok szedni valamilyen használható információt, ami segíthet önnek. Aztán majd hazamegy holnap. Gondolom még mindig sűrűn járnak a vonatok abba az irányba, bár már két külön ország vagyunk. Mit szól ehhez?

Vlagyimir Igorjevics meglepődve hallgatta a javaslatot. Nem számított erre a fordulatra, de az éles szeme észrevette ahogy a pongyola – mint egy véletlenül - megnyílt egy kicsit a nő testén.

  • Köszönöm - hálálkodott. - Este hatra itt leszek, ha az megfelelő.

Volt pár órája kószálni a városban, ismerkedni Moszkvával. Mászkálás közben sok minden kavargott a fejében, de gondolatai mindig visszatértek a szétnyíló pongyolára. Érezte, hogy az nem véletlenül történt, de vajon miért? A nő ennyire magányos lenne? Most jutott eszébe, hogy neve is van. Anna Mihajlovna. Nem volt se szép, se csúnya. Olyan átlagos kinézetű fiatal lány, aki után nem fordulsz meg az utcán, de a szemében valami furcsa fény villódzott, ami mégis emlékezetes maradt számára. Akkor még nem tudta eldönteni, hogy ez a fény vonzza vagy taszítja. Mindegy, ha már ennyit utazott, akkor nem lesz semmi rossznak elrontója. Mielőtt visszament volna házhoz, vett pár szál virágot. Amikor felcsengetett a kapuból, számítása ellenére a nő nem invitálta fel, csupán jelezte, hogy mindjárt lemegy. Így aztán nagyon hülyén érezte magát, amikor az utcán adta át a néhány szegfűből álló csokrot. Anna meglepődött, ő is érezte a helyzet abszurditását. Egy pillanatra felmerült benne, hogy felszalad a virágokkal, de aztán meggondolta magát. Belekarolt a férfiba.

  • Két utcasarokkal arrébb van egy taxiállomás. Egy másik kerületben van egy nagyon jó grúz étterem. Oda mennénk, ha nincs ellenére a grúz konyha.
  • Remek gondolat – bólintott Vologya. – Szeretem a grúz ételeket.
  • Akkor induljunk, remélem van szabad helyük.

A taxiban nem sokat beszélgettek, néhány semmitmondó mondat az időjárásról, a városról. Az étteremben szerencsére volt szabad hely. Egy csendes zugban ültek le egy kétszemélyes asztalhoz. Anna kért egy vázát a virágnak, még mielőtt rendeltek volna valamit.

  • Sikerült valamilyen információhoz jutni? – kérdezte Vologya.
  • Ez itt egy ügyvéd telefonszáma – csúsztatott Anna az asztalra egy papírlapot. – Utána tud járni a szibériai lágerekben eltűnt embereknek. Állítólag nem olcsó, de megbízható.
  • Köszönöm – Vologya átvette a papírlapot. – Meg fogom keresni.

Innentől kezdve a beszélgetés más irányba terelődött. Hacsapuri, csakapuli és egy üveg saperavi társaságában sok mindent meg tudtak egymásról. Anna tanárnő volt egy moszkvai általános iskolában. Bár már elmúlt harmincéves még nem volt férjnél és jelenleg sem volt párkapcsolata, így aztán Vologya nem lepődött meg, amikor a vacsora befejeztével Anna ágyában találta magát. Reggel illedelmesen elköszönt, miután kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy tartják a kapcsolatot, majd elmetrózott a moszkvai főpályaudvarra.

*

Az Anna által megadott ügyvéd pár héten belül kiderítette, hogy Igor Vlagyimirovics a mogochai munkatáborban 1970 és 1980 között élt elítéltként. Szabadulásakor titoktartási nyilatkozatot írattak alá vele, valamint azt, hogy a volt családjával nem veheti fel a kapcsolatot. Ha ezt megszegi, akkor visszakerül a táborba. Jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen. Ettől Vologya sajnos nem lett sokkal okosabb a múlt feltárásában, de legalább hivatalos megerősítést nyert az, amit eddig is hallott. Mindeközben aktívan folytatta a saját kutatását is. A rendőrségi archívumban arra keresett rá, hogy apja letartóztatását megelőző és az, azt követő három hónapban volt-e Harkovban más, államellenes összeesküvés vádjával kapcsolatos letartóztatás. Hét személyre talált rá. A nevük és az akkori címük alapján próbált továbbbi információhoz jutni, mert az esetükben is – ahogy az apjáéban is - a rendőrségi akta meglehetősen szűkszavú volt. A KGB irattárához pedig nem sikerült hozzáférnie. Minden reménye ellenére a megvádolt és elítélt személyek egyikét sem sikerült személyesen felkeresnie. Voltak, akik már meghaltak és voltak, akik azóta sem kerültek elő a száműzetésből. Így csak a régi szomszédokkal, a fellelhető családtagokkal tudott beszélni, de a hallgatás falát nehéz volt feltörni, igaz érdemi információval nem is rendelkeztek. Volt egy férfi, aki a Malisev harckocsi gyárban volt diszpécser. Egy szibériai munkatáborba száműzték, nyolc évvel később szabadult. Visszatért a városba, de sosem beszélt elítélésének okáról. Pár évvel ezelőtt halt meg rákban. Két férfit a Harkovi Műszaki és Fizikai intézetből vittek el. Sosem tértek haza. Mindketten radioaktív anyagok és sugártechnológiák kutatásával foglalkoztak. Egy negyedik férfi a harkovi repülőgépgyárban volt tervezőmérnök. Ő sem jött vissza a munkatárborból, bár a családja úgy tudta, hogy még életben van. Az ötödik férfi – akiről Vologyának sikerült információt szereznie – buszsofőr volt, de korábban a harkovi műanyaggyárban dolgozott, amely az 1950-es és 1960-as években hanglemezeket is gyártott. Az egyik volt szomszédja szerint arról volt közismert, hogy a legújabb nyugati rocklemezeket sokszorosította a saját kis barkácsműhelyében és árulta városszerte, jó pénzért. Tíz év múlva tért vissza beteg, megtört emberként, de ma már ő sem volt az élők sorában. Két emberről semmilyen információt nem sikerült Vologyának szereznie. Nem találta meg a rokonaikat és a szomszédok sem emlékeztek rájuk. Így aztán továbbra sem volt kiindulási pontja, hiába feltételezte azt, hogy apja letartóztatása összefügghet másokéval a városban. Ha volt is ilyen akkor vajon melyikkel? Egyik személyről sem tudta elképzelni, hogy kapcsolódna apjához. Anyját is hiába kérdezte, ő sem emlékezett semmi olyanra, ami lehetséges összefüggésre, kapcsolatra utalt volna. Ebben a patthelyzetben meglepetésként érte Anna távirata, amelyben azt írta: fontos, új információja van az apjával kapcsolatban, várja hétvégén Moszkvában. Anna korábban nem ígérte neki, hogy foglalkozni fog ezzel a témával. Nem értette, mi ez a pro-aktivitás a lány részéről? Végül csak egyetlen egy magyarázatot talált, de az is igaz, utóbbi időben neki is többször eszébe jutott a lány szemében tükröződő furcsa fény, amiről most már tudta, hogy inkább vonzza, mint taszítja.

A péntek esti moszkvai gyors pontosan indult a harkovi főpályaudvarról. Annak ellenére, hogy az újságokban megjelentek cikkek arról, hogy hamarosan életbe lépnek a határellenőrzésre vonatkozó általános szabályok a két ország között, Vologya még semmi változást nem tapasztalt. A kalauz elkérte a személyi igazolványát, egy darabig nézegette, majd szó nélkül visszaadta. Szerencséjére a négyszemélyes fülkében egyedül utazott, így reggel nyolckor, amikor a vonat befutott a moszkvai végállomásra, Vologya a körülményekhez képest kipihenten lépett a peron betonjára. Egyenest a lány lakásához sietett, aki már izgatottan várta. Másfél órával később, a kisméretű lakótelepi lakás parányi konyhájában egy üveg lekvár, egy vajdarabka, némi szeletelt sajt és egy kenyérkosár felett fekete teát szürcsölgetve üldögéltek. Nem beszéltek az elmúlt másfél óra történéséről, jó volt, de még egyik sem tudta, hogy lesz-e ennek folytatása. A zavart csendet végül Anna hangja törte meg.

  • Egy órakor vár minket valaki a városban.
  • Kicsoda?
  • Anyám egy volt munkatársa. Indulásig van még egy óránk. Lefürdök, addig helyezd magad kényelembe.

Útközben sem beszélgettek sokat, valahol a gondolataik mélyén mindketten ugyanazon a kérdésen rágódtak. Hogyan tovább egymással? Ez már több volt egy egyéjszakás kalandnál, de még nem volt egy komoly kapcsolat kezdete. Az étterem, ahová a találkozó meg volt beszélve, a belváros egy eldugottabb részén helyezkedett el. Egyszerű, feltűnésmentes hely, ahová egy gyors ebédre bárki betérhet, de az sem tűnik fel senkinek, ha valakik hosszabb időt töltenek a helyiségben. Vologyáékat egy idősebb férfi várta, aki felállva köszönt nekik, de nem mutatkozott be és nem fogott kezet velük.

  • Maga ukrán? – kérdezte nem túl barátságosan.
  • Orosz vagyok, de most már ukrán állampolgár. Harkovban születtem és most is ott élek. Nem én változtam, hanem az országom.
  • Értem – bólintott a férfi. – Azt hallottam, hogy rendőr. Ez igaz?
  • Igen. Rendészeti főiskolát végeztem és most a városi rendőrségen dolgozom hadnagyként. Ez miért fontos?
  • Csak azért állok szóba magával, mert orosz és mert rendőr. Tatjana Petrovna a munkatársam volt a KGB-nél. Jóban voltunk, bár én valamennyivel idősebb voltam nála. A KGB törvénye, hogy az ott történtekről nem beszélünk még a családnak sem, nemhogy egy idegennek. És maga egy idegen, ráadásul egy idegen ország állampolgára. Még akkor is, ha ez csak pár hónapja igaz. Anna Mihajlovna nagyon sokat könyörgött, hogy álljak szóba magával. Nem álltam könnyen kötélnek, de maga testvér és kolléga egyszerre. Ezért vagyok itt. Mit szeretne hallani tőlem?

Vologya úgy döntött, hogy nincs értelme a köntörfalazásnak. Elmesélte az apja történetét és azt, hogy szeretné megtalálni.

  • Értem – bólintott a férfi megértően. – Sok információm nincs arról, hogy mi állt Tatjana Petrovna halála mögött. Az apjáról meg semmit sem tudok. A nevét is most hallottam először. Nem hiszem, hogy én lennék a maga embere.

Anna tudta, hogyan működik az orosz nyelv. Oldószer nélkül, sehogy. Felállt és a pultnál szerzett egy üveg Sztolicsnaját.

  • Azt tudja, hogy Tatjana Petrovna milyen témán dolgozott a meggyilkolása előtt? – kérdezte Vologya.
  • Nem voltam beavatva, de ez normális a KGB-nél. Mindenkinek meg volt a maga feladata, amelyről nem beszéltünk, mert nem beszélhettünk egymásnak. Ezt a szabályt nagyon komolyan vettük, mert ha valakivel kapcsolatban probléma merült fel, akkor a kollégákat is rendesen megforgatták, hogy tudnak-e valamit. Amiről nem tudtunk, arról nem tudtunk beszélni, így a mi érdekünk is az volt, hogy minél kevesebb dologról tudjunk.
  • De hát azért ez nem volt egy átlagos eset. Egy KGB-s tisztet nem öltek meg minden nap.
  • Ez így van, fiatalember. Nem volt egy szokványos ügy. A feletteseink biztosak voltak abban, hogy Tatjana meggyilkolása mögött belső szivárogtatás áll. Egy nagyon nagy horderejű ügyön dolgozott és az volt a feltételezés, hogy a mi szánk járt el vele kapcsolatban. Hetekig jártunk kihallgatásokra, ahol kérdések özönére kellett válaszolnunk. Hosszú időnek kellett eltelni ahhoz, hogy ismét nyugtunk legyen és elfogadják, nem volt szerepünk Tatjana meggyilkolásában.
  • És a kérdésekből nem állt össze egy történet? – kérdezte Vologya.
  • Látszik magán, hogy rendőr – mosolyodott el a férfi. – Ez tetszik. Egészségünkre!

Felemelte a poharát, mindhárman fenékig ürítették a félig tele levő vizes poharat.

  • Így azért jobban előjönnek az emlékek – mutatott az üveg felé. - Az volt a KGB gyanúja, hogy a Moszkva és Adler között közlekedő gyorsvonaton valamit csempésznek, amely veszélyes a szovjet államra nézve és amely tevékenységben a vonat személyzete szerepet játszik. Azt eleinte nem tudták melyik város volt az érintett. Harkov? Kramatorszk? Taganrog? Rosztov-na.Donu? Mindegyik lehetett, mindegyikben volt olyan gyár, intézmény, ami a KGB szerint az ellenség célpontja lehetett. Eddig nem tudtam, hogy Tatjana meggyilkolása összefüggésben van Harkov városával, bár a gyilkosság ott történt. De maga onnan jött. Apja ott volt, amikor a tragédia bekövetkezett. Ezek szerint Harkov lehetett a célállomás? Lehetséges – a férfi úgy ráncolta a homlokát, mint aki most fejti meg a húsz évvel ezelőtti gyilkosságot. - Azt a kérdésekből már akkor összeraktuk, hogy amit csempésztek azt a cigaretta szálakba sodorva tették és ha az apja cigaretta csempészéssel foglalkozott, akkor kétségtelenül lehetett köze Tatjana Petrovna halálához.
  • De apám nem volt a rendszer ellensége. Nem hiszem, hogy tudatosan belekeveredett volna egy államellenes összeesküvésbe, ő csak egy egyszerű cigarettacsempész volt – védte apja "becsületét" Vologya.
  • Nem tudhatjuk, mi az igazság. Ön kérdezett, én a legjobb tudásom szerint válaszolok. Ha nem tetszenek a válaszaim, akkor ne kérdezzen – érzékenykedett a volt KGB-s ügynök.
  • Elnézést, nem akartam kritizálni önt – védekezett Vologya. Gyorsan töltött a poharakba egy jókora adag vodkát és már emelte is a sajátját. – Egészségünkre.

Teljes lelkesedéssel most csak a férfi követte. Anna visszafogottabb volt.

  • Ha előtte nem is voltak beavatva abba, hogy Tatjana Petrovna min dolgozott, gondolom a gyilkosság utóéletéről csak megtudtak valamit?
  • Nem. A KGB nem így működött – rázta meg a fejét a férfi. – De ezt már mondtam. Nem volt sajtótájékoztató és nem volt belső tájékoztató. Még a lezárt ügyekről sem, de ha jól emlékszem ez az ügy sosem lett lezárva. Tatjana halála után – mivel eleinte arra gyanakodtak, hogy azt belső szivárogtatás okozta –, az ügy átkerült egy másik osztályra. Velünk semmilyen részletet nem osztottak meg a későbbiekben, de folyosó pletykák alapján úgy tudom, hogy ebben az ügyben - annak ellenére, hogy jó néhány embert letartóztattak és elítéltek -, valójában sosem sikerült kideríteni az igazságot. De ez a KGB történetében nem volt ritka eset. A gyanú mindig fontosabb volt, mint az igazság.

Vologya meglepetten kapta fel a fejét erre a meglepő beismerésre.

  • Régóta nyugdíjas vagyok – vonta meg a vállát a férfi, látva Vologya reakcióját. – Némi kritikát és természetesen önkritikát megengedhetek magamnak.
  • Mit lehetett a cigaretta szálakban csempészni? – tette fel a költői kérdést Vologya, megpróbálva ezzel érdemi irányba tovább lökni a beszélgetést.
  • Sok mindent. Például mikrofilmekre rögzített titkos információkat, radioaktív izotópot, ipari gyémántport, ritka gyógyszerhatóanyagot, titkosított üzeneteket. Ezeket csak azért mondtam a példa kedvéért, mert pályafutásom alatt találkoztam ilyen esetekkel vagy hallottam ilyenekről, de konkrétan nincs tudomásom arról, hogy az apja cigarettáiban mi volt elrejtve. De azt gondolom, hogy a lista még jócskán bővíthető lenne.
  • Tatjana Petrovna halálával kapcsolatban vagy azzal az üggyel kapcsolatban, amelyben nyomozott, voltak letartóztatások? Ezekről nem tud semmit?
  • Nyilván voltak, hiszen az apját is letartóztatták.
  • De hát valamiről csak beszélgettek – próbálkozott kétségbeesetten Vologya. Az elfogyasztott Sztalicsnaja nem növelte éleslátását, de bízott abban, hogy az alkohol csökkenti a férfi ellenálló képességét is. – Meggyilkolták az egyik kolléganőjüket. Brutálisan, egy vonaton. És maguk nem hallottak semmit arról, hogy ki tette, és miért tette? Milyen üggyel összefüggésben történt az a gyilkosság? Kiket tartóztattak le? Ennyire nem lehetett zárt a KGB titoktartási rendszere.
  • Tudtommal a gyilkosát sosem találták meg, de ennél többet tényleg nem tudok. Sajnálom, hogy nem tudok érdemben segíteni magának, de előbb egyértelműen elmondtam, az ügy átkerült egy másik egységhez és az információkat elzárták előlünk. Ami nem tartozott ránk, arról nem tudhattunk – ismételte sokadjára, némi ingerültséggel a hangjában a KGB korábbi tisztje.

Vologya Igorjevics teljesen összeroskadt. Újabb zsákutca, és egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy megtalálja az apját, és megtudja azt, valójában mi is történt húsz évvel ezelőtt. A KGB volt ügynöke megértően nézte beszélgető partnere elkeseredettségét, de tényleg nem volt több mondanivalója. Szétöntötte a maradék vodkát, felemelte a saját poharát és szó nélkül lehajtotta. Anna együttérzően megfogta Vologya kezét. A férfi felállt, tett két lépést a kijárat irányába, majd visszaszólt.

  • Zavaros időket élünk. Nem tudjuk mit hoz a holnap és ilyenkor mindenki keresi a helyét, gondolkodik és próbál gondoskodni a jövőjéről. Van egy ismerősöm, aki olyan helyen dolgozik, ahol tudják minden volt munkatáboros aktuális tartózkodási helyét. Van az a pénz, amiért segítene magának az apja felkutatásában. Elérhetőségét otthagytam az asztalon.

Ezzel távozott. Vologya kutatóan nézett az asztalra és valóban ott volt egy apró papírfecni. Rajta egy név és egy cím. Egy olyan munkahelynek a címe, ahová még hétköznap sem egyszerű bejutni, nemhogy hétvégén. A kétségbeesése tovább fokozódott. Vissza kell mennie dolgozni Harkovba. Onnan, hogy a fenébe vegye fel a kapcsolatot Pjotr Alexandrovics Lermontovval, akinek a neve a papírdarabkán szerepelt?

  • Tudok valamiben segíteni? – kérdezte Anna, ismét megfogva a férfi kezét.
  • Nem tudom. Holnap vissza kell mennem Harkovba, nem állhatok napokig a megadott cím bejáratánál, megkérdezve mindenkit, aki a munkába megy: "az ön neve véletlenül nem Pjotr Alexandrovics Lermontov?". Hogyan vegyem fel ezzel az emberrel a kapcsolatot? Semmi esélyem rá.
  • Egyszer említetted, hogy az egyik volt évfolyamtársad olyan helyen dolgozik, ahol van hozzáférése a lakcímnyilvántartáshoz. Ő talán tud segíteni.
  • Igen, ez egy jó ötlet. De ha meg van a címe, ő hozzá mégsem állíthatok be váratlanul, ahogy azt a te esetedben tettem.
  • Félsz attól, hogy vele is hasonlóan járnál? – csillogtatta meg a humorát a lány.
  • Nem, ettől nem tartok – vigyorogta el magát Vologya, látszott rajta, hogy a feszültség oldódni kezdett benne.
  • Segítek neked – mosolygott rá Anna. - Nekem itt helyben könnyebb felvennem velük a kapcsolatot. Megteszek mindent, ígérem.

*

Hetek teltek el úgy, hogy Vologya Harkovban élte az életét, miközben Anna Moszkvában kutatott barátja apjának ügyében. Néha egy távirat vagy egy telefonbeszélgetés volt csupán a kapcsolat köztük. Végre megjött a jó hír. "Meg van apád címe, szombat reggel várlak" – állt a táviratban.

Anna a moszkvai főpályaudvaron várta Vologyát.

  • Remélem hoztad a pénzt – mondta a lány a vonatról lekászálódó fiúnak -, mert Lermontov csak akkor adja oda a címet, ha kezében lesz a kért összeg.
  • Persze, itt van nálam. Ezer rubel – ütött a kabátja zsebére, majd hozzátette. - Ez nagyon sok pénz, majdnem a négyhavi fizetésem.
  • Tudom, de az információnak ára van. A fickó egy pár saroknyira levő kávézóban vár minket. Ott megkapod a címet.

Az üzlet gyorsan lebonyolításra került. Vologya egy újság takarásában a kávézó asztalra tette a borítékot. Lermontov a borítékkal és az újsággal távozott. Az asztalon egy papírfecnin ott volt egy moszkvai cím.

  • Ez hol van? – kérdezte Vologya a lánytól.
  • Elég messze innen, a külvárosban. Elmondom, hogyan jutsz el oda, aztán ha gondolod este várlak az otthonomban.

Másfél óra tömegközlekedés után jutott el Vologya a keresett címre. Taxival időt spórolt volna, de az ezer rubel komoly anyagi áldozat volt a részéről, úgy érezte most nem engedheti meg magának a taxizás luxusát. A külvárosi lakótelep nem tartozott Moszkva legszebb részeihez. Ütött-kopott, az ötvenes években épült tipikus hruscsovkák egyikében remélte megtalálni apját. A bejárati ajtó nyitva volt, a lift nem működött. Felsétált az ötödik emeletre, becsöngetett az 521-es ajtónál. Közel egy perc várakozás után az ajtó kinyílt, egy fáradt öregember állt Vologyával szemben.

  • Miben segíthetek? – morogta.
  • Igor Vlagyimirovicsot keresem.
  • Én vagyok. Mit akar tőlem? – kérdezte az öreg gyanakvóan.
  • Biztos nem ismer meg – mondta Vologya -, hiszen húsz éve nem látott.

Az öreg hunyorogva nézett a vendégére, de szürkehályogos szemével a folyosói félhomályban csak egy elmosódott foltot látott maga előtt.

  • Fáradjon beljebb. Itt a sötétben nem látok jól.

A szerényen berendezett, kisméretű lakásban jóval több fény volt. A késő délelőtti nap éppen a szobába sütött be. A férfi erősen nézte a vendége arcát, de nem tudta a megfejtést.

  • Sajnálom, nem ismerem magát – mondta végül.
  • A fia vagyok, Vologya.
  • Vologya? – kiáltott fel a férfi, szeme bepárásodott, majd az arcán megindultak a könnycseppek. – Az én Vovocskám! Istenem, mondd, hogy ez nem átverés.
  • Nem. Apám, ez nem átverés – Vologya szeme is könnyes volt. – Megtaláltalak. Nem volt könnyű, de megtaláltalak.

A két férfi összeölelkezett. Percekig álltak így, míg egy kicsit le nem nyugodtak. Leültek a konyhaasztal mellé, aztán az apa vizet öntött a forralóba, hogy teát főzzön mindkettőjüknek. Annyi mindent kellett megbeszélniük, hogy nem tudták mibe kezdjenek bele elsőként. A csendet végül Vologya törte meg.

  • Tízéves voltam, amikor egy reggel elvittek téged. Apa nélkül nőtem fel, azt hiszem jogom van tudni mi történt veled.
  • Anyád mit mesélt neked erről?
  • Keveset, de én a te történetedet szeretném meghallgatni. Ezért kerestelek meg.
  • Rendben – a férfi beleegyezően sóhajtott, mint akinek nehezére esik belekezdeni a történetbe, miközben évek óta arra vár, hogy ez megtörténjen. – Kezdjük az elején. Anyád a traktorgyárban a pártbizottságon dolgozott. Ha jól emlékszem agitprop titkár volt. Én is ott dolgoztam ugyanabban a gyárban, esztergályosként. Megéltünk a fizetésünkből, de anyád mindig morgott, hogy kevés a pénz, nehezen jövünk ki belőle. Volt benne mindig egy kis nagyravágyás, de nem igazán láttam mit tudnék tenni. Egyszer aztán Kijevbe utaztam egy baráti találkozóra. Volt katonatársaimmal ünnepeltük meg, hogy tíz éve szereltünk le a seregből. Iszogattunk, beszélgettünk ahogy ilyenkor szokás. Aztán valahogy szóba került, hogy kevés a pénz. Jegor, akivel sok mindent megéltünk együtt abban a két évben, amíg katonák voltunk, mesélt egy érdekesnek tűnő pénzszerzési lehetőségről. Az Odesszába tartó moszkvai vonatról rendszeres vásárolt néhány karton cigit és azt jó pénzért továbbadta. Tetszett az ötlet és Jegor segített nekem bekapcsolódni az üzletbe. Hetente vettem két karton cigarettát a Moszkvából Adlerba tartó vonatról. Minden szerdán kimentem a pályaudvarra, ugyanazon a járaton, ugyanattól a kalauznőtől megvettem a két karton Marlborót. Szétszálaztam, tíz kopejkáért adtam darabját. Hetente kerestem rajta húsz rubelt, minden hónapban megdupláztam kettőnk fizetését.
  • Anya mit szólt ehhez?
  • Eleinte fel volt háborodva. Elsősorban a saját karrierjét féltette, de hamar túl tette magát ezen az erkölcsi problémán. Kollégái, főnökei is rendszeres vevőim voltak. Végre könnyebb lett az élete, meg tudta venni, azt, amire vágyott.
  • Hogyan buktál le?
  • Alig egy-két hónapja ment az üzletelés, amikor a csomagban találtam egy levelet. Eszerint időnként lesz egy megjelölt doboz is a többi között. Ezt nem szabad szétszednem, hanem egy valakinek kell odaadnom, aki a Harkovi Műszaki és Fizikai Intézetben dolgozott. A levél egyértelműen fogalmazott, ha akarom az üzletet a továbbiakban is, akkor nem hibázhatok.
  • Tudod, hogy mi volt ennek a kérésnek a hátterében?
  • Akkor nem tudtam. A két rubelt a dobozért megkaptam. Így a pénzemnél voltam, és emiatt nem is érdekelt ez a kérés. Pedig utólag úgy tűnt ez okozta a vesztemet. Hónapok teltek el a megszokott rutin szerint, talán egy félév is, amikor az egyik héten nem a szokásos kalauznő adta le a csomagot a vonatról. Nem tulajdonítottam semmi jelentőséget ennek a változásnak. Lehetett szabadság, betegség, vagy bármi más az oka. A következő héten is ott voltam a szokott időben, amikor váratlan esemény történt. A vagon ajtaja kinyílt és kizuhant belőle a kalauznő. Láttam a hátában a kést, egy pillanatra megdermedtem, de aztán gyorsan távoztam a helyszínről. Bíztam abban, nem kötnek össze a gyilkossággal, de tévedtem. Pár nappal később, hajnalban jöttek a rendőrök és elvittek.
  • Mi volt a vád veled szemben?
  • Már az első pillanatban egyértelművé tették számomra, tudják, hogy akkor ott voltam a peronon. Lehetőségem sem volt arra, hogy ezt tagadjam. Eleinte arról faggattak, hogy mit tudok a gyilkosságról, de semmit sem tudtam. Úgy tűnt, hogy ezt tudomásul veszik és már - már reménykedtem abban, hogy hamarosan szabadulhatok. Nem így történt. Napnyi pontosággal tudták, hogy mióta foglalkozom cigarettacsempészéssel, felsorolták hol terítem az árut, sőt több vevőmet név szerint említettek. És sajnos tudtak a jelölt dobozról is. Nem volt mit tagadnom, de azt határozottan állítottam, hogy arról nem tudtam semmit, hogy mi volt azokban a jelölt dobozokban a cigarettán kívül.
  • És így volt?
  • Tényleg nem tudtam semmit, és korábban nem is feltételeztem semmit. Eszembe sem jutott, hogy esetleg üzenetek vagy valamilyen anyag lenne elrejtve benne.
  • Hát az nehezen hihető, hogy csak egy szimpla cigarettás doboz lett volna, hiszen akkor elegendő lett volna annyi utasítás, hogy egy dobozt, mindig ugyanoda vigyél. Már bocsáss meg, hogy ezt mondom – mondta Vologya.
  • Igazad van – bólintott az apja. – Nem gondolkodtam, bár őszintén szólva ez semmit sem befolyásolt. Ha azon törpülök, hogy mi van abban a dobozban, csak magamat idegesítettem volna állandóan. Attól még a nem hagytam volna abba az üzletelést. Egyébként nem tudom, hogy ők mit hittek el a vallomásomból. Két hétig tartott a kihallgatásom, aztán váratlanul elvittek a bíróságra. Ott találkoztam először a védőügyvédemmel, aki még a nevemet sem tudta. A vád államellenes összeesküvés lett ellenem, amit a bíróság bizonyítottnak látott. Tíz év szibériai száműzetésre ítéltek. Nem voltak társaim ebben az ügyben, csak én ültem egyedül a vádlottak padján, amit persze furcsállottam. Sem azok, akiktől kaptam a cigarettát, sem azok, akiknek eladtam, akkor nem voltak velem együtt megvádolva. Kérdeztem is a védőügyvédemet, hogy ez miképpen lehetséges, de ő csak megvonta a vállát és nem adott magyarázatot. Pár nappal később elszállítottak Mogochaba, de előtte közölték velem, hogy a családommal soha semmilyen formában nem vehettem fel a kapcsolatot. Néhány hónappal később sorstársam lett két férfi a mogochai táborban. Az egyikőjük volt az, akinek a doboz jelölt cigarettát mindig át kellett adnom. Mindketten életfogytiglanit kaptak. Többször kérdeztem tőlük, mi volt a cigarettás dobozban elrejtve, de sosem mondták el. Azt mondták, hogy engem nem ismernek és ne zaklassam őket. Jóval később az egyik fogolytársam említette, hogy ők ketten sosem ismerték el a bűnösségüket a bíróságon, mégis elítélték őket államellenes összeesküvésben. Ugyanúgy, ahogy engem is. Igaz én a cigarettacsempészést beismertem, de ők állítólag azt is tagadták, hogy valaha vásároltak volna feketén cigarettát. A fogolytársam szerint, azt gondolták, hogy én adtam fel őket a rendőrségen és itt a munkatáborban is csak a vallomásukat akarom kiszedni belőlük. 1981-ben szabadultam. Aláírattak velem egy titoktartási és egy távolságtartási nyilatkozatot. Mogochaból Moszkvába kerültem, ahol egy rehabilitációs program keretében segédmunkásként dolgozhattam, amíg nyugdíjba nem mentem.
  • A távolságtartási nyilatkozat miatt nem kerestél minket sosem?
  • Egyértelmű volt, ha felveszem a kapcsolatot veletek, akkor nem csak engem, hanem titeket is megbüntetnek. Ennek ellenére, három évvel ezelőtt – úgy éreztem, hogy a kockázat már kisebb – megkerestem anyádat, de lepattantam róla. Nem állt szóba velem, megüzente, hogy nincs miről beszélnünk. Ne keresselek benneteket.
  • Tudod ennek az okát?
  • Nem – rázta meg a fejét szomorúan Igor. – Biztosan sok nehézséget okoztam nektek azzal, hogy elvitt a rendőrség és hosszú évekre elítéltek, de a cigarettával való üzletelésen kívül más bűnöm nem volt. A cigarettáról tudott az anyád is. Nem értem, hogy akkor miért haragszik ennyire. Én szeretnék vele találkozni, bár megértem azt is, ha húsz évet követően már nem akarja, hogy az élete része legyek.
  • Én szeretném, ha újra egy család lennénk. Ígérem mindent megteszek ennek érdekében – Vologya szeme ismét könnybe lábadt. – És azt is ígérem, hogy kiderítem az igazságot az ügyedben. Ki gyilkolta meg a kalauznőt. Miért ítéltek téged tíz év száműzetésre.
  • Ne ártsd magad ebbe, fiam – figyelmeztette Igor Vlagyimirovics. – A KGB nem szűnt meg, talán átalakulóban van, de még az sem biztos. Mit érsz el azzal, ha a múltat megbolygatod? Ettől én nem kapom vissza azt a tíz évet, amit Mogochan töltöttem és mi nem kapjuk vissza azt a húsz évet, amit egymás nélkül töltöttünk. Maximum a saját karriered veszélyezteted, mert attól, hogy Ukrajna most önálló lett, attól még a KGB ott is KGB, legfeljebb majd más lesz a neve.

Vologya nem látta értelmét ezen a témán tovább rágódni. Tudta, hogy nem fogja ennyiben hagyni és addig nem áll le, amíg az igazságot ki nem deríti, de azt is tudta, hogy erre jelenleg nincsenek meg az eszközei. Egyedül abban bízhatott, hogy az átmeneti időkben sokan próbálnak a zavarosban halászni és így talán neki könnyebb lesz érdemi információhoz jutnia. Még pár órát eltöltött az apjával, elmesélve az elmúlt húsz évben vele történteket. Késő délután volt, amikor elköszönt, megígérve, hogy hamarosan ismét jelentkezik. Várt rá még jó másfél óra utazás és egy remélhetőleg izgalmas éjszaka.

*

Harkovba visszatérve első dolga volt anyját felkeresnie, és megosztani vele a Moszkvában történteket. A lakótelepi lakásban Olga Alexandrovna teával és aprósüteménnyel várta a fiát.

  • Anya! Megtaláltam Apát, találkoztam vele és szeretne veled találkozni – mondta nagy örömmel és lelkesedéssel, amikor leült a konyhaasztal mellé.
  • Szó sem lehet róla – mondta habozás nélkül, határozott hangon Olga Alexandrovna.
  • Miért nem? – értetlenkedett a fia, aki nem ezt a reakciót várta az anyjától.

A nő nem válaszolt azonnal, szeme bepárosodott, majd megindultak az első könnycseppek.

  • Mert én jelentettem fel – motyogta.
  • Micsoda? Te?
  • Igen, én – a hangja határozottabbá vált –, mert megcsalt az a rohadék. A szomszédasszonnyal. Mindig azt mondta nekem, hogy milyen egy ellenszenves nő, idegesítő a stílusa, elhanyagolt a külseje és mennyire megérti, hogy nincs senkije. Erre fel, rajtakaptam őket a saját ágyunkban.

Vologya döbbenten bámult az anyjára, szólni sem tudott a meglepetéstől.

  • Ennek ellenére megbocsátottam volna neki – folytatta a nő. - Könyörgött, hogy ne haragudjak. Csak egyszeri alkalom volt és nem tudta, hogy mit tesz. Engem szeret, de az a nő kihasználta pillanatnyi férfiúi megingását. Tudtam, hogy hazudik, mert utólag belegondolva, számtalan jele volt annak, hogy titokban találkozgatnak egymással. Mégis elnéztem volna neki ezt a félrelépést és visszafogadtam volna.
  • De? – Vologya érezte, hogy most jön a fordulat.
  • Másnap a folyosón összefutottam azzal a cafkával. Gúnyosan rám vigyorgott és azt mondta a szemembe "mindenki érdeme szerint". Elöntötte az agyam a vér. Bementem a rendőrségre és feljelentettem a férjem cigaretta csempészésért. Tudtam, hogy hiányozni fog az a pénz, de akkor, abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Gondoltam, kap két-három évet, annyit megérdemel, aztán majd meglátjuk. De fel sem merült bennem az, hogy államellenes összeesküvés vádjával viszik el.
  • Nem is kaptál rá magyarázatot? – kérdezte Vologya, bár az anyja korábban már többször elmondta neki, hogy nem tudja mi volt az apja igazi bűne, de talán most, a váratlan őszinteségi rohamában ezt is elmondja.
  • Nem. Semmit nem mondtak. El kellett válnom tőle és meg kellett tagadnom őt a családom érdekében. Indoklást sosem kaptam, csak fenyegetést. Mi lesz akkor, ha nem teszem meg azt, amit kérnek tőlem.
  • Apa azt mondta, hogy pár évvel ezelőtt, amikor már enyhébb idők jártak a Szovjetunióban, megpróbálta felvenni a kapcsolatot veled, de elutasítottad a kérését. Miért?
  • Mit mondanék neki? Hogy nekem köszönheti azt, hogy tíz évre Szibériába száműzték? Nem akarom átélni ezt a szituációt. Lehet, hogy megbocsájtana nekem, lehet, hogy nem. Én nem tudok megbocsájtani magamnak, de bocsánatot sem akarok kérni tőle. Mert alapvetően magának köszönheti azt, amit történt.
  • Anya, húsz év telt el azóta. Mindenki megkapta a büntetését, ki érdemmel, ki érdemtelenül. Nem lenne jobb fátylat borítani az egészre és együtt tölteni azt az időt, ami még hátra van?

Olga Alexandrovna arca kemény és rezzenéstelen volt, nem látszott rajta, hogy milyen viharok dúlnak a lelkében, pedig azok hatalmasak voltak. Ennek ellenére a döntését véglegesnek szánta.

  • Nem – mondta határozottan.
  • Elfogadom, hiszen nem szólhatok bele az életedbe ilyen mélyen – válaszolta szomorúan Vologya. – De az apámnak megígértem, hogy én rendszeresen meglátogatom és mindent megteszek annak érdekében, hogy kiderítsem az igazságot. Egyet azért még hagyj kérdezzek. Korábban azt mondtad: apámat azt követően vitték el, hogy azt a kalauznőt meggyilkolták a vasútállomáson, de most azt mondtad, hogy miután rajtakaptad a szomszédnővel, feljelentetted és ezt követően vitték be a rendőrségre. A gyilkosság és a megcsalás egyidőben történt? Véletlen egybeesés lenne a két esemény?

Hosszú csönd volt a válasz. Jól láthatóan Olga Alexandrovna egy pillanat alatt összeomlott. Az évek munkájával felépített álarc lehullott, nem volt más választása, húsz évnyi hazudozás után meg kellett mondania az igazságot a fiának.

  • Volt egy szeretőm – kezdte halkan, szinte suttogva. – Ötéves korod óta kapcsolatban álltunk egymással. Bíró volt a városi bíróságon. Nagyon szeretett engem. Sokszor kérte tőlem, hogy váljak el apádtól és házasodjunk össze, de én nem tudtam igent mondani neki. Apádat is kedveltem, és ott voltál te is. Téged sem akartalak kitenni egy válás drámájának. Szakítani sem tudtam vele, mert én is szerettem őt. Ott őrlődtem ebben a helyzetben évek óta, amikor történt az a gyilkosság, aminél apád is jelen volt. Kétségbeesetten jött haza, félve attól, hogy őt is belekeverhetik abba az ügybe. Hiszen ott volt és az áldozattól várt egy csomagot. Elmentem a szeretőmhöz, hogy kikérjem a véleményét. Elvégre bíró volt, volt rálátása az ilyen esetekre. Megígérte, utánanéz annak, veszélyben van-e a férjem. Pár nappal rá elvitték az apádat.
  • Eszerint nem is csalt meg téged a szomszédasszonnyal? – villant be a kérdés Vologyának. – Nem is te jelentetted fel?
  • A megcsalás megtörtént. Csak nem akkor, hanem pár hónappal korábban. Mivel én sem voltam ártatlan a házastársi hűségben, túltettem magam rajta. De valóban nem én jelentettem fel az apádat, ebben nem mondtam igazat neked.
  • Akkor ki? – Vologya úgy érezte, elvesztette a fonalat.
  • Amikor elvitték Igort, megint szaladtam a szeretőmhöz. Azt mondta, egyelőre nem tud semmi konkrétumot. Nyugtatgatott, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, de aztán kiderült, hogy azokban a cigarettás dobozokban radioaktív izotópot csempésztek.
  • Mit akartak vele csinálni? Mihez kellett és kinek?
  • Azt sosem tudtam meg, de emiatt vádolták meg az apádat államellenes összeesküvésben való közreműködésben. Misa – mert ez volt a szeretőm neve – megígérte, hogy kapcsolatait felhasználva eléri a legenyhébb büntetését kirovását apád esetében, de végül tíz évre száműzték őt. Meg kellett tagadnom és el kellett válnom tőle.
  • És te hittél ennek a Misának? – kérdezte Vologya, akinek egyre gyanúsabb lett anyja elbeszélése.
  • Akkor még igen. Nagyon őszintének és segítőkésznek tűnt – válaszolta Olga Alexandrovna -, de a válásom után előállt azzal, hogy most már semmi akadálya a házasságkötésünknek. Nem mondtam igent neki, mert nem tartottam helyénvalónak apáddal szemben. Emiatt összevesztünk. Nagyon. Mindenféle durva dolgot vágtunk egymás fejéhez és eközben fény derült az igazságra. Misa volt az, aki bejelentette a rendőrségnek, hogy apád ott volt a pályaudvaron akkor, amikor a gyilkosság történt és két karton cigarettát kellett volna átvennie a szerencsétlen áldozattól. A későbbiekben a kapcsolatait nem arra használta, hogy enyhítse Igor büntetését, hanem arra, hogy azt súlyosbítsa. Egyetlen célja volt, hogy engem megszerezzen. Nem lettem az övé, de Igort is elvesztettem örökre.

Olga Alexandrovna zokogásba tört ki, arcát a kezébe temette, majd az asztalra borult. Vologya egy darabig meredten nézte azt az embert, akit az anyjának tekintett. Eleinte nem tudta eldönteni, hogy szánalom vagy a megvetés az erősebb érzés benne. Lassan felállt, toporgott egy darabig a szobában, majd szó nélkül elindult a kijárati ajtó felé. Az utcán sűrű köd fogadta, pár méter volt csupán a látótávolság. Lassan, de határozottan elindult a villamosmegálló felé. Szomorúan arra gondolt, hogy ez lesz az egyik utolsó emléke szülővárosáról, amit magával visz, mert már a döntését meghozta, holnap felmond a munkahelyén, Moszkvába költözik egy új és remélhetőleg tisztább élet reményében.